Kicsit...

...izgatottan bicikliztem ma hajnalban a kórház felé, arra gondolva, hogy vajon nem okoztam-e gondot azzal, hogy a tegnap vettem ki azt a bizonyos 4 órát. Mert a hétfői napok a felvételes napok, amikor a legtöbb gyerek érkezik és féltem, hogy esetleg plusz feladatot adtam a többieknek. De hála Istennek, nem tettem ilyet, miután hazajöttem, mindössze egy gyerek került még felvételre. Szóval fellélegeztem osztályátadáskor és mégegyszer örültem a tegnapi döntésemnek. Ennek örömére indult a nap :)) és talán ezért is nem az a bizonyos keddi nap lett, amiről igazából írni akartam. Mert valahogy minden annyira jól haladt, hogy na. Egymást segítettük, azt hiszem, nagyon hálás lehetek a munkatársaimért, mert tényleg mindenki annyira lelkiismeretes és figyelmes, hogy egyszerűen jó együtt dolgozni. A mai nap nem arról szólt, mint általában, hogy "azt sem tudom, hol áll a fejem", meg mikor halljuk már a jelszót, hogy: "lányok, vizit!" (by főorvosnő :))), hanem minden haladt szép sorjában. Már végeztünk a vérvétellel, amikor indulhattak az újak röntgenfelvételre. Na, a helyszínre én kísértem őket, történetesen 3 lánykát és 1 fiút. Egyszercsak látom, hogy valamin nagyon tanakodnak, aztán félve megkérdezték, hogy: "úgye nem egyszerre megyünk be?" és "biztos nem lát meg senki?". Megnyugtattam őket, hogy még a kulcslyukon sem lehet bekukucskálni és a gép elé csak egy ember fér el, tehát mégcsak tömegnyomor miatt sem mennek be egyszerre fényképezkedni. Ez annyira felszabadította őket, hogy értesültem arról, hogyan lehet falakon keresztül is udvarolni, meg a szomszéd szoba TV-jét átkapcsolni, meg hogy lehet megoldani titokban azt, hogy átmegyünk a szomszéd kórterembe és aztán nagyon naívnak tetetni magunkat, ha a nővérke rajtakap. Ha szeretnétek tippeket ilyen kérdésekben, bátran forduljatok hozzájuk, biztos segíteni fognak.

Végülis csendes-dolgos nap volt ez a mai, egyetlen szomorú dolog ért. Felvettünk ma egy fiúcskát, akinek 6 hetes kistesója van. Hát, őt nagyon szerettem volna megdajkálni, de mire megtehettem volna, már elvitte az anyukája. Persze nem igazán vigasztaltak meg a kolléganőim, biztosítva, hogy már sajátot kellene dajkálnom. De erről a kérdésről inkább nem nyilatkozom...