...biciklivel mentem dolgozni. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, hogy be van gyulladva a torkom, azért van sálam, hogy bekössem, meg az sem érdekel, hogy mennyire van hideg kint, legfeljebb kesztyűt is húzok, de akkor is biciklivel megyek. Hát, egész jó idő volt hajnalok hajnalán.
Maris nagyon örült, hogy végre nemcsak az álmát vigyázom, hanem nappal vagyok. Még akkor sem haragudott meg rám, amikor vért vettem tőle, igaz, előtte és utána is bocsánatot kértem, amiért ilyen borzasztó vagyok. Aztán valahogy szóba került, hogy mi lesz, ha kórházba kerülök, vagy ha öreg leszek, erre biztosított, hogy ő majd ápolni fog. Hát, bebiztosítottam magam. Most már igazán nem kell félnem ezektől a helyzetektől.
Egyébként egész furcsa süllyedő hajón dolgozni, és úgy tenni a feladatainkat, mintha mi se történne, közben meg tudjuk, hogy mindent megtesznek az elpusztításunkért. Na, hát, ma igazi légutis napunk volt, rohanós, meg fejkapkodós, hogy mi is a következő fontos dolog. Eszembe jutott egy hasonló hétfői nap, amikor már nem tudtuk hova fektetni a gyerekeket. Volt két új 4 éves köztük, akik addig nem ismerték egymást, de akkor szépen leültek a nagy táskákra a kezelő előtt és játszottak. Közben mi meg fejvesztve rohangáltunk. Sose felejtem el őket, hogy milyen biztonságban érezték magukat a nagy felfordulás közepette.
Még azon is gondolkodtam, hogy milyen tüskéket és bástyákat is fejlesztünk ki, csakhogy nehogy megsebezzenek, vagy jobban megismerjenek. Vagy esetleg önmagunkkal szembesüljünk. Még jó, hogy Valaki a feltétel nélküli szeretetével közeledik és előtte nem kell magyarázkodni, meg várfalakat építeni. Nem kell semmi mást tenni, csak úgy ahogy vagyunk, elé állni. És erre azt mondja, hogy: "Örülök, hogy itt vagy! Már vártalak..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése