Történetesen...

... ma kerültem az osztályon olyan lehetetlen helyzetbe, amibe még sose. Egyik gyerek olyan hisztit vágott le, hogy én meg csak álltam némán és szótlan és nem tudtam kezelni a helyzetet, pedig nekem kellett volna. Aztán miután lecsillapodott, próbáltam megérteni a hiszti okát, de nem volt hajlandó megosztani velem. Még jó, hogy nem kell mindennap átélnem, és remélem, hogy ez a gyermek is észhez tér, és holnap reggel megkímél, mert na, nem vagyok az anyja, hogy neveljem vagy ilyenek, egyszerűen csak szeretném széppé tenni azt a néhány napot, amit az osztályunkon tölt.
Na, de ez eszembe juttatta az "óriásaimat", amelyek adott esetben megbénítanak és kétségbeejtenek és azt hiszem, néha én is így viselkedem Istennel, mint ez a kisfiú. Persze Ő megért, szóval nem kell magyarázkodnom és ráadásul még azt is tudja, hogy mi is a legjobb nekem. És sokszor épp Ő állít olyan helyzetbe, hogy döntsem el, mire nézek: Őrá vagy az "óriásaimra". Bevallom, nem mindig az elsőt választom...