A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyvek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyvek. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. április 13.

Kortyolgatás


Amikor tavaly elolvastam P. Yancey: Csalódás Istenben című könyvét, tudtam, hogy keresni fogom a szerző többi könyveit is, így nagyon örültem, amikor felfedeztem a Meghökkentő kegyelem című művét. Mivel ugyebár nem vagyok egyszerű eset, ami az olvasást illeti, hisz egyszerre több könyvet is olvasok, így egy darabig várt a sorára, de amikor pénteken hazafelé tartottam a szüleimhez, ezt pakoltam be az útra. Nos, egyszerűen nem tudok betelni az olvasottakkal. Minden sora olyan, mint az a bizonyos egy korty víz a sivatagban vánszorgó embernek. Egyszerűen magával ragad az, ahogy az író a kegyelemről és ezzel együtt Isten személyiségéről ír.
"Már megszoktuk, hogy az ígéretekben mindig csapdát keressünk, ám Jézus nagyvonalú kegyelemről szóló történeteiben semmiféle félrevezetést nem találunk. Nem derül ki a végén, hogy mégsem ütjük meg a mércét, s ezért kiesünk Isten kegyeiből. Valamennyi történet csattanója túl szép is, hogy igaz legyen... vagy talán annyira szép, hogy csak igaz lehet?
A megbocsátás nem Isten részéről ütközik akadályba - >>még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta<<, hanem a mi részünkről. Isten mindig kitárt karokkal vár, mi vagyunk azok, akik elfordulunk tőle."
"...legjobban a ki nem érdemelt ajándékokban és a nem várt örömökben gyönyörködünk. A kegyelem egyszercsak előgomolyog a semmiből, vagy úgy is mondhatnánk, hogy "megtörténik".

2009. március 12.

Hudson Taylor...

életét olvasom már egy ideje, noha hamar végére érek az ilyen könyveknek. Na, de ebben annyi gondolatébresztés van, hogy szüneteket tartok a feldolgozásra. Ez így jó :)).
Aki nem hallott még esetleg róla, az 1800-as évek kínai misszionáriusa volt, akit Isten Írországból hívott el, és a Kínai Belföldi Missziót ő alapította meg. Élete végén már 800, Kínában szolgáló misszionáriust számlált a szervezet. Éppen ott tartok az életrajzában, amikor Isten egyre inkább a szívére helyezi annak súlyát, hogy létrejöjjön keretek között a szervezet és ő legyen a vezetője. Leírja nagy harcait, félelmeit ezzel kapcsolatban. Nem volt könnyű helyzetben. Nem volt anyagi fedezete, vagyona, addig is úgy élt családjával, hogy Isten gondoskodott a szükségeikről.
Nos, lehangoltan cammogott egy barátja tanítása után, amikor végre lemerte tenni a félelmeit Istennek. "Miért tétováznánk - mondta önmagának -, ha engedelmeskedünk az Úrnak, a felelősség Őrajta nyugszik, nem rajtunk!"
"Te, Uram! Te viseled a terhet. Minden felelősség a tied, Úr Jézus! Én feladom. A következmények rád hárulnak. Te fogsz irányítani, gondoskodni rólam, vezetni engem, és azokat, akik velem dolgoznak. Kérni akarlak munkásokért, hozd elő őket."
...
1894-ben, 62 évesen visszatekintve, közel harminc éven keresztül megtapasztalva, hogy "Isten elegendő munkájához", több száz misszionárius vezetőjeként, akik Kínában tevékenykedtek, ezt mondta: "Isten azért választott ki engem, mert elég gyenge voltam. Isten a maga nagy munkáit nem nagy bizottságok által végzi el. Ő felkészít valakit, hogy elég egyszerű, elég kicsi legyen, és azután felhasználja őt."
(John Pollock: Hudson Taylor és Maria - Egy mennyben köttetett házasság)

2008. november 14.

Az igazi szeretet...



meglepő válaszokra képes. Talán éppen a "nem" válaszra. Mivelhogy mostanában Istenre várakozom, ott bújkál bennem az a lehetőség is, hogy mi van, ha a válasz nem? Talán azért várat, mert még nem vagyok erős a nem válaszhoz vagy mert a jellemem még nagyon messze áll attól, ahová el akar vezetni.
Így vettem a kezembe ezt a könyvet. És hihetetlen igazságokat fedeztem fel benne Istenről. Hogy mekkora szíve van és milyen mélyen szerető. Hogy éppen a védelmemben mond sokszor nemet.
"Amikor Isten nemet mond, az nem azt jelenti, hogy elvetett bennünket. Ugyanúgy szeret továbbra is. Tudjuk, hogy végül neki lesz igaza. Istenben hiszünk és nem az ajándékaiban. A legnagyobb ajándék a vele való kapcsolatunk." (L. Anderson)

2008. január 27.

Könyvajánló


Még soha nem vettem a bátorságot, hogy könyvet ajánljak, de éppen ideje elkezdeni. Ime, amit most ajánlok.
Tudom, hogy megdöbbentő a címe. Amikor először elolvastam, azon gondolkodtam, hogy lehet-e ilyen. De vannak olyan élethelyzetek, amikor talán magunknak sem valljuk be, de csalódást élünk át. És éppen Isten felé. Lehet, hogy lesznek közületek olyanok, akik eretneknek mondanak, de vállalom. Éltem és élek át olyan élethelyzeteket, amikor igenis csalódott vagyok. De mint ahogy Jób is ezt tette, szeretem kimondani ezeket Istennek. Nem mindig megy azonnal. Előfordul, hogy hónapok telnek el, mire el merem Neki mondani. Általában nem szoktam meglepni. Már rég várta, hogy megtegyem, mert tudta, hogyha végre kisírom magam és engedem, hogy megvigasztaljon, minden új perspektívát kap. Ami Tőle jön.
Nos, ha kezetekbe veszítek, akkor Isten szívébe láthattok, mérhetetlen és felfoghatatlan szeretetet látva. Egy olyan Istent, aki vágyakozik teremtményei viszontszeretetére, szabadon és ajándékként...

2007. szeptember 23.

Ma elkezdtem...

...egy újabb John Powell könyvet. Már az első oldal meglepett, mert a "Személy és szerep" című könyv írója, a híres pszichiáter, Paul Tournier szólalt meg. Érdekes gondolatokat írt le.
Azt írja: "Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen óriási szükségünk van arra, hogy meghallgassanak, komolyan vegyenek, és megértsenek bennünket. (...) Senki sem fejlődhet szabadon a világon, senkinek sem lehet igazán teljes az élete, ha nem érzi, hogy legalább egyvalaki megérti őt. Aki tisztában akar lenni önmagával, annak meg kell nyílnia bizalmasa előtt, akit szabadon választott, és érdemesnek talált erre a bizalomra. Figyeljük a világban zajló megbeszéléseket..., többnyire süketek párbeszédét halljuk."
J. Powell: "Leginkább akkor segíthetlek abban, hogy megnyílj és elfogadd önmagad, ha én is elfogadom önmagam és megnyílok előtted. (...) Félek elmondani, hogy ki vagyok én, mert lehetséges, hogy nem fog tetszeni neked az, aki vagyok, pedig ez a mindenem."
Húúúúúúúú...

2007. szeptember 1.

Mostanában

Mostanában két könyvet forgatok többé-kevésbé rendszeresen: "Ha fáj a szív..." és a "Gyógyító sebeink" címűt. Valahogy szeretném megérteni, hogy miből fakad az a rengeteg kifogás, amit mi emberek mondunk, pl. "nekem ez túl nehéz", "alkalmatlan vagyok", "nem volt gyerekkorom", "kisebbségi érzésem van", "nem vagyok képes rá" és még sorolhatnám. Mert azt veszem észre, hogy egyre többen mondjuk olyanok is, akik igenis alkalmasak bizonyos feladatokra. Nos, ezek a könyvek arról győznek meg, hogy noha Isten csodálatos dolgokat mond rólunk és megvan a maga álma az életünkről, a Nagy Ellensége mindent megtesz, hogy minket az ellenkezőjéről győzzön meg és ne élvezzük azokat az áldásokat, amiket Isten az engedelmességünk nyomán akar adni. Lehetnénk szabadok, Isten gyermekei, és közben körbe-körbe forgunk, elfelejtve, hogy kihez is tartozunk. Persze tudom, hogy vannak sebek, mondatok, amiknek be kell gyógyulniuk és nem is ezekre gondolok. Akinek nem inge, ne vegye magára, de én igenis felfedeztem magamban is a kifogásaimat és eléggé bánt, amikor ezekre a mondatokra hallgattam és mondjuk nem mentem el szolgálni vagy egyszerűen nem mertem az lenni, akinek Isten megálmodott. Mert Neki csodálatos terve van felőlünk. Amikor formált, gyönyörű szőttesként (angol ford.) látott bennünket (Zsolt.119).
Biztosít arról, hogy életünk minden napján velünk van és vezet. Vajon nem tartoznak-e ebbe azok a napok is, amikor el kell hinnünk, hogy igenis alkalmasak vagyunk, meg tudjuk tenni a lehetetlennek látszót és nem azért, mert hirtelen szuper emberek lettünk, hanem mert Isten támogatását élvezzük.

Max Lucado: Értékes vagy










A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.

A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.

Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.

Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.

Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.

„Sok szürke pontot érdemel-mondogatták egymásnak. -Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!”

Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.

„Nem vagyok jó foltmanó” –gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.

Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

„Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!”

Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.

„Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. –Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.”

„Élit?”

„Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.”

„De miért?”

„Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!”

Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.

„Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?” – kiáltott utána Pancsinelló.

De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.

Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.

Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.

Ekkor meghallotta a nevét.

„Pancsinelló!” – hallatszott egy mély, erős hang.

Pancsinelló megállt.

„Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!”

Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.

„Te tudod a nevemet?” – kérdezte a kis manó.

„Persze, hogy tudom! Én alkottalak!”

Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.

„Hm…-szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!”

„Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!”

„Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.”

„Tényleg?”

„Tényleg. És neked sem kellene. Hát, kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!”

Pancsinelló felnevetett.

„Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?”

Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:

„Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.”

Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.

„Mindennap vártam, hogy eljössz!” –folytatta Éli.

„Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák” –mondta Pancsinelló.

„Tudom. Mesélt rólad.”

„Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?”

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:

„Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások.

A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.”

„Micsoda?”

„A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?”

„Hát, még nem nagyon…”

Éli elmosolyodott.

„Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap

eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.”

Éli letette Pancsinellót a földre.

„Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!”

Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:

„Azt hiszem, komolyan mondja!”

És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.