2007. szeptember 5.

Bármennyire...

... is élvezem a napjaimat, mégis visszatérő kérdésként motoszkál bennem, hogy merre tovább. Hol erősebben, hol gyengébben és persze soktényezősen.
Amikor otthon bejelentettem, hogy Budapesten folytatnám a tanulmányaimat, a szüleim nem nagyon díjazták az ötletemet a távolság miatt, de mivelhogy megtanultak szabadon szeretni minket, elfogadták a döntésemet. A Pécsre költözésemet már nehezebben fogadták el, anya még most is mondogatja:
- Fiam, messzebb nem tudtál menni? (2 fia mellett én is "fiam" vagyok, egyszerűbb, tudjátok :)))
Újabban kitaláltam, hogy ha a kórházból menesztenek, a kenguruk földjére költözöm. Ott még úgyse laktam. Meg ha minden igaz, minden várostól 20 percre van az óceán (habár inkább a hegyeket szeretem, de jobb híján az is megteszi) és az ember lánya könnyen talál munkát magának és nem teszik ki folyamatosan annak a stressznek, hogy nemsokára menesztik. Na, este elmeséltem legújabb ötleteimet Apának, hallgatott nagyokat a telefonba, aztán óvatosan megkérdezte, hogy mi lenne, ha esetleg hozzájuk közelebb tervezném a költözésem. Nem vigasztalta különösebben az a tény sem, amikor megállapítottam, hogy Szatmár és Ausztrália között a repülés nem több, mint Szatmár és Pécs közötti vonatozás (IC-vel). Na, erre még inkább elhallgatott...

3 megjegyzés:

Márta írta...

Nahát, neked aztán vannak ötleteid. Méghogy a kenguruk földje...:))))Apppám!

nruth írta...

Úgye!! Az az érzésem, hogy Apa nagyon csóválhatta a fejét :((( Dehát, ha ott munkaerő hiány van, innen meg elüldözik az embereket, érted...

nruth írta...

Egyébként ott is blogolhatok. Lehet, hogy akik személyesen ismernek, talán megsíratnának, de akik csak innen, azoknak lehet, hogy édes mindegy, honnan is blogolok...