2007. szeptember 6.

Fogalmam...

...sincs, hogy mit keresek ebben a világban, ahol minden a pénz körül forog. Nem tudok megbarátkozni ezzel a gondolattal és borzasztóan felháborít, amikor újra és újra szembesülök ezzel, és persze a kórházban, ahol elvileg nem erről szólna a tennivalónk. Nem értem, hogy miért engedhet meg magának mindent az a szülő, akinek pénze van. Miért érdemelhet más bánásmódot, vagy külön szobát a gyereke, (amit persze nekünk nővéreknek kell megoldani) és miért nem lehet egyformán megadni minden gyermeknek mindent, amit megtehetünk. Na, szóval, most nagyon háborgok, de tényleg!
Azért a Lucával való beszélgetés kicsit kárpótolt. Móra Ferenc: "Kincskereső kisködmönét" olvasta el nemrég, és ma leírta, hogy miről szól a könyv és a kedvenc részeit meg elmesélte nekem. Teljesen megnyugodtam, mert ez a 11 éves kislány a szeretetet, az odafigyelést, a családot és többek között a szerénységet emelte ki értékként. Majdnem elsírtam magam, amikor arról beszélt, hogy az egyik kedvenc része a könyvből az, amikor az egyik szereplő megosztja az utolsó falatjait, noha ő maga sem evett 4 napja. Azt hiszem, újra elő kell vennem a könyvet, mert csak bizonyos képek derengenek gyermekkorom emlékeiből...

4 megjegyzés:

Márta írta...

Hát igen, mindennap fel lehetne háborodni valamin. Gondolj arra, hogy az adott szülő valószínüleg nagyon szereti a gyermekét, és a saját módján és a saját eszközeivel a legjobbat szeretné neki megadni. Talán ilyen szempontból tényleg jók lennének az eü-ben a magánbiztosítók, hogy akinek futja rá, tudjon biztosítani extra körülményeket a gyerkőcének. Nézd, ha az én gyerekem lenne beteg, valószínüleg én is kifizetnék bármennyit, hogy jó legyen neki, még akkor is, ha nekem nem maradna ennivalóra se. De csak úgy, hogy ne más gyerekek kárára menjen a dolog.

nruth írta...

Igen, tudom, Márta, én is ezt tenném. De amikor tapasztalom azt a "felsőbbrendűséget", ahogy viselkednek ezek a szülők, és azt gondolják, hogy nekik joguk van, akkor tényleg nagyon dühös tudok lenni. És sajnos nem vagyok meggyőződve, hogy nem más gyerek kárára megy. Talán túlságosan nagy az igazságérzetem...

Márta írta...

Hát igen, gondoltam, hogy lekezelő volt a stílusuk, ismerem ezt az embertípust. Ők azok, akik azt hiszik, nekik minden jár, és ők a világ közepe. Kíváncsi lennék, hogy tudtál velük zöld ágra vergődni...

nruth írta...

Hát, ez a legnagyobb bajom, hogy ilyenkor nem tudok híggadt maradni. Persze velük az vagyok, csak utána meg szegény kolléganőimnek panaszkodom ki magam, pedig ők is tapasztalják. És bánt, mert jobb lenne, ha inkább bátorítanám őket. Remélem, egyszer ír valaki egy könyvet olyan címmel, hogy: "Lekezelő, felsőbbrendűséggel együttélő, önző emberek kezelése". Na, azt biztos elolvasnám.