2008. december 31.

Biztonságban

"Én alkottam őt,
ezért mindenkitől különbözik.
Egyedülálló.
Szeretettel formáltam őt az édesanyja méhében.
Örömömet leltem az ő megalkotásában.
Szeretek visszaemlékezni
Azokra a napokra, amikor megalkottam őt. (Zsolt. 139:13-16)

Gyönyörűnek látom...
Szeretem a mosolyát,
Szeretem azt, hogy olyan, amilyen.
Szeretem hallani a kacagását, és szeretem azt is, amikor néha butaságot mond vagy tesz. (Zsolt.139:17)
Csak ő olyan, mint ő, és senki más...
én alkottam pont ilyennek.
Szépnek alkottam, de nem gyönyörűnek,
Mert ismerem a szívét, és tudom, hogy hiú lenne...
Az a vágyam, hogy kutassa át a saját szívét, és tanulja meg, hogy Én vagyok az,
Aki benne lakozom, és gyönyörűvé teszem őt
És hogy én vagyok az, aki barátokat adok neki. (1Pét. 3:3-5)
Úgy alkottam meg őt, hogy szüksége legyen Rám.
Kicsit magányosabbá formáltam, mint szeretné...
Pusztán azért, mert arra vágyom, hogy rám támaszkodjon, és hozzám fusson.

Ismerem a szívét is.
Tudom, hogy ha nem ilyennek alkottam volna meg, akkor a saját kis útját járná, és elfeledkezne Rólam,
A Teremtőjéről (Zsolt. 62:6-9)
Sok jó és örömet szerző dolgot adtam neki,
Pusztán, mert szeretem. (Zsolt. 84:12, Róm. 8:32)
Láttam a megtört szívét,
És a könnyeket, amiket magányában sírt.
Ott voltam vele és az én szívem is összetört. (Zsolt. 56:9)
Sokszor láttam bukdácsolását, és azt is, amikor elesett - csak azért, mert nem akarta megfogni a kezemet.
Oly sok leckét nehezen tanult meg,
Mert nem akart az Én hangomra figyelni (Ézs. 53:6)
Sokszor kellett szomorú szívvel végignéznem amint egyedül vág neki a saját kis útjának,
És kivárnom, hogy szomorú és megtört szívvel visszatérjen karjaimba. (Zsolt. 34:19)

Most pedig ismét az Enyém.
Én alkottam, majd drága árat fizettem érte,
Mert szeretem. (Rm. 5:8)
Kicsit át kellett formálnom őt, át kellett alakítanom,
Megújítottam azért, hogy mindazzá válhasson, amit Én szántam neki.
Mindez sem neki, sem Nekem nem volt könnyű. (Jer. 29:11)
Szeretném, ha Hozzám hasonlatossá válna.
Azért tűztem ki ezt a nagy célt a számára, mert
Szeretem.
(2Kor. 2:14, Róm. 8:29)"

2008. december 23.

Fontosabb volt

Tülekedés. Türelmetlenség. Rohanás. Hajsza. Dudálás, akár minden ok nélkül... Csendre vágyom, és arra, hogy Őt halljam. Minden más lényegtelen. Őt szeretném ünnepelni. Őt, aki feltétel nélkül szeret. Kisbaba lett. Azt választotta, hogy osztozni fog az életemben: vállalta, hogy pelenkázzák, a családjában különcnek tartsák, szembesült mindazzal, amivel valaha találkoztam vagy találkozni fogok az életemben. Szóval egyáltalán nem lepem meg semmivel. És mivelhogy a nagy tülekedésben minden kincset letaposnánk, inkább választom a Kincset, aki nem feltűnősködik, nem mutogatja magát. Csendben szólal meg... Először kopogtat és még azt is megvárja, hogy behívjam.

"Ez a szeretet munkája. Maga elé helyezi a szeretett személyt. A lelked fontosabb volt számára saját vérénél. Örök életed fontosabb volt földi életénél. Mennyei helyed fontosabb volt neki, mint saját helye a mennyben. Feladta a sajátját, hogy mi megkaphassuk a mienket.

Jézus mindig kopog, mielőtt belép, pedig nem kellene kopognia, hiszen övé a szívünk. Ha valakinek joga van, hogy ránk törjön, neki van. Mégsem teszi.
Halljuk a szelíd koppanást? Krisztus kér bebocsátást.
"Íme az ajtó előtt állok és zörgetek." (Jel. 3,20)
És ha válaszolunk, megvárja, míg felszólítjuk, hogy lépje át a küszöbünket."
(M. Lucado: Ahogy szeretni érdemes)

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

2008. december 21.

Diótörő

Ma reggel vagy éppen hajnalban, az ország különböző pontjáról gyerekekkel teli buszok indultak, megcélozva az Operaházat a Gyermekmentő vendégeiként. Évek óta ugyanis, a Diótörő egyik előadása az alapítványunké. Ilyenkor több száz gyereket hívunk meg (na, nem én, hanem az irodában dolgozó munkatársaim), és főleg olyan gyerekeket, akik talán soha nem jutnak el ilyen vagy hasonló előadásra. Természetesen a vendégeink, az előadás szüneteiben terülj-terülj asztalkám is van és a végén ajándék. Néhány tiszteletjegynek én is örvendhettem, így három gyereknek sikerült végül nagy-nagy örömet szerezni és többek között egy túlterhelt gyógyszerészt néhány órai pihenésre bírni. Na, persze nem árultam el Jonának, hogy hova jön, csak közöltem, hogy csinosan öltözzön. Majd megtudja, hova is cipelem. Nem bánta meg persze :)). Ott ültünk a gyerekek között, élveztük a kommentjeiket és olyan jó volt köztük lenni. Olyan jó, hogy természetesek, és nem úgy ülik végig az előadásokat, mint a felnőttek. Szabadon mocorognak, ha úgy érzik megjegyzéseket tesznek a társaiknak és közben nagy-nagy vidámságot szereznek nekünk, felnőtteknek. Jonával mi legalábbis nagyon jókat derültünk rajtuk.
Jó volt látni őket, amikor az ajándékokat is megkapták és bevallom: nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy egy rövid ideig itt dolgozhatom...

2008. december 18.

Mit vársz el tőlem?

"Ugye szeretnéd, ha olyanná változnék, amilyennek te látni szeretnél? Hiszen látom, sugárzik a tekintetedből ez a részben kérő, részben követelőző elvárás.
De mondd csak, számoltál a várható következményekkel is?
Ha mindenben olyanná változnék, amint azt te szeretnéd, hamarosan nagyon egyedül éreznéd magad a társaságomban.
Érdektelenül és csalódottan állnál velem szemben, amint élettelen bábuként, kiégett tekintettel merednék rád, és várnám az újabb utasításokat, melyeket kutyahűséggel azonnal teljesítenék.
Percek alatt megunnál, sőt talán meg is gyűlölnél, amiért ellenállás nélkül hódoltam be neked, és ezzel megfosztottalak a macska-egér harc játékos örömétől. És képzeld csak el, egyszerre keserűvé válna benned annak a reményteljes és izgalmas feszültségnek a jó íze is, amely most még hozzám köt: hogy érdemes várnod rám, megéri kitartani mellettem, mert "ígéretes személyiség" vagyok, aki képes a változásra!
De nem érted, ha minden úgy történik, ahogy te akarod, akkor semmit sem ajándékozhatok önként neked? S ha az ajándék a meglepetés örömével hat, vajon mennyire fogsz örülni azoknak a meglepetéseknek, amelyeket az én személyiségemet kihagyva, te magad farigcsálsz bennem a magad számára?"
(Simon András - Szeretetközelben)

2008. december 16.

Akik régóta...

olvasnak, tudják, hogy szeretek meglepetéseket szerezni és ugyebár ez alól a szüleim sem kivételek. Szeretek pl. rajtaütésszerűen hazamenni és "csak úgy" betoppanni. Miután évekig, minden Karácsonyban ügyeletben voltam, a családom lassan hozzászokott a nélkülem való ünnepléshez. Igaz, sokféleképpen próbálták széppé tenni az ügyeletet. Ma is kész vagyok, amikor eszembe jut, hogy telefonon énekeltek nekem az unokatesók és az annyira szép volt.
Na, hát meglepetés volt a tavalyi Karácsony is... ma is előttem van apa arca :)))).
Nemrég persze mondta, hogy várnak haza, én meg rosszcsontkodtam, mert mondtam neki, hogy ügyelni fogok. Persze nem hitte el, aztán megerősítettem, hogy csak telefonos ügyeletben leszek, szóval már most várhatnak. És persze az előbb is biztosított, hogy nagyon várnak.
Valahol idéztem Pilinszkyt a várakozásról. Annyira igaz. "Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől, szomjától..."
Apáék már most ünneplőbe öltöztették a szívüket. Várnak haza. Sietek haza...

2008. december 15.

Szóval, néhányan...

tudjátok, hogy van nekem egy naaaaaaaagyon kedves tanítványom és hát ugyebár együtt próbálunk rájönni a biológia és kémia rejtelmeire (több-kevesebb sikerrel :))). Egyszer elkotyogtam magam, hogy t.i. a könyvesboltok közelében csak becsukott szemmel közlekedem, aztán tegnap este előállt azzal az ötlettel, hogy szeretné, ha elmennék vele nyitott szemmel egy könyvesboltba és választhatok valami nagyon szépet. Ez lenne az ő karácsonyi ajándéka. Na, hát meglepett ám rendesen, aztán amikor kifogytam a kifogásokból mégis csak ő nyert :))). Így ma, estefelé jobbnál-jobb könyvek akadtak a kezembe, aztán az angol nyelvűeket is szemügyre vettem és olyat találtam, hogy a szívem hevesen kezdett el verni és teljesen odavoltam, mert Amy Charmichael életrajzára bukkantam. (Tudom, hogy most nagyon boldog leszel, Hanna, el fogom olvasni!!! - angolul) Szóval ezt a könyvet választottam. Anno kislányként nagy hatást tett rám az a kis történet, amit róla hallottam és azóta is nagy vágyam volt, hogy egyszer az egész élettörténetét elolvashassam. Amy kislányként szomorú volt a barna szeme miatt és egyszer hallotta azt a csodás hírt, hogy Isten minden imát meghallgat. Este aztán lefekvéskor azért imádkozott, hogy amikor másnap felébred, kék szeme legyen. Reggel viszont szomorúan tapasztalta azt, hogy barna szemek tekintenek rá vissza a tükörből. Aztán talán az édesanyja tette fel neki azt a kérdést, hogy: "Amy, hát a NEM nem válasz?"
Aztán Isten Indiát helyezte a szívére misszionáriusként. Amikor elkezdett az ottani emberek felé szolgálni, változtatnia kellett a külsején, az öltözetén és akkor szembesült azzal, hogy mennyire jó, hogy barna a szeme és el tud vegyülni a tömegben. Akkor meg nem győzött hálát adni azért, hogy Isten nemmel válaszolt gyermekkori imádságára.
Na, majd a karácsonyfa alatt, otthon, elolvasom és kíváncsian várom egy olyan ember élettörténetét akinek elég bátorsága volt Istennek adni mindenét...

2008. december 13.

Itt mindig


Bármi is van, itt mindig békét talál a szív...

2008. december 11.

Nem tudom,

miért, de mostanában tiszta honvágyam lett és legszívesebben a Békási szorosban bóklásznék, meg hegyi csobogást hallgatnék, meg havas hegyekben gyönyörködnék... Na, a madarak csicsergését már meg sem merem említeni.
De persze per pillanat még a rendelőben vagyok, és Kányádi Sándor: "Vannak vidékek" című ciklusával vígasztalom magam. Olyan nagyon szép. Anno egy irodalmi esten nekem jutott elmondásra és azóta is egyik kedvenc versem...

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
(...)


Viseltes szókkal

(...)
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad.

2008. december 9.

Bátor leszek...

...és ma egy régi, egyetemi írásomat rakom be. Hemingway öreg halászáról szóló részt annak a bátor embernek küldöm főleg, aki azt gondolja magáról, hogy nem elég kitartó. Szerintem meg az :)).

"Nyissátok ki a szemeteket és keressétek, hol van szüksége az embernek egy kevés kedvességre, parányi részvétre, egy kis beszélgetésre." (Albert Schweitzer)

Ha az ember Albert Schweitzer életéről és munkásságáról hall előadást, automatikusan feltevődik benne a kérdés, hogy lehet-e valóban így élni a mai társadalomban? Lehetséges-e? Megoldható-e? Mitől értékes az életem? Hogyan tisztelhetem a mások életét? Mit tehetek, hogy visszatekintve az éveimre elmondhassam: mennyire jó volt élni és szolgálni!

Hogy lehet otthagyni egyetemi katedrát és vállalni az emberi szenvedés enyhítését és sorsközösséget vállalni? Mitől ember az ember? Mitől különleges egyik-másik ember élete?

Lehet-e az enyém is az?

Ezek a kérdések és ezekhez hasonló gondolatok mocorogtak bennem ízelítőt kapva Albert Schweitzer életének mozzanataiból. Aztán azokra az emberekre gondoltam, akik hatással voltak, vannak a mostani éveimre. Csak szemelvények a sorból…

Hemingway öreg halásza.

Általában kötelező olvasmányként szerepel a listán. Számomra érdekes emberarc.

Azt gondolom, hihetetlen, hogy valakinek ilyen állhatatossága és kitartása legyen: 84 napon át minden reggel kievezni, mindennap várni, hogy hátha horogra akad egy hal. Mindennap mégis úgy menni haza, hogy üres maradt a háló, üres a csónak. A kunyhó még ennél is szegényebb. A 85. napon pedig újra tengerre szállni.
Az öreg arcát ráncok barázdálták, minden öreg volt rajta. Csak a szeme volt vidám és töretlen fényű. Egyedül halászott a tengeren. 84 napon át nem fogott semmit. A reményt mégsem adta fel. Különben sem csüggedt el sohasem. Amikor egyetlen barátjával, egy fiatal fiúval beszélgetett, elkeseredés nélkül mesélt a "hiábavaló" napokról.
Amikor a 85. napon kievezett, az öreg halászt egyetlen gondolat éltette: " valahol itt kell lennie az én nagy halamnak... ma van a 85.nap, és ezen a napon is becsületesen kell halásznom." Aztán, ezen a napon fogott is egy akkora halat, hogy másképp kezdte ki az erejét,
kitartását, mint addig.

Krisztina

Egy felnőtt barát megkérdezte Krisztinát, mit szeretne nyolcadik születésnapjára. A kislány, akinél neuroblasztomát diagnosztizáltak, megdörzsölte kopasz kis fejét, arcát két kezébe fogta és azt mondta:

-Nem is tudom. Van két matricás könyvem és egy rongybabám. Mindenem megvan.

Amikor pedig a vizsgálóasztalon feküdt és észrevette az ablakban hervadó cserepes virágot, megjegyezte:

- Remélem, az embereknek jobban gondját viseli.

Az élni akarás, a küzdelemhez való erő, ami egy-egy beteg gyermekben megfigyelhető, nagyon sokszor erőt adott, hogy jómagam ne adjam fel, amikor már nagyon fel akartam adni.

Reményük olyan ragályos, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is megtalálják a kiutat.

„Néha a Remény szégyenlős és szeret elbújni. Néha elő tudod csalogatni, hogy odamenjen hozzád, de legtöbbször türelmesnek kell lenned és várnod kell. S akkor ő jön hozzád.”

Marie Curie

Nemrég vetettem bele magam e kivételes személyiségű nő életének tanulmányozásába. Meg akartam fejteni munkabírásának, konokságának, anyaságának titkát. Jellemet találtam, olyan emberarcot, amit nem lehet nem követni, mert magával sodor a tenni akarása, elszántsága.

Lehet álmodozónak lenni egy laborban és keményen dolgozni. Lehet igazi társa lenni egy kivételes tehetségnek, miközben új kémiai elem születik. Lehet figyelemmel kísérni a gyermekek fejlődését és figyelmen kívül hagyni a tömegek ünneplését. Lehet úgy leírni a kísérleti eredményeket, hogy benne van a munkatárs tisztelete. Lehet akkor is erősnek és keménynek lenni, amikor mindent feladnánk.

Édesapám

Talán nem lesz személyeskedés, ha az emberi nagyságokhoz sorolom édesapámat is. Mindig is tudtam, hogy szeret. Amíg otthon éltem, ritkán mondta ki, hogy mennyire fontos vagyok neki. Ma, amikor messze vagyok tőlük és legtöbbször csak telefonon mondhatja, annál gyakrabban mondja. Azt hiszem, sejti, hogy mit is jelent ez nekem. Például, amikor tegnap éjszaka egyedül voltam kórházi ügyeletben és fogalmam sem volt, hogy fogom tudni végigcsinálni alaposan és becsületesen a feladataimat. Miközben próbáltam végiggondolni a fontossági sorrendet, akkor hívott. Csak egy kétségbeesett nővérkét hallhatott, aki igyekezett helytállni. Meghallgatott, aztán bátorított. Mondanom sem kell, hogy nagyon szép ügyeletem volt…

Hogyan illenek ezek az emberek Albert Schweitzer mellé? Személyesen nem találkoztam vele, mint ahogy Hemingway öreg halászával vagy Marie Curie-vel sem. De vannak olyan emberek a környezetemben, akiket hozzájuk hasonlóan csodálatos embereknek tartok, mert a helyükön vannak. Tudják, mikor kell hallgatni, tanácsot adni vagy egyszerűen szeretni. Megtanulták a csendes jótettet, anélkül, hogy ők maguk várnának valamit. Megtanultak könnyeket törölni és keményen kitartani, amikor mindenki más feladta volna.

Mert számomra csak így lehet élni és csak egy ilyen élet végén lehet elmondani Dsida Jenővel együtt: „megtettem mindent, amit megtehettem…”

2008. december 7.

Árnyék

Gyerekkoromban és azért mostanság is megcsodálom az árnyékok mozgását, vetülését. Tiszta poén, hogy nem tudunk elmenekülni a saját árnyékunktól. Ott van. Követ. Megelőz. Hátra vetül. Oldalra somfordál...
"Ha a mennybe szállnék fel, te ott vagy, ha a seolba vetek ágyat, jelen vagy. Hajnal szárnyaira kelnék, a tenger túlsó szélére szállnék, te ott is ott vagy." (Zsolt. 139)
Isten mindenütt ott van. Nem rejtőzhetem el előle. Mondhatnánk úgy is, hogy árnyékként követ, de annál sokkal többet jelent. Ha a helyén van az életemben, mindez biztonságot ad. Ha menekülök előle, félelemmel tölt el. Teljesen a magam döntése, hogy melyik igaz rám.
Ma az istentisztelet alatt rádöbbentem, hogy mostanában menekülök előle. Olyan jó, hogy ma megállított és ismét biztonságban lehetek az oltalmában. Hálás vagyok, hogy annyira fontos vagyok a számára, hogy nem nézi tétlenül a menekülésemet sem, hanem megkeres.

2008. december 6.

Nem bírunk...

aludni... Kata teljes pompába öltöztette a nappalit, az előbb csodáltam meg. Minden nagyon szép lett, de nem írom le. Gyertek és nézzétek meg :DD.
Tiszta különleges napunk volt egyébként. Péntek lévén a kórházban laboroztam és még most is NAGYON-NAGYON hálás vagyok Istennek a kis másfél éves manócskáért, és hogy egyből sikerült minden. Nekem tényleg hihetetlen nagy ajándék.
Aztán este színházban voltunk, egy orosz darabot néztünk meg, modern változatban. Bőven tanulságos volt és a színészek nagyot alakítottak. Aztán úgy döntöttünk Katával, hogy haza gyalogolunk, ennek köszönhető szerintem, hogy még mindig fent kukorékolunk :D.
Ő persze alkotott és hát egy művészt nem szabad zavarni ilyenkor, így fölmásztam a galériára és Max Lucado: Ahogy szeretni érdemes című könyvét olvastam. Ma éppen azzal szembesített, hogy Isten felém gyakorolt türelméhez képest, mennyire gyenge lábakon áll az én türelmem kapcsolataimban, meg úgy általában elég sok területen. Szóval van mit változnom.
Jó, hogy Isten nem ad fel...

2008. december 4.

Miközben épp...


egy gimnáziumi kémia könyvet lapozgattam, egyszercsak a következő sms érkezett: "Drága Noémi! Nemrég gyöngyöt fűztünk a fiúkkal és közeleg a mézeskalácssütés ideje. Nincs kedved meglátogatni minket? Puszi, Mónika."
Anne Shirley szerint vannak olyan emberek, akikkel rokonlelkek vagyunk. Na, így vagyok én pl. Mónikával. Napok óta eszemben volt a tavalyi mézeskalácssütés, amikor a fiúk néha-néha azért benéztek hozzánk, Barnabás segített is nekünk, de amúgy meg hagyták, hogy élvezzük egymás társaságát. Aztán meg terveztünk gyöngyfűzést is, de mire észbekaptunk, már Pestre költöztem és elmaradt. Azt persze meg kellett ígérnem, hogyha Pécsre megyek, akkor őket mindenféleképpen meglátogatom. A szavamat meg illene megtartanom, mert Kristóffal és Barnabással nagy-nagy biciklizéseket is terveztünk, csakhát én leléptem...
...és most nagyon nagy honvágyam lett Pécsre...

u.i. a kép a januári meglepetéspartin készült. A fiúk itt még elég helyzetfelmérőek, de aztán annyira otthon érezték magukat, hogy szüleik NAGYON nehezen tudták csak őket hazamenetelre bírni :))) Különleges nap volt... (lsd. januári bejegyzések közt, talán 12.-e, de mostmár nem nézem meg, mert nem ártana aludni)

2008. december 2.

Nem tudom,...

hogy is történhetett, de már második napja találtam a nappalink asztalán kis adventi csomagot. A tegnapinál még azt gondoltam, hogy valami véletlen folytán keveredett oda, de a mai már igencsak meggyőzött arról, hogy mifelénk angyalok járnak. Na, jó, tudom, hogy Katának hívják, de ez akkor is annyira nagy kedvesség!
A napok töprengésekkel és kérdésekkel teljesek: egyik ismerősömről, aki mindössze 2 évvel idősebb nálam, véletlenül kiderült, hogy nagyon durva betegsége van. Annyira lehelet az életünk!
Aztán agyalok az emberi kapcsolatok törékenységén, hogy mennyire nagyon fontos egymás tisztelete és szeretete. Nem mindegy, hogyan viszonyulunk egymáshoz, milyen nyomatot hagyunk azokban, akik mellettünk élnek.
"Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek..." (Jób 6,14)

2008. november 29.

"Miért nem mondtad,

hogy ez ennyire gyönyörű lesz?"

Alice Gray írta: "Laurel tudta, hogy haldoklik. Azokban a napokban sokat beszélgettünk a mennyországról. Az volt a legnehezebb benne, hogy olyasmit kellett elképzelni, amit mi sohasem láttunk. Aztán eszembe jutott egy történet egy fiatal lányról, aki születése óta vak volt. Amikor 12 éves lett, az orvosok el tudtak végezni rajta egy újfajta műtétet, amely visszaadhatta látását. De néhány napig még nem lehetett tudni az eredményt. Miután eltávolították a kötéseket a szeméről, még óvni kellett a fénytől. Ezért sötétben ült, várakozva. Az édesanyja hosszú órákon keresztül válaszolgatott a lánya kérdéseire arról, hogy hogyan néznek ki a dolgok, és hogy mire számíthat. Végül eljött a pillanat, amikor a gyermek szemei már el tudtak viselni annyi fényt, hogy kinézhetett az ablakon. Sokáig állt ott egy szót sem szólva. Odakinn tökéletes tavaszi nap volt.Fehér bárányfelhők úsztak a kék égen, és virágszirmok hullottak a földre, mint rózsaszín hó, ahogy a lágy szellő csupaszította a cseresznyefákat. A sárga krókuszok büszkén szegélyezték a fűben kanyargó téglautat. Amikor a lány az édesanyjához fordult, könnyek gördültek le az arcán. "Ó, anya! Miért nem mondtad, hogy ennyire gyönyörű lesz?" Elmondtam ezt a történetet a barátomnak, könnybe lábadt szemmel. "Laurel, mi most sötétben ülünk, de nemsokára te is ugyanezt fogod kérdezni Istentől."
A mennyország valóságos. Sokkal valóságosabb, mint bármelyik hely, ahol valaha voltál, és sokkal-sokkal gyönyörűbb is. Pál úgy hívja: "sokkal inkább jobb" (Fil.1, 23) Amikor majd odaérsz, megfogod Jézus kezét, és megkérdezed: "Miért nem mondtad, hogy ez ennyire gyönyörű lesz?"
(Bob Gass)

2008. november 28.

Nemrég hallottam...


hogy valaki külföldre ment dolgozni, egész jól mentek a dolgai. Éppen lehúzott ablakkal, kikönyökölve gondolt arra autójában, hogy milyen tökéletes az élete, amikor egyik piros lámpánál várakozva erős késztetést érzett arra, hogy félrehúzódjon. Azon kezdett el gondolkodni, hogy mindaz, amit elért rajta lenne-e azon a listán, ami élete legfontosabb 10 pontját tartalmazná. Kiderült, hogy nem. Másnap felmondott a munkahelyén és hazaköltözött.
A történetet hallva napok óta azon jár az agyam, hogy mi lenne életem legfontosabb 10 pontja. Mondhatnánk akár bakancslistának is :). Még nem tudtam összeszedni...

u.i. A kép Holló Róbert alkotása, kiváló fotóiban itt lehet gyönyörködni.

2008. november 27.

Minden más...

szemszöget kap, ha az ember lánya néhány levelet vállal áttanulmányozásra, nehéz sorsban élő emberekről. Tudjátok, hogy egyik jelszóm az, hogy "soha ne hasonlítsd össze sorsodat másokéval". Nos, igen, teljesen igaz akkor, ha a szomszéd zöldebb fűjét nézzük. De mi van akkor, ha szembesülünk olyan élethelyzetekkel, mint több gyermekes család, munkanélküli szülőkkel, 13 éve ápolt, ágyhoz kötött gyermekkel, ha azért fordulnak hozzánk segítségért, mert képtelenek megvenni a fát, télire és még sorolhatnám... Szóval közel jártam a síráshoz, amikor elolvastam, milyen körülmények közt is élnek emberek. Na, ha ezekhez mérem az életem, máris az én portálom zöldebb. És így csakis hálát tudok adni: a mindennapi kenyérért, a fűtésért, hogy van munkahelyem, nem kell az utcán élnem, és élvezhetem Istennek mindennapi gondoskodását. Mennyire nem egyértelmű dolgok, hanem Isten kegyelme...
"...hogy én, a semmi, tegezhetem a Mindent,
és Atyának szólíthatom és szerethetem,
és kéréseket gügyöghetek Hozzá:
add meg a mindennapi kenyeret..."
(Sík Sándor - Imádság a hegyen)

2008. november 25.

Különleges élmény...

amikor az ember olyan embertől kap egy kedves levelet, akiről már évek óta nem hallott. Ma akkora meglepetés ért. Az benne az érdekes, hogy én is sokat gondoltam rá mostanában, de valahogy mégse sikerült jelentkeznem.
Aztán meg felhívott egyik nagyon kedves Munkatársam és olyan csodás dolgokról beszélt, hogy tele van a szívem hálával. Olyan jó, amikor megoszthatjuk egymással az örömöket, és amikor tapasztalhatjuk, hogy Isten nem egy távoli Isten, hanem az, Aki tényleg idejében cselekszik. Nem siet. Nem késik. Még akkor sem, ha én ezt gondolom. Az ő ideje még mindig a tökéletes időzítés.

"Mindig idejében fürdetsz fényözönben,
Mindig idejében törlöd le a könnyem,
Mindig idejében nyújtod mentő karod,
Idejében küldöd vezérlő angyalod.
Elrejtett áldásod idejében árad
Idejében veszed öledbe, ki fáradt
Mindig idejében ad és vesz hű kezed
S egyszer idejében békén haza vezet."
(Magdalena Buchwer: Idejében)

2008. november 23.

Az történt...

hogy a múlt héten kaptam egy kedves meghívást, miszerint csatlakozzam a gyüliből a vecsési csoporthoz, akik Balatonszemesre készültek, és mialatt közösségépítő alkalmaik lesznek, őrködjek a gyerekekre. Szépen átszerveztem a hétvégémet és persze velük tartottam. Érdekes volt a felállás: 1-től 8 évesig élvezhettem a társaságukat. Nos, mindenkit megnyugtatok: NEM unatkoztam.
Aztán meglátogattam Mamiékat, már nagyon régen láttam őket és olyan jó volt találkozni és beszélgetni egy kicsit. Jó látni Isten áldását az életükön.
Hazaérve azért megfogalmaztam magamnak, hogy hihetetlen nagy felelősség szülőnek lenni, meg nem tudom, hogy fel lehet-e egyáltalán erre készülni, max. mindennap imádkozni, hogy az ember egy kicsikét jól csinálja. Azt mondják, hogy a jó szülők gyökereket és szárnyakat adnak...
Azért reménykedem, hogy egyszer, valami csoda folytán én is lehetek. Na, csak álmodozom, ne is figyeljetek rám...

2008. november 21.

Annyira nagyon...

jó, amikor megváltoznak kapcsolatok. Ma nagyon nagy hála van bennem ezért.
Még nyáron történt, hogy egy késlekedő vizsgálat miatt egy apuka, hogy is mondjam, hogy ne legyen nagyon gáz..., szóval már a munkatársam akart rászólni, hogy fejezze be ezt a stílust, ahogy velem beszél... Nehéz helyzet volt, nyeltem nagyokat, noha a vádja alaptalan volt, de úgye alapjáraton konfliktuskerülő vagyok, így próbáltam higgadtan reagálni. Aztán éppen beteg voltam, amikor konzultáción voltak, így elkerültük egymást, de néhány napja kiderült, hogy vérvételre jönnének hozzám. Hát, rendesen összeszorult a szívem és a gyomrom is, hogy is álljak hozzájuk. Tegnap este és ma reggel is az volt az imám, hogy jól kezeljem ezt a helyzetet és minden rendben legyen.
Na, hát, megérkeztek. A kisfiúk persze nagyon ellene volt a helyzetnek, de próbáltam megnyugtatni, hogy igazi hős és hogy noha egy kicsit fájni fog, de ha ügyes lesz, akkor én is az leszek és gyorsan végzünk. Minden rendben is volt.
A végén az apuka nekem szegezte a kérdést: "Noémi, magának van gyereke?" "-Nincs"- mondom én. Erre ő: "Azért kérdeztem, mert annyira jól ért a gyerekek nyelvén és ezt olyan jó tapasztalni." Hm, néztem egy nagyot. Létezik, hogy ugyanaz az ember?

Mekkora ajándéka Istennek a változás. Hogy dolgozik bennünk. Jó ezt újra és újra átélni és Őt csodálni...

2008. november 20.

Volt nekem...

ugyebár egy kedves gyerkőcöm vérvételen, még anno júliusban. Nagyon a szívére vette az eseményt, de azért búcsúzáskor már biztosított, hogy szeret.
Na, hát éppen ma jöttek kontrollra és Roli első kérdése természetesen mi volt? Igen, az. "Úgye nem adsz szurit?" És persze hiába bizonygattam, hogy nem, meg hogy itt a rendelőben CSAKIS játszani lehet, ő azért elég sokáig bizonytalan volt a hitelességemben. Aztán végül csak elhitte, és újra biztosított, hogy szeret. Nemcsak kicsit, hanem nagyon.

Hm, és persze asszociáltam. Hányszor állok én is Isten elé ilyen és hasonló kérdésekkel. A héten is biztosítania kellett, hogy mindenek ellenére szeret, tud rólam, és bízzak benne...
Nem vagyok könnyű eset. Még jó, hogy ilyen türelmes velem és nem ad fel...

2008. november 19.

Boldog születésnapot!


Közös a gyerekkorunk, ámbár sokmindenre ő emlékszik, én nem. Felnézek rá. Csodás karakter, szakember, erős hittel, és szívóssággal.
Jó, hogy vagy, Jona, Isten éltessen sokáig!
Boldog születésnapot!

2008. november 17.

Múlt vasárnapi margó

Még rajta volt a bukósisak, de már ellenőriznie kellett, hogy nem számoltuk-e el a gyertyákat :))

A csodás Művésznő, Kata, Isten különleges ajándéka és a lakótársam :))

Aki hallotta már, tudja, milyen, amikor így nevetek. Azoknak küldöm, akik már régen hallották :DD


Az úgy...

volt, hogy kb. egy hónapja ígérte Jona, hogy eljön hozzánk 2 szelet vajaskenyérre és 2 dl menta teára (persze ennek is megvan a maga története). Addig húzódott a dolog, hogy végül múlt hét vasárnap lett belőle. Mivelhogy közeleg a szülinapja, Kata előrukkolt azzal az ötlettel, hogy mi lenne ha meglepnénk és néhány barátunk is eljönne. Na, hát így történt, hogy az én drága bátyámat sikerült jóóóól meglepnünk, merthogy semmire sem számított. Kedvenceit főztem, meg persze volt gyümölcssaláta (ezt azért még kikunyerálta a vajaskenyér mellé) és túrótorta is. Annyira jó volt együtt lenni!
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon csodálatos testvérem van :)))

2008. november 15.

Barát-kapcsok

Márta blogján olvastam arról, hogy a titkos kívánságaink sokszor épp ott válnak valóra, ahol nem is számítunk rá. Jópár ilyenben volt már részem. Azt hiszem, hogy igazán hálás lehetek a kapcsolataimért. Hogy vannak olyan emberek az életemben, akikkel mindig ott lehet folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk. Persze közben néhánynak megváltozik az élete, egy, majd két gyermekre figyelhetünk közben (vagy éppen többre), gyönyörködhetünk bennük és lehetünk nagyon-nagyon hálásak. Na, hát így vagyok néhány barátnőmmel. Igazi kincsek számomra. Nem kell magyarázkodnom, értik a nyelvem és én is érthetem őket. És ez annyira, de annyira jóóóó, hogy most totál elfogult lettem és képtelen vagyok végigvinni gondolataim fonalát. Majd egyszer...

2008. november 14.

Az igazi szeretet...



meglepő válaszokra képes. Talán éppen a "nem" válaszra. Mivelhogy mostanában Istenre várakozom, ott bújkál bennem az a lehetőség is, hogy mi van, ha a válasz nem? Talán azért várat, mert még nem vagyok erős a nem válaszhoz vagy mert a jellemem még nagyon messze áll attól, ahová el akar vezetni.
Így vettem a kezembe ezt a könyvet. És hihetetlen igazságokat fedeztem fel benne Istenről. Hogy mekkora szíve van és milyen mélyen szerető. Hogy éppen a védelmemben mond sokszor nemet.
"Amikor Isten nemet mond, az nem azt jelenti, hogy elvetett bennünket. Ugyanúgy szeret továbbra is. Tudjuk, hogy végül neki lesz igaza. Istenben hiszünk és nem az ajándékaiban. A legnagyobb ajándék a vele való kapcsolatunk." (L. Anderson)

2008. november 12.

Törődés

Szeretem előre látni a dolgaimat. Tervezek, aztán mások (vagy éppen magam) keresztbehúzzák.
Szeretem, ha nem kell várnom, hanem azonnal megtörténnek dolgok.
Szeretem, ha nincsenek váratlan kiadásaim.
Szeretem, ha a munkám biztos.
Szeretem, ha a kapcsolataim jól működnek.
...
Ezzel szemben:
- rendszeresen meg kell oldanom váratlan helyzeteket
- igazodnom kell a főnököm váratlan helyzeteihez
- elég sokszor várnom kell és persze számomra értelmetlennek tűnik
- kétségbeesem, hogy a kevéske fizetésem mindenre elég lesz-e
- bármikor visszajöhet dolgozni, akinek a helyét elvállaltam
- vannak megoldhatatlan kapcsolataim

"Hagyd Istenre minden aggodalmadat és gondodat, mert ő mindig gondol rád, és törődik mindennel, ami téged érint." (1Pét. 5,7)

2008. november 11.

A múlt fogságában, avagy "arra összpontosítok,... ami előttem van"

Miközben Walter a kertben bóklászott, egy alvó bagolyt vett észre az egyik fa ágán. Arra gondolt, hogy milyen jó háziállat lenne, így csöndben megfogta a lábát. A bagoly viszont nem hagyta magát, keményen küzdött a szabadságáért. Walt nem hagyta magát és a küzdelem vége az lett, hogy halálra taposta a baglyot. Tette viszont kísértette, és amikor később visszatért, hogy eltemesse, minden lapátnyi földbe keveredett a megbánás könnyeiből. Ez az esemény évekig kísértette, míg egy nap újfajta remény ébredt a szívében. Noha Walter már nem él, de a gyerekkori élményből állatok egész világa született. Ma csak Walt Disney-ként ismerjük.
"Az áldásokra gondolj, amikből mindenkinek jut bőven, és ne a múltbeli bajokra, amiből mindenkinek jut pár." (Charles Dickens) A múlt hatalma rajtam múlik, hogy fogságban tart, vagy elengedve mindent, szabaddá tesz a jelenre és arra, ami előttem van.
"A kapcsolatok, amelyeket kötünk, amelyeket fenntartunk, vagy amelyek véget érnek, fontos leckéket tanítanak nekünk. Vannak, akik fájdalmas körülményekből emelkedtek ki, és jó rálátást szereztek arra, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Szükség van a hibáinkra! A csalódások, kudarcok... a bukdácsolás, a próbálkozások a növekedésben és a fejlődésben; szintén szükségesek! Minden egyes lépésnél tanultunk valamit. Pontosan azon mentünk át, ami ahhoz kellett, hogy azzá legyünk, akik most vagyunk. A múltad egy hiba? Nem. Abban hibáztál, hogy összetévesztetted az igazsággal." (Paul Harvey)
Isten képes átformálni a múltamat. Tanulhatok belőle és tovább léphetek...

2008. november 7.

Ha másképp nem megy, bontsd meg a tetőt!

Évek óta béna volt. Nehéz volt neki és a barátainak is. Sok segítséget kapott, de a tehetetlensége megmaradt. Bármit is szeretett volna tenni, a bénasága minden percben emlékeztette arra, hogy lehetetlen. Egyszer aztán hallottak Jézusról, akinek még a tehetetlenség sem volt akadály. Ő maga képtelen volt felkelni, de ott voltak a barátai. Ágyával együtt vitték. A sokaság sem rémísztette meg őket, sőt... a tető sem. Megbontották és Jézus elé engedték a barátjukat. Hitükért pedig egy teljesen új embert kaptak...
Ha más ember terhét veszem magamra, nehéznek fogom találni. A béna embernek négy emberre volt szüksége, hogy Jézushoz vigyék. Egyedül jómagam sem bírkózom meg mások terhével, hisz Jézus arra kér, hogy még a magamét is adjam át neki.
Ha más ember terhét magamra veszem, nem dobhatom el. Kitartóan és elkötelezetten kell mellette lennem.
Ha nem működik, amivel próbálkozom, bontsam meg a tetőt. Isten vezetésére és bölcsességére mindig számíthatok.
Hozzam hittel Isten elé. "Jézus látva a hitüket, így szólt a bénához: ...kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!" (Márk 2:5,11) Lehet, hogy akiért imádkozom, annak kicsi, vagy egyáltalán nincs is hite, de Isten értékelni fogja a hitemet! Nyugodtan átadhatom neki az embereimet...

2008. november 3.

Gyülekeznek a csillagok

"Anya, gyülekeznek a csillagok" - kiáltott fel egy kisfiú, ma este, az Andrássy úton. Reflexszerűen ellenőriztem, hogy vajon tényleg, de az útca világítása megvakított. Én nem láttam...
Néha annyi minden megvakítja az embert, hogy az apró, igazi kincseket figyelmen kívül hagyja.

Ma reggel azért imádkoztam, hogy átlássam a rendelőben a káoszt, mert néha nem tudom. Aztán azért is, hogy holnapra készen legyenek a laboreredmények.
Válaszul Isten egy csendes, békés napot adott, délután meg hívtak a laborból, hogy készen vannak a vizsgálatok :))) Hurrá! Délután azoknak az erdélyi gyerekeknek az anyagával foglalkoztam, akiknek a magyarországi műtétjét vagy terápiáját az alapítvány támogatja. Aztán a megbeszélések után kiderült, hogy mennyire jól időzített volt. Nekem Isten ajándéka volt...

2008. november 1.

Isten gondolataiban

"Isten gondolt öröktől fogva téged,
Elméjében léted, mint szikla áll.
Mi ehhez képest habfodornyi léted,
S mit változtat rajtad a halál?"
(Weöres Sándor)

Lehelet

Mostanában azt érzékelem, hogy vannak olyan emberek, akik a hallhatatlanságra próbálnak berendezkedni és vannak olyanok, akik nagyon is tudják, hogy az életünk csak egy lehelet, egy átfutó árnyék. Valójában a második csoport él igazán. Örökérvényű értékeket keres. Ilyen pl. az édesapám is. Mindig is sokat vállalt értünk. Édesanyámmal lehetővé tették, hogy mindhárman tanulhassunk. Nem tudom, hogy valaha meg tudjuk-e eléggé köszönni, amit értünk tettek.
Fárasztó munkája mellett apa azért mindig talált időt az emberekre. Évek óta rendszeresen járnak egy közeli kis faluba és Isten útjaira tanítják az embereket. Fáradhatatlanul. Messze nem vagyok ilyen kitartó, mint ő. Nemrég viszont teljesen összeszorult a szívem. Persze mindig is tudtam, hogy nagyon szereti Istent, de kimondta azt, amitől már gyerekként is nagyon féltem: hogy elveszítem. Azt mondta, hogy "vágyom Haza". Én meg kétségbeesetten könyörgöm, hogy "Uram, ne még. Annyi mindent szeretnék, hogy még megéljen az álmaimból."
Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok hiányosságom van az emberi kapcsolatokat illetően. Bármennyire is törekszem, mégis figyelmetlen vagyok, megbántok másokat. Pedig mennyire szeretném, ha a következő vers igaz lenne rám...

Add nekem - ma...

Add ide ma nekem a tiszta, fehér rózsákat,
melyeket egy napon síromra akarsz tenni.
Rendezd el a szeretet liliomait
az én legdrágább vázámban.
Add ide nekem őket még ma,
illatuk még megszépíti életemet,
s örömöt szereznek nekem.
Add ide őket ma, mikor szívemet gyötri
a szeretet hiánya.
És azt a tüskét, amit most belém szúrsz,
azt ültesd, ahová való, a sírra.
Eljön a nap, mikor majd
semmit sem fogok rózsáidról tudni
és tüskéid sem fognak
szívemnek fájdalmat okozni.

2008. október 27.

Néhány napja...

kaptam egy kedves sms-t egyik nagyon drága, pécsi kolléganőmtől egy fotóval és a következő szöveggel: "megérkezett a kiskedvenced" :)). Hát, igen, F. Geriről nagyon sokat írtam itt is. Persze megkérdezte Geri, hogy kinek küldi Dia a képet és még mindig emlékszik rám és attól kezdve rendszeresen megkérdezte, hogy mikor megyek már a kórházba.
Na, hát fájdítják itt a szívemet... Nagyon hiányoznak ezek a kis apróságok. Olyan igazi kincsek. Ezeket a fotókat is szeretettel küldték, nehogy elfelejtsem, milyen ajándék volt az, hogy hol dolgozhattam. Geri, két csodás kolléganőm: Anett és Niki társaságát élvezheti.




2008. október 22.

...

"Barát az, aki hisz az álmaidban akkor is, amikor te már lemondtál róluk."

Csak úgy. Néhány igazi barátnak, akik nem adják fel azt, hogy megvalósulnak az álmaim. Még akkor sem, amikor én már eltemettem ezeket...

"Többet ér a türelmes ember a hősnél." (Péld.)

A múlt héten különös jelentőséget kapott ez az igevers. Néhányszor írtam arról, hogy hosszú ideig vártunk egy németországi gyógyszerre, amíg újra sikerült beszereznünk. Közben persze kaptam a szülőktől a telefonhívásokat, többek között egy anyukától is, aki enyhén szólva felelősségre vont, hogy megteszek-e mindent az ügy érdekében. Aztán megérkezett a gyógyszer, el is jöttek érte, és akkor meg azon aggódott, hogy mi lesz, ha mellékhatások lépnek fel és mivelhogy messze vidéken élnek, mit is fognak csinálni. Próbáltam nyugtatgatni, meg minden, de egy bizonyos ponton túl már legszívesebben felháborodtam volna. Belül mégis úgy döntöttem, hogy nem engedek ennek.
Ma meg felhívott és bocsánatot kért...
"Többet ér a türelmes ember a hősnél..." (Péld. 16,32)

2008. október 16.

Morzsa

"Ne írj unalmas könyvet.
A saját életednek és történetednek te vagy a szerzője." (T.A.)

2008. október 13.

Tegnap...

fogtuk magunkat Mariettával és szebbnél szebb helyeken csavarogtunk. Annyira szép az ősz!


2008. október 9.

Ha az ember lánya...

olyan emberek felé vállalta a feladatát, akik kemény betegséggel, fogyatékossággal küzdenek, elég sok "miért" kérdést tud feltenni. Jópár okos könyvet bújtam már át arról, hogy mi Isten véleménye a szenvedésről, miért van annyi fájdalom a Földön. Egyben teljesen biztos lettem: Istent nem kell védenem (sokszor elkövettem ezt a hibát, amikor emberek Őt bántották).
Arról mindig is meg voltam győződve, hogy a gyerekek Isten szíve csücskében vannak. Talán láttátok már azt a képet, amint két gyerek sétál át egy foghíjas hídon és angyal őrzi az útjukat. Jópár anyuka is biztosított már arról, hogy gyermekeiknek védangyala van, mert ők nem tudnának rájuk a nap minden másodpercében vigyázni. Valahogy jópár "csoda" folytán megússzák a baleseteket...
Néhány éve a kezembe akadt egy cikk, ma ezt osztanám meg veletek:

A különleges anya

Tudjátok-e, hogy az Égben hogyan választják ki a fogyatékos gyermekek édesanyját? Néha magam elé képzelem Istent, amint utasításokat ad az angyaloknak, akik mindent egy hatalmas füzetbe jegyeznek fel.
- Armstrong, Beth, fiú. Védőangyal: Máté.
- Forest, Marjorte, leány. Védőangyal: Cecília.
- Rutledge, Carrie, ikrek. Védőangyal ... mondjuk Gellért.
Végül átad egy nevet egy angyalnak és mosolyogva azt mondja: - Ennek adjunk egy fogyatékos gyermeket!
Az angyal kíváncsian kérdezi: - Miért pont ennek, Uram? Olyan boldog.
- Így van - válaszolja Isten mosolyogva. - Adhatnék-e fogyatékos gyermeket olyan anyának, aki nem ismeri a jókedvet? Kegyetlen dolog volna.
- De van türelme? - kérdezi az angyal.
- Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor elmerülne a tengernyi önsajnálatban és a fájdalomban. Ha túljut a sokkon és a bánaton, biztos, hogy kibírja.
- De Uram, azt gondolom, hogy ez az asszony még Benned sem hisz.
Isten mosolyog: - Nem számít. Gondoskodom róla. Ez az asszony tökéletes. Kellőképpen önző.
Az angyal nem hisz a fülének: - Önző? Az önzőséget erénynek tartod?
Isten rábólint:
- Ha nem lesz képes mindannyiszor elszakadni a gyermekétől, amikor szükségét érzi, soha nem fogja túlélni a sokkot. Igen, ez lesz az az asszony, akit egy tökéletlen gyermekkel áldok meg. Még nem tudja, de irígyelni fogják. Még a legapróbb fejlődést sem fogja soha hétköznapi dolognak tartani. Amikor gyermeke először fogja mondani: "mama", tudni fogja, hogy csodának a tanúja. Amikor vak gyermekének leír egy fát vagy egy napnyugtát, úgy fogja látni ezeket a dolgokat, ahogyan kevés ember képes látni a teremtményeimet. Lehetővé teszem számára, hogy olyan világosan lássa a dolgokat - a tudatlanságot, a kegyetlenséget, az előítéleteket - ahogyan én, hogy mindezek fölé emelkedhessen. Soha nem lesz egyedül. Én mindig ott leszek mellette, élete minden percében, mivel csalhatatlanul az én munkámat fogja végezni, mintha az én helyemben lenne.
- És a védőangyal ki legyen? - kérdezi az angyal felemelve a tollat.
Isten mosolyog: - Elég lesz egy tükör.
(Erma Bombeck)

2008. október 4.


"Még nem látják a napfényt, bár az ragyog a fellegek mögött, de szél támad és kitisztul."
(Jób 37,21)

...

Manőver

"Nyitott tenyér semmit sem veszíthet.

Tökéletes leszállópálya."
H.Gy.

2008. október 3.

Jajjj, annyira nagyon...

boldog vagyok! Az elmúlt napokban, mivelhogy hangom sem volt, ki volt kapcsolva a munkatelefonom és persze esténként szörnyülködve néztem, hogy hányan kerestek. Aztán akik túl sokszor, azoknak gyorsan írtam egy sms-t, hogy miért is nem vagyok elérhető és persze kértem, hogyha nagyon sürgős a dolog, azért jelezzék és kitalálunk valamit. Persze tegnap este is így tettem és egy anyuka azonnal válaszolt is, hogy nagyon szeretné, ha én vennék vért a kislányától. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, reggel gyorsan felhívtam a háziorvost és biztosítottam, hogy mától kezdve attól fogok meggyógyulni, hogy munkaterápiát tartok. Így megejtettem a vérvételt, hála Istennek minden rendben volt, két gyógyszertárban is egyezkedtem a szükséges gyógyszerekről és lelkileg elkezdtem készülni a jövő heti nagy-nagy vizsgálatra. A doki Erdélyben lesz az árvaházban (legszívesebben én is vele tartanék, de most nem lehet), én meg végre 1000-el fogok laborozni.
Na, és a szívemben azzal bíztatom magam, hogy: "Noémi, nem felejt el téged az Úr", merthogy mostanában nagy szükségem van ilyen erősítésekre...

2008. szeptember 30.

Meghosszabbodott...

a szobafogságom. Sajna nem viszem túlzásba a gyógyulást, úgyhogy bármennyire is harcolni akartam azért, hogy dolgozhassam, a nagyobbak úgy látták jónak, hogy itthon pihenjek. Kata megjegyezte, hogy nagyon türelmetlen vagyok önmagamhoz. Hát, igen, nagyon zavart már maga a tudat pl. tegnap, hogy nagyon sokan mennek a rendelőbe és nekem meg itthon kell ücsörögnöm. Akkor nyugodtam csak meg, mikor a doki biztosított, hogy minden rendben van, ura a zűrzavarnak és az a legfontosabb, hogy én most pihenjek. Mára tényleg lecsendesedtem és nem görcsöltem azon, hogy dolgoznom kellene. Élveztem, hogy itthon lehetek, közben viszont azon jár az agyam, hogy vajon mit akar Isten mondani ezeken a napokon. Azt hiszem, nincs fontosabb, mint az, hogy Isten elméjében vagyok. Emily az Our Town című filmben így címezte a leveleit: Grover's Corner, New Hampshire-ben, az Amerikai Egyesült Államokban, a Nyugati féltekén, a Föld bolygón, a Naprendszerben, az Univerzumban, Isten Elméjében". A jelentőségemet igazán ez adja. Nem az, amit teszek, vagy hogy mások szemében jelentős vagyok-e.

2008. szeptember 28.

Szép szavakba burkolva...

avagy nem árulhatom el, miért kerül ide ez a vers...

"Gyermekek arcát
Csodálkozó bizalmat fürkésző szemeket
Meghalt levelek földreérését
Tavaszi lélegzetvételt
Gyertyalobbanás szomorú békéjét
Szavak nélküli szelídséget

tudnánk egymásnak ajándékozni,
ha nem félnénk egymástól."
(Tornay András)

2008. szeptember 26.

Jaj, tiszta...

vicces volt, mert az előbb olvastam az e-mailjeimet és valaki így szólított meg: "Tisztelt Asszisztens Hölgy". Húúúú, de messze állok ettől a megszólítástól... Na, jó, tudom, aki nem ismer, így próbál kedveskedni, de remélem azért ha szembesül azzal, hogy a rendelőben a gyerekek Noéminek szólítanak és persze a doktor bácsi is "csak" Gyuri, nem rémül meg attól, hogy igazából nem is vagyunk komoly szakemberek. Egyszerűen olyan jó, hogy nem rangért és címért dolgozunk, hanem a gyerekekért...

"Véletlen" találkozás

Rég készültem rá, hogy végre írok Nyúlnak. Így hívtuk az egyetemen. Kicsit gondban is vagyok, hogy vajon hallgat-e a saját nevére, habár én azért merészeltem Adriennek hívni. Sokat tanultunk együtt, és örültem, hogy a biosz csapathoz tartozik. Aztán egyszercsak bejelentette, hogy férjhez megy és hogy átjelentkezik Budapestre, ha már a fővárosban élnek. Tudtam, hogy a legjobb döntést hozta, de nekem nagyon hiányzott. A szeretete, bölcsessége. Az élethez való hozzáállása...
Aztán ha hazalátogattak Pécsre, rendszeresen megkeresett. Livi kisbabáját olyan óvatosan babusgattam, hogy meg is kérdezte, hogy tényleg csecsemős nővér vagyok-e (akkor még az voltam). Valahogy a hozzám közelállók gyerekeit hímestojásként óvtam. Aztán Rebeka babáról már csak képet kaptam. Nehéz volt összehozni a találkozást...
...
Tegnapi nagy bezártságomban egyszercsak rámtört, hogy muszáj elmennem gyümölcsöt venni. A közeli kisutcában éppen akkor, "véletlenül" Nyúl jött velem szemben, babakocsit tolva, Rebekával. Mondanom sem kell, hogy a régi szeretettel köszöntöttük egymást...
Azóta is azon morfondírozok, hogy mennyire nincsenek "véletlenek". Egy szerető Atya irányítja a lépteimet, így nem kell meglepődnöm azon, hogy akkor indultam el itthonról, amikor éppen Nyúl járt errefelé...

2008. szeptember 25.

Valamikor...


nagyon régen, konkrétan július 29.-én kaptam ezt a nagyon megtisztelő díjat Adinától, a következő magyarázattal: "mert kreativitás kell a gyerekek mellé, akikkel munkája során "találkozik", na meg mert sorait jó olvasni :)".
Sajna akkortájt enyhén szólva el voltam havazva, de gondoltam, hogy én meg azzal szerzek Adinának meglepetést, hogy akkor írok erről, amikor nem is sejti, hogy reagálni fogok :))). Köszönöm az elismerést és a kedves mondatot, nagyon eltaláltad az elsődleges szeretetnyelvem. Sokat jelent...
Aki pedig szeretne egy igazán kreatív és csodálatos blogba betekinteni, az megteheti :))) www.csend.blogspot.com

Szobafogságra...

ítéltek. Tegnapelőtt éreztem, hogy valami nem stimmel, éppen titokban mértem volna meg a lázam, amikor a doki leleplezett. Persze akkor már az arcom is tiszta piros volt, meg minden. Az első reakciója az volt, hogy fejezzem be a munkámat és jöjjek haza pihenni. A második meg az, hogy van-e már Pesten háziorvosom. Hát, nincs, vagyis keddig nem volt, mert fogta magát, felhívta egyik volt iskolatársát, aki háziorvos is és kérte, hogy egy nagyon kedves munkatársát nézzen meg és írja ki táppénzre. Komolyan mondom, még fél év után is újra is újra rácsodálkozom, hogy micsoda nagy szíve van a főnökömnek. Na, így itthon ücsörgök meg próbálom legyőzni azt a fránya vírust, ami azt gondolta, hogy most jól kiszúr velem. Hát, én meg úgy szúrok ki vele, hogy most az egyszer nem azt teszem, mint évek óta, hogy lábon hordom ki, hanem tényleg szótfogadok és pihenek. És belül nagyon-nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt megtehetem...

2008. szeptember 23.

Talán sokan...

Csapatverseny



tudjátok, sokan meg nem, hogy Fóton, a volt gyermekvárosban igazán csodálatos mindennapok zajlanak. Azoknak, akik különböző betegségekben szenvednek lehetőségük van ún. lovasterápiás fejlesztésre járni. Mivelhogy a Lovasterápia Szövetség -www.lovasterapia.hu - a Gyermekmentőhöz tartozik, így szombaton az én segítségemre is számítottak az ott tevékenykedő munkatársaink. Így volt alkalmam megcsodálni az egészségesek díjlovas versenyét valamint a, valamilyen fogyatékkal élők egyéni illetve csapatos megmérettetését. Annyira jó volt látni ezeket a csodás gyerekeket, részese lenni az örömeiknek...

2008. szeptember 21.

Korai...

volt az örömöm afelett, hogy taníthatok. Sajnos nem tudtam, hogy nem elég a doki és az irodavezető támogatása, hanem az alapítvány elnökének a beleegyéze is szükséges. Ma este viszont választás elé állított: vagy alapítvány vagy iskola. Nos, az iskola per pillanat nem tud teljes állásban felvenni, no meg a dokit sem tudnám utód nélkül otthagyni, így maradok. Nehéz helyzet az az igazság, de tanultam belőle:
- Isten bármikor képes lehetőséget adni: reggel telefon, délután állás, szóval egyik pillanatról a másikra megadni valamit (úgye most ez volt a gáz, mert nem voltam teljesen képben, hogy nem elég csak a közvetlen főnökeim beleegyezése)
- Isten tudja, mi jó nekem
- a "nem" válasz is válasz és kár kiharcolni az igent, hisz Ő jobban tudja, mi miért "nem"
Végső következtetés: elég ha Ő tudja, mi miért történik, nem szeretnék ezen agyalni...

2008. szeptember 18.

Helyzetjelentés

Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem. Legyen mondjuk az eleje. Amikor igent mondtam az új munkahelyemre, egyik félelmem az volt, hogy nem lesz tanítási gyakorlatom és ha tovább kell mennem, akkor nem fogok tudni tanárként elhelyezkedni. Sokat gondolkodtam ezen, hogy mi legyen. A nagy gondolkodásomra Kata, a lakótársam már azt mondta, hogy ő ad fel hirdetést helyettem, ha nem teszem meg. Aztán az történt, hogy tegnapelőtt olvastam egy iskola ajánlatát, miszerint 6 órát kellene tanítani a pályázónak. Hm, gondoltam, nagyon jól hangzik. Beültem a dokihoz megbeszélésre, hogy mi is legyen, ő pedig olyan szinten támogatta az ötletemet, hogy én csak néztem ki a fejemből. Még azt is vállalta, hogy megtanulja a munkám azon részét, ami szükséges, amíg távol lennék. Annyira ott volt Isten!
Aztán érkezett egy másik ajánlat, ami nem volt konkretizálva óraszámban, de gondoltam, felhívom az iskolát. Nos, ők annyira nyitottak voltak felém, hogy délutánra be is hívtak egy beszélgetésre. Akkorra bennem már egyértelművé vált, hogy hajthatatlan leszek és csak 6 órát vállalok. Nekik meg ez volt a legideálisabb megoldás, noha több verziójuk is volt. És felvettek. Én meg még most sem tudom felfogni, hogy ekkora ajándékot kaptam Istentől. Ismét taníthatok.
Nem lesz könnyű, de nagyon hálás vagyok érte.
És épp a tegnap olvastam és annyira megerősítő volt:
"Minden munkáját... Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki." (2Krón. 31,21)
"... a mi alkalmasságunk az Istentől van." (2Kor. 3:5)
"Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele, mert ennek jó eredménye lesz." (Jób 22:21)

2008. szeptember 11.

Csillog a remény

Néha nagyon hatnak rám a sarokba szorító, kétségbeejtő körülmények vagy éppen a tehetetlenség bizonyos emberek életét látva. Ilyenkor kapom a döntési lehetőséget: vagy hagyom, hogy a körülmények, megoldhatatlan helyzetek maguk alá temessenek, vagy felnézek... Valakire. Valakire, aki a körülmények Ura. Valakire, akire mindig számíthatok. Valakire, aki ért hozzánk, Ő talált ki minket. A saját örömére. Merthogy igazán akkor élünk, ha Benne találunk önmagunkra.

"Isten azt akarja, hogy az ő bátorításának üzenete eljusson hozzánk, mert különben az elménket elsüketíti a körülmények dübörgése, szívünk ajtaja pedig bezárul a reménység előtt."

2008. szeptember 9.

Figyelem...

a gyerekeket (de persze mi mást is tennék, ha arra adtam a fejem, hogy gyerekekkel foglalkozzam) és hát, mindig tanulok valamit tőlük. Néhány éve nagyon meg akartam érteni Isten és a szenvedés kapcsolatát. Akkor bukkantam rá gyerekek gondolataira és elég kijózanító volt.
Részletek a mondataikból:
"A legkönnyebb bennünket szeretnie - ez természetes a számára." (Tony, 12 éves)
"Istennek az a legnehezebb, ha szenvedést kell látnia... Azt szeretné, bárcsak anélkül is tanulságos lehetne az életünk." (Val, 10 éves)
"Istennek biztosan nehéz kivárnia, hogy az emberek megértsék, mit is akar." (Koby, 10 éves)
"Nem szabadna elfelejtenünk, hogy Isten is szokott sírni." (Simone, 11 éves)

2008. szeptember 8.

Csak úgy

"Ne arra kérd Istent, hogy áldja meg terveidet, hanem arra, hogy mutassa meg az övéit."

2008. szeptember 5.

Valakinek szüksége van rá!

"Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra!" (Zsolt. 51,15)

Roger Simms hazafelé tartott autóstoppal, amikor Mr. Hanover felvette. Ahogy Chicago felé közeledtek, Roger úgy érezte, hogy Isten arra készteti, hogy tegyen bizonyságot hitéről. Amikor legyőzte félelmét, és megkérdezte a férfit, hogy nem akarná-e elfogadni Krisztust, Mr. Hanover megállt, a kormánykerékre hajtotta fejét, sírni kezdett és befogadta Krisztust. "Ez a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt velem" - mondta. Nem sokkal később kitette Rogert a házánál és továbbindult Chicagóba, amely még körülbelül egy órányi út volt. Évekkel később, amikor Roger egy üzleti útra Chicagóba készült, kezébe akadt egy arannyal keretezett névjegykártya, amit annak idején Mr. Hanovertől kapott. Amikor megérkezett Chicagóba, elhatározta, hogy megkeresi a Hanover Vállalatot és meg is találta egy belvárosi felhőkarcolóban. Amikor megkérdezte a recepcióstól, hogy találkozhatna-e Mr. Hanoverrel, a hölgy azt mondta neki: "Nem, de a felesége itt van." "Ön ismerte a férjemet?" - kérdezte egy ötvenes éveiben járó hölgy. Roger elmagyarázta, hogy Mr. Hanover annak idején felvette őt, amikor stoppolt és hogy elvezette a férfit Krisztushoz. "Mikor történt ez?" - kérdezte az asszony. "Öt évvel ezelőtt, május 7.-én, aznap szereltem le a seregtől." Az asszony zokogni kezdett. Néhány perccel később összeszedte magát, és ezt mondta: "Évekig imádkoztam a férjem megtéréséért, mert hittem, hogy Isten megmenti őt. De rögtön azután, hogy magát kitette a kocsiból, május 7.-én meghalt egy frontális ütközésben. Azt hittem, hogy Isten nem válaszolt az imámra, ezért öt évvel ezelőtt felhagytam azzal, hogy Neki éljek." Aznap az asszony újra elkötelezte az életét Krisztusnak. Beszélj a hitedről, valakinek szüksége van rá!
(Bob Gass - Mai ige)

2008. szeptember 2.

Néha...

olyan jó lenne, ha könnyen és gyorsan megoldódnának helyzetek, megvalósulnának a vágyaink, meg ilyenek. Lassan tanulom, hogy a türelem legalább olyan fontos, mint az, hogy kommunikálok, vagy jelzek észrevételeket másoknak. Nagyon igaz az az ige, hogy "vassal formálják a vasat és egyik ember formálja a másikat". Csak, ha az elmúlt hónapokra gondolok, húúúú.
Na, inkább Simon Andrást idézem, hogy értsetek:
"A türelem a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom pont azzal készteti pozitív változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá."
(Simon András - Szeretetközelben)

2008. szeptember 1.

Szeretet-papír

Néhányan tudjátok, hogy hozzánk nem mindennapi gyerekek jönnek. Valamilyen értelemben mindegyik különleges bánásmódot, szeretetet igényel és sokszor speciális terápiát is. Így történt, hogy kb. 3 hónapja, Attila a velemei camphill otthonból érkezett és amint felismerte a dokit, nagy szeretettel átölelte. Néztem egy nagyot, aztán kiderült, hogy a doki már meglátogatta őket az otthonban, és onnan a nagy barátság. Na, hát kontrollra jöttek, aztán mivelhogy még volt egy kis idő, beszélgettünk: Attila, édesanyja, az egyik gyógypedagógusunk és én. Persze szóba került a Veleme-i otthon és az édesanya az angol nyelvű szót helytelenül ejtette ki. Attila fogott egy lapot, leírta helyesen és finoman édesanyja fülébe súgta: "anya, nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni, de így kell helyesen ejteni".
Bőven van mit tanulni ezektől a különleges gyerekektől...

2008. augusztus 31.

Összegyűjtöttünk...

egy óriási hálacsokrot ma a gyüliben, ugyanis 5 éve, hogy létrejött a közösség. Nagy hitlépés volt az, amikor elkezdték a gyülekezet plántálását, de jó látni azt, hogy Isten olyan csodálatosan megáldotta ezt a munkát. Különleges volt hallgatni az élményeket, a beszámolókat, együtt örülni másokkal és rácsodálkozni arra, hogy Isten mennyire személyesen törődik velünk.
A mindennapjaink, az örömeink, a fájdalmaink. Nem tudná megtenni, hogy elmegy, csak úgy, ezek mellett. Jeremiás írja azt, hogy "öntsd ki szívedet, mint a vizet az Úr előtt". Ha nem megy, akkor is meg kell tennem. Nem miatta, hanem magam miatt. Ő a Gondviselőm, váram, menedékem. Soha nem hagy cserben.
Megyek és kiöntöm a szívem...

2008. augusztus 29.

Értékes vagy!

Szinte nincs nap, hogy a google keresőjén keresztül ne tévedne legalább egy valaki ide, miután az "értékes vagy" gondolatra rákeres. Mennyire fontos mindnyájunknak, hogy értékesek legyünk mások szemében és milyen jó az, ha mindez erőlködés nélkül működik.
Évekkel ezelőtt nagy kérdés volt nekem, hogy értékes vagyok-e. Persze most is az, csak éppen Isten rengeteget dolgozott rajtam. Anno egyik kedves barátnőm ajándékozott meg Max Lucado: "Értékes vagy" című könyvével. Akkor úgye még Pécsett éltem és a háziak kisfia rendszeresen meglátogatott. Bence is nagyon szerette ezt a könyvet, kb. 2 éves lehetett, amikor először kérte, hogy olvassam el, aztán akárhányszor meglátogatott, mindig el kellett olvasnom. Az az igazság, hogy még most is elérzékenyülök azon, ahogy a mesében Éli biztosítja Pancsinellót, hogy önmagáért értékes és nem a csillagokért vagyis amit tesz.

Annyira nagy biztonságot ad az, hogy az elkövetett szürke pontok vagy éppen a csillagok nem befolyásolják Isten szeretetét. Egyszerűen szeret. Punktum. És van a szívében egy "reserved" helyem :))))

2008. augusztus 28.

Vannak...

olyan időszakok, amikor az ember lánya csak harcol és harcol és úgy érzi: sose lesz vége. Persze bizonyos szempontból jó is, ha nincs vége, megadást jelentene vagy éppen beletörődést, és az soha nem vezet jóra. Legalábbis a tapasztalataim szerint. Így marad a harc.
Az, hogy mi történik velünk vagy bennünk, korántsem mindegy a Gazdánknak. Velem van és egyáltalán nem nézi közömbösen a harcaim. Sőt, arról biztosít, hogy az Ő békességével ajándékoz meg, amikor szerinte vívok.
Sokat jelent mostanság Tornay András verse...

"Harcol az önző és a szelíd
Kételyeid darabjaira törik szét a szivárványt
És az első kérdés erejével tombol benned a „Miért?”
És mögötted, ledöntött oltárok árnyékában
újra életrekelt áldozatok marnak beléd
És most nagyon távoli még a szó is,
kegyelem, reménység, bizalom.
A Menny másik oldalán azonban
milliók szorgoskodnak azért, hogy holnap,
valamilyen apró ragyogásból,
emberi és Isteni érintésből,
egy ottfelejtett ajándékból megértsd;
Semmit nem tudsz tenni,
semmi nem történhet veled,
ami miatt kevésbé szeretne téged az Isten."
(Tornay András)

2008. augusztus 25.

Megtiszteltetésként...

ért a kérés, hogy tegnap este három csodálatos gyerkőcre őrködjek. Mindig izgulok ilyen helyzetekben, hogy rendben legyen minden, jól érezzék magukat, boldogok legyenek, meg ilyenek. Jó volt velük lenni, élveztem azt, ahogy egymás szavába vágtak és csak meséltek és meséltek... A játékban is szépen megegyeztek, noha mindig 3 verzióból indult a helyzet. Sári természetesen királyi mezbe öltözött, persze varázspálca is volt a kezében (ami a képen nem látszik), szóval naaaagyon élvezték a napot, én meg őket. Aztán lefekvéskor sorra hálát adtak mindenért, Sári az életet is megköszönte, szóval igazán tartalmas időt tölthettünk együtt. Jó, hogy vannak és hogy ismerhetem őket :)).

2008. augusztus 21.

Bevallom...

őszintén, hogy csatlakozom a dokihoz és mostmár én is nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan helyen dolgozhatom, ahonnan a gyerekek nem akarnak hazamenni. Tiszta vicces, ahogy a szülők próbálkoznak, hogy a gyerekeket hazavigyék, én meg csak mosolygok magamban, hogy mennyire igaza van a dokinak :)). Na, persze az is igaz, hogy nem szokványos rendelőnk van, ahol a gyerekek szurit kapnak meg ilyenek, nálunk játszhatnak, meg pl. együtt ugrálhatnak a trambulinon még a dokival is.
Az előbb eszembe jutott H. Győző, aki miután berobogott a biciklijével, gyorsan kifaggatott amikor idekerültem, hogy ki is vagyok, meg mit akarok itt. Aztán megszokta, hogy ide tartozom, csak köszönt és ment a tornaterembe. Egyik nap viszont mielőtt elment volna, adott egy nagy-nagy ölelést. Csak úgy. Rendesen megdöbbentette az anyukáját is. Nekem meg nosztalgiám lett és elkezdtek nagyon hiányozni a gyerekek a kórházból. Ott sokkal természetesebb volt, hogy anyahiány esetén van egy Noémi. Vagy Dia, Niki, Ildus, Marika nénik és még bőven sorolhatnám. Na, mielőtt elpityeredném, gyorsan itt hagyom abba. Szerintem tudjátok, miről beszélek...

2008. augusztus 16.

Fedezd fel Budapestet!

Na, nekem nem kell kétszer mondani a fenti mondatot. Az történt ugyanis, hogy Jona egyik telefonhívása a következő volt: "Nem szánnál meg egy nagyon túlterhelt gyógyszerészt és nem főznél neki mondjuk rakott kelt?" Na, hát e kedves mondatra nem mondhattam nemet, így estefelé biciklire ültem és gondoltam: fél óra és ott is vagyok. Igen ám, csakhogy egyszer véletlenül megelőzött egy biciklis srác és úgy gondoltam: igazságtalan és én is megelőztem és ezt folytattuk mindaddig, amíg már a Lágymányosi hídnál jártam és rádöbbentem, hogy hoppá, Jona nem Budán lakik. Fordulás vissza, aztán mivelhogy térképem nincs, eltévedtem. Hívom Jonát, hogy segítsen, ő meg persze értetlenkedik, hogy hogy lehet eltévedni egy ennyire egyértelmű úton és biztosított, hogy 11 órára azért érjek már haza, mert akkor kikapcsolja a telefonját :). Így kénytelen voltam feladni a nagy felfedező utamat és gyorsan megkérdezni valakit, hogy merre tovább Ecseri út. És hát 10 percre volt. Lett rakott kelkáposzta is és öröm is afölött, hogy hazataláltam.
Ma Szentendrére készülök biciklivel, ha napokig nem írnék, azt jelenti, hogy már Budapest környékét is végigkerekezem, merő véletlenségből :))).

2008. augusztus 14.

És még mindig...





Nosztalgiázom ám...

rendesen. Ezek a képek visszavisznek a regéci várba, ahol nem győztem betelni a körülöttem levő szépséggel. Bárcsak megállt volna akkor az idő és ott ülhetnék még mindig...

Esténként ebben a református templomban gyűjtöttük össze a hálánkat. Mindennap volt rendesen...

2008. augusztus 12.

Úgy áll a dolog...

hogy hitből megint majdnem megbuktam. Már írtam arról, hogy tesóm segítségével sikerült azt a gyógyszert megrendelnünk Németországból, amire szükségük van a gyerekeknek. A bökkenő az volt, hogy a németországi gyógyszerész csak azután rendelte volna meg a gyártótól, miután mi átutaltuk az összeget. Csakhogy ilyen téren rosszul álltunk, meg aztán szabadság alatt végképp nem tudtunk tenni semmit ez ügyben. Ma reggel nagyon kicsit reménykedtem, hogy meg fog oldódni a dolog, de ez igencsak távol állt attól, hogy el is hiszem, noha többször imádkoztam ezért. Aztán ma a doki felhívta a gyógyszerészt, aki, hihetetlen, de megelőlegezi nekünk ezt a hatalmas összeget, sőt, pénteken személyesen adja át a gyógyszert Budapesten.
Én meg csak tátom a számat és azt kérdezem magamtól, hogy miért nem hiszem már el, hogy Isten mindig kész segíteni? Sőt, sokkal jobban, mint ahogy én azt gondolom. Mert úgyebár most is ezt tette. Nagyon hálás vagyok érte, hogy a gyerekeket és nem a hitemet nézte....

2008. augusztus 11.

Teljesen meglepett...

az, hogy a tábor vezetője mennyire maximálisan megbízott bennünk. Velem pl. most találkozott először és mégis tele volt tisztelettel és elismeréssel. Mondanom sem kell, hogy annyi dicséret hallatán, amiket a héten tőle kaptunk, mindannyian maximálisat nyújtottunk. Azt hiszem, ha így tennénk mindennap embertársainkkal, sokkal kevesebb lenne a morgolódós, elégedetlen ember.
Egyik nap pl. kitalálta, hogy menjünk el, csak mi a vereckei hágóhoz, ő meg vállalta, hogy fiaival együtt addig vigyáz a gyerekekre a táborban. Így csütörtök délután fogtuk magunkat és felkapaszkodtunk a hágóra, ahol anno az őseink átléptek a Kárpátokon. Két hete készült el ez az emlékmű, így teljesen frissen csodálhattuk meg. Nos, csak ültünk ott és álmélkodtunk...

Gyönyörű a kilátás

Egyik nap...

éppen a lányaimmal beszélgettem, mert ugye volt kiscsoportom, amikor Nóri fogta magát és házat épített fűszálból. Egész héten kreatívok voltak amúgy, még a fiúk is beálltak és pl. nyakláncot fűztek, meg ilyenek, pipacsot talán csak a lányok készítettek, de ezt már meg nem tudom mondani. Lényeg, hogy olyan jó volt köztük lenni!
Végiggondolva nagyon nehéz a sorsuk. Kisebbségként igazán nem könnyű megmaradniuk. Talán kevesen tudják (eddig én legalábbis nem tudtam), hogy pl. az ukrán nyelv elsajátítása nem kötelező. Nagyon elszántnak kell lennie ezek után annak a diáknak, akinek esze van és tovább szeretne tanulni. Ha nem tanulja meg az állam nyelvét, képtelen lesz nagyobb feladatokra felkészülni. Persze szídhatnánk Trianont meg persze fáj a szívünk, de nagyon törekedtünk arra, hogy ezek a gyerekek, akik kis, eldugott és elhanyagolt falukban nevelkednek meglássák azt, hogy Isten szemében ők is értékesek és Vele nagy utat lehet bejárni (majd írok Udvarnoki Andrásról, akinek az élete lenyűgöző).
Nagyon sokat jelentett számomra, hogy voltak kisebbek, akik pl. minden este esti mesét kértek. Krisztina és Panni igazán megszínesítették ezzel az estéimet. Nem tudom, hogy, de valahogy megérezték, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy időt tölthetek velük és hogy azzal is megtisztelnek, hogy mesét mondhatok.
Egyik este nagyon szomorú voltam. Éppen az esti együttlét volt és csak úgy elvoltam. Két ének közt egyszercsak Panni felpattant a helyéről és az ölembe telepedett. A közelünkben ült Krisztina, ő is közelebb ült és megfogta a kezem, mindenféle magyarázat nélkül. Csak akkor este tették, máskor teljesen jól elvoltak a többiek közt.
Meg vagyok győződve, hogy akkor Isten rajtuk keresztül vigasztalt...

Ideje...

megszólalnom, ámbár nem találom a szavakat. Van, hogy néha nagyon eltűnnek...
Ott kezdődött az egész, hogy Gabus még anno júliusban felhívott, hogy nem csatlakoznék egy lelkes csapathoz, akik Kárpátaljára készülnek egy gyermektáborba. Én meg azt válaszoltam, hogy "de". Aztán már benne is voltam a sodrásban és miután még arra is igent mondtam, hogy én is tanítani fogok, már nem lehetett kiszállni. Persze nem is akartam.
Vasárnap indultunk, aztán megérkezésünkkor rögtön egyértelművé vált, hogy nagyon nem fogunk éhezni. Olyan fejedelmi ebéd volt, meg annyi finomság az egész héten, hogy képtelen voltam ellenállni. Meg talán most nem is kellett. A társaság sodorta magával az embert.
Na, miután megszemléltünk mindent, készítettük a tábort a gyerekek fogadására. Nem kis meglepetés volt számomra, hogy hány ember szeretete van abban, hogy Kárpátalján évek óta folyik a misszió és minden évben lehet gyerektábor is.
Hétfőn meg is érkeztek a gyerekek, kicsit félszegen szemléltek minket, aztán amikor sor került a játékokra, már teljesen önmaguk voltak. Élveztük őket. Mindennap kijutott bőséggel mindenből: játékból, tanításból, beszélgetésből, kreatívkodásból, éneklésből és még sorolhatnám.
Egyszerűen Isten ajándéka volt ez a hét cakum pakk...

2008. augusztus 2.

Útközben

Gordisa és Matty között van egy lovastanya, ahol egyik nap sikerült megpihennünk röpke fél órára, és nem hagyhattam ki, hogy meg ne csodáljam a vízitököt a tavon. Tiszta szépek voltak ám, csak a képen nem nagyon látszanak.
Nagyon nagy hála van bennem azért, hogy mindennap volt segítségünk: Pisti a családja mellett (4 gyermek édesapja), Ervin 3 gyerekes apaként szánt időt arra, hogy a gyerekeket tanítsa. Jó volt, hogy 2 nap nagymamák csatlakoztak hozzánk, és Tamás is elkísért minket, noha süthette volna a hasát is valamelyik strandon. Timi pedig Isten különleges ajándéka: immár 2 éve, hogy együtt szolgálunk a gyerekmisszióban és már gondolati szinten együtt dolgozunk. Amikor Pestre költöztem, egyik szomorúságom éppen az volt, hogy nyáron nem biztos, hogy együtt tudunk szolgálni. Isten meghallgatta a kérésünket, és a hosszú nyárból összehozta, hogy éppen ezen a héten részt tudjak venni ebben a szolgálatban. Ilyen az, amikor Isten tesz valamit...


Pisti nagyobbik fia, Attila, aki éppen elbújt a rendőrök szeme elől (kicsit sokan voltunk az autóban)

Egy különleges hét margójára

Hétfőn, imádsággal indultunk útra a három településre, ahova az elmúlt években többször megfordultunk és Istenről tanítottunk a gyermekeknek. Drávapalkonya, Gordisa és Matty kis eldugott falvak Baranya megyében, de nagyon fontosak Isten szemében. A gyerekek nagyon vártak bennünket és mi is örültünk, hogy újra láthatjuk őket. Tele van a szívem hálával Isten felé, hogy együtt lehettünk a gyerekekkel. Jó volt tapasztalni, hogy mennyit változtak, pl. Pityu és Zsolti Dpalkonyán: eddig jócskán adott fejtörést a fegyelmezésük, de a héten olyan figyelmesek voltak, hogy mi voltunk a leginkább meglepődve ezen. Egypetéjű ikrek lévén, ezt az ajándékot jócskán kihasználják mások megtévesztésére, de tiszta boldog voltam, mert 90%-ban eltaláltam a nevüket. Aztán még sok-sok kedves mozzanatot fogok őrizni mindnyájukról.

Mattyon: éppen Marika néni tanít, egy éve ezek a gyerekek a szívünk csücskei. Mindig van valami meglepetésük, amivel örömet szereznek.

Gordisán ezen a héten többen Isten gyermekei lettek

Biciklitúra

A platánfán, amit egy biológus nem hagyhat ki :)))

Krisztivel a libegőn


A szlovák határnál

Mátyás király kútja és Szép Ilonka sírja

Éppen vonatoztam Pest felé, amikor a telefonom jelzett, hogy hangüzenetem érkezett. Nos, ha nem vonaton ülök és nem vesz körül annyi ember, tutti, hogy legalább úgy nevettem volna, mint mikor Kriszta katonái kiáltották, hogy "Nyissák ki!" (tudom, hogy ez most nem mindenkinek érthető, de hadd legyen már néhány titok, amit csak kevesen értenek meg :)))).
Na, szóval a következő hangüzenetet hallgattam:
>> A rögzítés időpontja július 24.-e 12:34
"Itt vagyunk..., itt vagyunk Mátyás király kútjánál és Szép Ilonka sírjánál, és könnyes szemmel követtünk benneteket..., és szeretnénk majd egyszer utolérni, de nem tudom, van-e erre esély. Majd próbálkozunk.... Hát..., viszontlátásra... pár nap múlva." <<

Hát, igen, július 24.-én bőven adtunk magunknak lehetőséget, hogy külön útjainkat próbálgassuk. Nagyon-nagyon jól sikerültek :))). Jócskán elhagytuk Maricával és Anikóval a fent említett, csak kerékpártúrázók számára ismert különleges pihenőhelyet, amikor rádöbbentünk, hogy az a füttyszó, amire mi női büszkeségünk folytán nem hallgattunk, tényleg nekünk szólt és a többiek ott megpihentek. Na, de így tanul az ember lánya, hogy ne kószáljon el, akarom mondani ne biciklizzen el a nyájtól, hanem élvezzen minden percet, amit a többiekkel tölthet. A képek azért magukért beszélnek. Azon a napon hihetetlen finom lángost ettünk, Füzérradvány arborátumát csodáltuk, ahol Anikó az egy szem, talált szamócát nekem ajándékozta, én meg rosszcsontkodtam és felmásztam egy ősrégi platánfára, ami persze tilos volt, dehát a medvének is a tiltott málnás a legédesebb :)))
Nos, még mindig kavarognak bennem az élmények és nem biztos, hogy le kell ülepedniük annyira, hogy mindenről tudjak írni. Van, amiről nem is kell, hanem érezni kell, és örülni minden jónak és szépnek, amit kapunk...
Csodás ajándék volt....

A lányoknak még almakopótra is volt energiájuk, nagyon finom volt! Köszönjük!

2008. július 27.

Csak egy kis ízelítő

Na, egy néhány sorral jelentkezem, mert mindjárt megyek Pécsre. Egyszerűen csodálatos volt az elmúlt hét. A képek a regéci várnál készültek, nagyon sokmindent helyreállítottak rajta 2001 óta, amióta nem láttam. Azt hiszem, teljesen a Zemplén szerelmese lettem. Ott ültem a regéci várromon, csodáltam a körülöttem levő szépségeket és azt kívántam: bárcsak itt megállna az idő...
Majd még mesélek...

2008. július 20.

Kettőt találhattok...

hogy hol vagyok. Jaaaa, talált, süllyedt... :)))) Jonánál és persze a több, mint 10 kilós dinnyéjét kóstoltam meg. Hiába no, mindig tudja az én tesóm, hogy mivel kell elcsábítania. Így szemtanúja voltam az előkészületeknek, úgyanis éppen tejszínes fokhagymás csirkét készített, olyan precízséggel, hogy meg sem mertem szólalni. Csak figyeltem 1000-el, mert úgye azt szokták mondani, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, így gondolom, két szakács sem egy konyhában. Így mindenki maradt a deákné vásznánál: ő készítette a csirkét, én meg majszoltam a dinnyét :))). Jó kis munkamegosztás, nem?
Na, de mint ahogy már beharangoztam, holnap indulok egy nagyot biciklizni.
Ne felejtsétek el, hogy "minden összedolgozik azoknak javára, akik Istent szeretik" (Róm. 8,28). Ma erről biztosított Isten, én meg úgy döntöttem, hogy hiszek Neki...