Ha kinézek a kórházunk ablakából, történetesen a kezelőből, akkor ezt a törökkori műemléket láthatom. 1591-ben épült és Idrisz Baba türbéjének hívják (Baba = apó, türbe = síremlék). Ezzel már el is árultam, kit őrzünk itt, de nem is ez a lényeg. Eléggé megbújik a feketefenyők árnyékában, amelyek már több száz évesek, szóval aki nem jár nyitott szemmel, észre sem veszi. Szeretem ezt a műemléket: kicsit az állandóságról és a változásról is beszél. Egyszer közelről is megcsodáltam egyik gyerekünkkel, persze mindketten bementünk volna, ha lehetett volna...
Történetesen van egy kislányunk, Luca, aki ma került hozzánk, és elég sokat sírdogált amikor édesanyja néhány órára magára hagyta. Hiába próbáltuk vigasztalni, meg elterelni a figyelmét, nem nagyon sikerült, a könnycseppek előbb-utóbb újra megjelentek. Aztán visszajött édesanyja és határtalanul boldog volt. Este viszont haza kellett mennie és amikor kilépett az osztályról, Luca beállt az ablakba. Először nem értettem, miért, mert az ablaka a műemlékre nyílik és az egyáltalán nem esik útba. De édesanyja mégis arra ment és körbejárva a műemléket, minden oldalról integetett. Ameddig lehetett. Mi is visszaintegettünk Lucával. Ameddig lehetett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése