2007. szeptember 25.

Történetesen...

... ma kerültem az osztályon olyan lehetetlen helyzetbe, amibe még sose. Egyik gyerek olyan hisztit vágott le, hogy én meg csak álltam némán és szótlan és nem tudtam kezelni a helyzetet, pedig nekem kellett volna. Aztán miután lecsillapodott, próbáltam megérteni a hiszti okát, de nem volt hajlandó megosztani velem. Még jó, hogy nem kell mindennap átélnem, és remélem, hogy ez a gyermek is észhez tér, és holnap reggel megkímél, mert na, nem vagyok az anyja, hogy neveljem vagy ilyenek, egyszerűen csak szeretném széppé tenni azt a néhány napot, amit az osztályunkon tölt.
Na, de ez eszembe juttatta az "óriásaimat", amelyek adott esetben megbénítanak és kétségbeejtenek és azt hiszem, néha én is így viselkedem Istennel, mint ez a kisfiú. Persze Ő megért, szóval nem kell magyarázkodnom és ráadásul még azt is tudja, hogy mi is a legjobb nekem. És sokszor épp Ő állít olyan helyzetbe, hogy döntsem el, mire nézek: Őrá vagy az "óriásaimra". Bevallom, nem mindig az elsőt választom...

4 megjegyzés:

márta írta...

Érdekes, ahogy mindenről eszedbe jut valami más is! :)

Noémi-Ruth írta...

Igyekszem nem egyoldalú lenni. Lehet, hogy néha túlzásba esem?

márta írta...

Neeeem, dehogyis. :) Tényleg nem. Csak azért mondtam, mert olyan jellemző rád. Nemcsak nézel, hanem látsz is.

Noémi-Ruth írta...

Köszönöm, örülök,ha így látod, biztató, mert én az ellenkezőjét látom magamban. És azt is tudom, hogy attól, hogy leírtam az "óriások"-Isten kapcsolatot, még nem egyszerű ezekkel szembenézni...