2007. szeptember 1.

A csend hangja

"Bár megöl engem, én mégis bízom Benne! (Jób 13,15 angol ford.) vallja Jób akkor, amikor egyszerűen mindent elvesztett. Csak sejtem, hogy mit élt át, Isten eddig megóvott, hogy annyi veszteség érjen. Sokan azt mondják, hogy mekkora hite volt Jóbnak. Én is így gondolom, de éppen azért, mert mert kételkedni. Merte elmondani Istennek azt is, hogy hiába kiált, annyira távoli Isten, hogy hasztalan teszi, nem kap választ. Csend volt. Úgy kellett hinnie, hogy teljes sötétség volt, mindenféle útmutatás nélkül.
Amikor kislány voltam, apa tanított meg biciklizni. Egy darabig fogta a biciklit, úgy próbálkoztam egyensúlyozni. Aztán titokban, hogy ne is sejtsem, elengedett, mert tudta, hogy már nem esem el. Csak aztán mondta el, hogy egyedül mentem. Azért még egy darabig ott szaladt mellettem, míg biztos nem volt abban, hogy megbizhatóan tudok egyensúlyozni. Ma már egy aggódó szempár sem követ a tekintetével, igaz, mindennap rábíz Arra, aki viszont igen.
Mostanában magam is csendet és sötétséget élek át. Elég sokszor kételkedem, ami talán azt is mutatja, hogy a hitem is erősödik. Jó sokszor tapasztaltam Isten vezetését. Most a változhatatlan jellemébe tudok kapaszkodni. Mert bármennyire is csendben van, egész biztos, hogy velem van. Nagyon szilárdnak és megalapozottnak kell lennie annak a kapcsolatnak, amiben csendben lehet, csak úgy együtt, üldögélni. A csend eltereli a hangsúlyt a szavakról és olyan meghittséget épít, ahol szavakra nincs többé szükség...

Nincsenek megjegyzések: