Azon gondolkodtam ma délelőtt, hogy néhány kedvencről írok. Kicsit furcsa tőlem, mert nem állandóságot jelent. Az, hogy valami "kedvenc", velem együtt változik. Egyszer ezért ez a kedvenc, másszor azért. Egyszer melankólikus vagyok, máskor meg szangvinikus. Egyszer világgá kürtölném az örömeimet, máskor magamra zárom kis szobám ajtaját. Egyszer nagyon fáj valami vagy valaki, máskor határtalanul boldog vagyok. Na, nem folytatom. Beszéljenek inkább a kedvencek...
Amikor általános iskolás voltam, legalábbis emlékeim szerint, Horváth István: "Tornyot raktam" című verse volt a kedvencem. Főleg a következő sor miatt: "amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsíratni." Nagyon boldog voltam, amikor nekem jutott az a nemes feladat, hogy elmondhattam a nyolcadikosok búcsúztatóján. Horváth I. egyéb versei viszont egyáltalán nem hatottak meg.
A gimnáziumban Radnótit szerettem meg nagyon. Egyrészt azért, mert ő is iker volt és volt bátorsága leírni azt, ami bennem is lezajlott. Vele egész biztos sokat beszéltem volna a nyugtalanságaimról. Fanniról és Fannihoz írott versei pedig egyszerűen gyönyörűek. Nem is tudom, hogy lehet ennyire szépen szeretni...
Aztán jött Pilinszky. Szerintem ő írta meg az egyik legszebb szerelmes verset. "Azt hiszem..." a címe. A másikat meg Dsida: "Kezemben tartom a szívedet" címmel. Őket is szeretem olvasni, főleg Istennel és az emberekkel való kapcsolatokról szólókat. Valahogy meg tudják fogalmazni, ami sokszor bennem is zajlik.
Az elmúlt években meg rákaptam József Attilára, Tóth Árpádra és Szabó Lőrincre. József A. istenes verseitől anno nagyon sokszor felháborodtam, ma már nem. Nem vakhite volt, hanem igazi, mert volt bátorsága kételkedni.
A sor nem teljes, sőt, nagyon hiányos. Csak gondoltam, kicsit képben legyetek, miért is idézek tőlük, ha idézek....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése