2007. szeptember 1.

Mostanában

Mostanában két könyvet forgatok többé-kevésbé rendszeresen: "Ha fáj a szív..." és a "Gyógyító sebeink" címűt. Valahogy szeretném megérteni, hogy miből fakad az a rengeteg kifogás, amit mi emberek mondunk, pl. "nekem ez túl nehéz", "alkalmatlan vagyok", "nem volt gyerekkorom", "kisebbségi érzésem van", "nem vagyok képes rá" és még sorolhatnám. Mert azt veszem észre, hogy egyre többen mondjuk olyanok is, akik igenis alkalmasak bizonyos feladatokra. Nos, ezek a könyvek arról győznek meg, hogy noha Isten csodálatos dolgokat mond rólunk és megvan a maga álma az életünkről, a Nagy Ellensége mindent megtesz, hogy minket az ellenkezőjéről győzzön meg és ne élvezzük azokat az áldásokat, amiket Isten az engedelmességünk nyomán akar adni. Lehetnénk szabadok, Isten gyermekei, és közben körbe-körbe forgunk, elfelejtve, hogy kihez is tartozunk. Persze tudom, hogy vannak sebek, mondatok, amiknek be kell gyógyulniuk és nem is ezekre gondolok. Akinek nem inge, ne vegye magára, de én igenis felfedeztem magamban is a kifogásaimat és eléggé bánt, amikor ezekre a mondatokra hallgattam és mondjuk nem mentem el szolgálni vagy egyszerűen nem mertem az lenni, akinek Isten megálmodott. Mert Neki csodálatos terve van felőlünk. Amikor formált, gyönyörű szőttesként (angol ford.) látott bennünket (Zsolt.119).
Biztosít arról, hogy életünk minden napján velünk van és vezet. Vajon nem tartoznak-e ebbe azok a napok is, amikor el kell hinnünk, hogy igenis alkalmasak vagyunk, meg tudjuk tenni a lehetetlennek látszót és nem azért, mert hirtelen szuper emberek lettünk, hanem mert Isten támogatását élvezzük.

1 megjegyzés:

Tara írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.