Jó lenne tudni, hogy vajon hol van az a határ, amikor az ember már megadja magát és bizonyos, számára fontos kérdésért, nem imádkozik tovább. Mert néha már nagyon úgy érzem, hogy hiába teszem. Vagy csak a nemet nem tudom elfogadni? Már magam sem tudom, csak olyan jó lenne megérteni Istent és mindennel kapcsolatban 1000 %-ban biztos lenni abban, hogy jót akar nekem...
...
Az eső miatt nem biciklivel mentem dolgozni. A buszon is a fenti gondolatok zakatoltak bennem miközben az ablakon bámultam kifelé. Egyik megállóban egyszercsak azt látom, hogy egy ismeretlen, 8 éves forma kislány rámmosolyog. Nem ment volna, nem visszamosolyogni. Nem először jártam már így, és nem értem, miért van az, hogy valahogy a gyerekek mindent megéreznek és tudják mikor kell mosolyogni még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki vagyok. Mert ezután valahogy másképp mentem dolgozni... Amikor beléptem az osztályra, már igazi önmagam voltam. Fel sem tűnt senkinek, hogy nyomasztana valami vagy megválaszolatlan kérdésekkel küszködök már hosszú hónapok óta. Nem is kell, hogy tudják. Elég ha Az tudja, aki már a megoldást is tudja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése