...dúl a vihar, de itt bent, hála Istennek, a gyerekek békésen alszanak. Egyetlen egy gond van, hogy folyton kitakaróznak, így mást se csinálok, mint betakarom őket, aztán lesem, hogy mikor mehetek újra. Na, ezen a nyugodt éjszakán is van időm agyalni az élet nagy dolgain. Persze félreértés ne essék, nem fogom felfedezni a spanyol viaszt, megtették már előttem.
Azon gondolkodom, hogy milyen is lehet az, amikor Isten figyel és alkot. Gondol valamit és puff: odaad. Csak úgy. Mindenféle elvárás nélkül. Aztán meg lesi, hogy mi lesz a tettei eredménye.
Persze bioszhoz és kémiához folyamodom a példák kedvéért, hiába, no, mégse tagadhatom le önmagam és nem szedhetek elő holmi komplex számokat :)).
Tisztára élveztem, amikor a mikroszkóp alatt végre láttam egy-egy növény bőrszövetében levő kristályokat, vagy amikor a saját DNS-met futtattuk meg, aztán elemeztük. Nem kevésbé voltam elfogult, amikor gázkromatográfián "hivattuk" elő a szteroidhormonokat, lestem, hogy milyen lesz a kromatogram, mennyire fogom tudni kiértékelni és találok-e összefüggést a vizsgált betegséggel. Akkor láttam, milyen hihetetlen kihívás a differenciál-diagnosztika, ha az ember hormonokkal foglalkozik.
Hasonlóan vagyok Istennel. Nem értem, hogy-hogy nem fárad belém. Hogy van annyi türelme hozzám, miközben ott lesi, hogy mikor veszem már végre a lapot... és megtanulok szabadon szeretni, türelmesebb lenni, nem aggódni és még sorolhatnám. Bölcs édesapám elég sokszor nekem szegezte már a kérdést: "Kislányom, rá mered-e bízni életedet Istenre?" Jó kérdés. Ez az, hogy sokszor nem. Nem tudom, hogy mikor tanulom már meg a leckét, és engedem, hogy azt tegyen velem, amit Ő jónak lát. Megtanulok úgy bízni benne, hogy nem ostromolom folyamatosan a kérdéseimmel. És inkább nem folytatom...
Megyek és betakarom a kitakarózott gyerekeket. Most ez a dolgom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése