2007. szeptember 3.

Az az érzésem...

..., hogy mostmár tényként kell leírnom, hogy a négyévesek a legtündéribb gyerekek. Egyrészt mert már megvan a maguk véleménye a világról, másrészt mert olyan szeretettel tudnak viszonyulni mindenkihez. Ezt a tanulságot vontam le a mai ügyeletem után. Merthogy délután jött felvételre egy nagyon beteg és nagyon drága 4 éves kisfiú. Marcellnek hívják. Olyan együttműködő volt mindenben, hogy csak csodáltam. Megengedte, hogy kanült kapjon, elfogadta, hogy "csak" szúnyogcsípés lesz, aztán megcsodálta az összerakott "boxkesztyűjét" (sínnel rögzítjük, majd bekötözzük a kezét, hogy ne törjön meg a vénába vezetett műanyag csövecske). Persze utána jött a "zöld pillangó" (az infúziós szerelék vége), ami a boxkesztyűre száll, majd az infúzió, ami folyamatosan itatja a pillangót, hogy ne száradjon ki. És Marci mindent teljesen elfogadott, úgy bízta ránk magát, hogy "ez így van jól, nekem meg az a dolgom, hogy meggyógyuljak."
Remélem, így lesz.

A délelőtt megnyílt ajtók estére be is záródtak, így maradok még mindig a kórházban. Csak tudnám, mire volt jó, hogy elvégeztem az egyetemet...

3 megjegyzés:

ger írta...

sztem kérdezd meg Marcit.. majd írd le, mit válaszolt :)

márta írta...

Nekem is van egy négyévesem, úgyhogy teljesen egyetértek veled. Az utolsó kérdésedet pedig én is feltehetném, de minek ! :)

Noémi-Ruth írta...

Igaz, Márta, minek, abban viszont szerintem egyetértesz, hogy mindketten élvezzük a mostani feladatainkat :)))
Ger: Marci felé "csak" a gyógyulásával kapcsolatos kérdéseim voltak, hál'Istennek affelé halad. A magam nyavalyáival a kórházban nem szeretek foglalkozni...