Miközben vonatoztam, egyik nagynéném is felhívott és valahogy úgy terelődött a szó, hogy az imádkozásról kezdtünk el beszélni. Érdekes módon arról beszélt, hogy nem szabad feladnom, hanem ki kell tartanom abban, amiért imádkozom és várni Istenre rendületlenül. Meglepett ám, mert ő nem olvassa a blogom, fogalma sincs, hogy néhány napja azon agyaltam, hogy vajon hol van a határ, amikor az ember már nem imádkozik tovább valamiért, vagy azt gondolja, hogy "nem" a válasz.
Azért elbeszélgetnék szívem szerint Ábrahámmal, aki csupán 25 évet várt arra, hogy megszülessen Izsák, vagy Annával, aki szintén sokat várhatott Sámuelre. Vajon hogy élték meg a várakozás éveit? Hányszor csüggedtek el? Mindig megbíztak Istenben? Ábrahám félelmeiről olvasva (amikor a feleségét kétszer is letagadja), nem gondolom, hogy az Izsákra való várakozásban annyira rendületlen lett volna, mégis Isten azt állítja róla, hogy hithős volt. Na, szóval lenne mit kérdeznem, csak aztán győzzenek válaszolni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése