Nem tudom...

... mi van, de olyan betegeink vannak, mint télvíz idején. A héten annyit dolgoztunk, hogy ma este, amikor végre leültünk 5 percre, Diával, megállapítottuk, hogy azért jó volt a nyugodt augusztus. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg tél lesz és persze áprilistól kevesebb ágyszámunk van.
Na, de nem erről szeretnék igazából írni, hanem Valer Lacikáról, merthogy ma, nagy meglepetésemre megérkezett az én kis kedvencem. Egy hónapja töltötte be a harmadik életévét, és aki figyelemmel kíséri ez oldalt, már tudhatja, hogy a kedvenc korosztályomba tartozik.
Először a tavaly Karácsonykor találkoztam vele ezen az osztályon (mert a Csecsemőről már ismertem) és már akkor meglepett, hogy milyen értelmes, okos és szeretnivaló. Mivel olyan kicsi volt, egyszerűen csak "Manócskának" hívtam. Na persze, néztem egyet, amikor a tablóképen rámmutatott és azt mondta: "Ott a Manócska." Ezen persze jót derültünk, aztán a főnővér megjegyezte, hogy már érti, miért is nem változtatok én pályát (akkor megtehettem volna).
Aztán tavasszal ismét volt nálunk és akkor már megtanulta a nevemet is. "Noémi, gyere be!" - jó párszor elhangzott, ha éppen nem tudtam mellette lenni. Aztán sokszor csak pillanatokra is engedtem ezeknek az invitálásoknak, mert egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Az esti mesélések voltak a legjobbak, amikor olyan kérdései voltak, hogy csak lestem.
...
Ma azt gondoltam, amikor megláttam, hogy már totál nem emlékszik rám: eltelt fél év, a gyerekek gyorsan felejtenek nevet is, arcot is, jobb, ha meg sem próbálom megkérdezni. De nem bírtam ki, óvatosan rákérdeztem, hogy tudja-e a nevem. "Noémi"- volt a válasz. Hát, madarat lehetett volna velem fogatni :))) Aztán kaptam bőven puszit is meg nagy-nagy öleléseket, de Jonának ne áruljátok el, mert aztán kapok a fejemre, ha ismét beteg leszek, hogy miért is nem vigyázok már magamra...