A héten, ...

csak úgy, kedvességből mindnyájunknak hozott A., a főnökünk kárpátaljai csokit. Aki még nem evett, az nem is sejti, hogy milyen finomak az ottani csokik, de nekem egyből eszembe jutott a tavalyi, kárpátaljai gyerekhét, amikor megkóstolhattam. Akárhogy is, felejthetetlen hét volt és sajnáljuk, hogy idén már nem mehetünk. A gyerekek is hiányoznak, a maguk egyszerűségében és mégis nagyszerűségében.
Aztán az előbb olvastam Szilviék (Munkácsról szóló bejegyzések) blogját és elmorzsolgattam a könnycseppjeimet, mert tapasztalható, hogy Isten mekkora munkát végez. És nem akarok lemaradni a csodáiról és annyira jó, amikor kicsit bepillantást kaphatunk.
...otthagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse az elveszett egyet...

Na, ha már annyit rögzítek...

mostanság, gondoltam itt azt rögzítem, hogy a mai napon ismét túl vagyok egy mélyvizen és mégcsak nem is a saját pályázatainkon való munkában, hanem egy más konstrukciót érintő pályázatban. Először persze paráztam, hisz totál éles rendszerben dolgoztam, aztán kértem, hogy valaki ügyes és tapasztalt ellenőrizzen le és minden oké volt akkor is, meg aztán is. Sőt, meg is döbbentettem a társaságot, mert kiderült, hogy kezdőként rekord idő alatt teljesítettem a feladataimat. Minden feladatnak megszabott ideje van ám a mi berkeinkben, hisz úgye minden határidős tennivaló, így nem lehet húzni, halasztani. Na, hátha ez a más területeim húzás-halasztásain is segít, mert sajna ez totál nem az erősségem, pl. ha angol nyelvről van szó, akkor aztán nagyon profi vagyok ebben...

Jaj, a legfontosabb mára: megyek Bátor táborba :D :D :D, szóval a szabadságom egy részét gyerekek között töltöm nővérkeként :)))

Na, ha eddig...

úgy éreztem, hogy nem tanulok eleget, akkor mostmár biztosan tudom, hogy itt aztán tágítják a fejemet rendesen. Van persze kötelező meg lehetőség tanulás is. Természetesen élni szeretnék mindkettővel, hisz totál tudatlan vagyok ezeken a területeken. Néhány jogszabályt azért már kezdek értegetni, ez azért NAGY fejlemény. Aztán meg lehet oktatónak jelentkezni és ha már lesz egy kis tapasztalatom, mindenképpen fogok, hisz bőven kell kreativitás ahhoz, hogy ezekről a területekről az ember interaktívan és TÉNYLEG hatékonyan taníthasson. Szóval kezdem látni a kihívás oldalát a dolognak és nagyon örülök ennek. Az meg külön köszönet Istennek, hogy egész héten akkora bátorításai vannak, hogy muszáj elhinnem, hogy most ez a helyem. És persze, amit nagyon sokszor idézek Háló Gyulától: "az ember jól csak akkor érezheti magát, ha azt végezheti, amire rendeltetett." Sokat morfondíroztam ám ezen, hisz akik ismernek, tudják, hogy szeretem az embereket, gyerekeket és állítólag kicsit konyítok is a velük való kommunikációhoz, szóval ezért is volt nehéz a váltás, de keresem a lehetőségeimet és azt hiszem, meg is fogom találni.
És ha már 2 éve kicsit szüneteltettem az "egész életen át tartó tanulást", (az egyetemen ezzel a szép megfogalmazással éltünk), most aztán nincs más út, aktívan kell folytatnom. És ez jóóóó :)))

Itt egy...

fáradt programmunkatárs, aki 2 napja radikális változásokat él át, történetesen jogszabályokat és mindenféle, pályázatokkal kapcsolatos információkat próbál a kicsi agyába gyömöszölni. Nagy sikert jelentett ma már a mai tanulmányozásom, ugyanis tegnap még azt gondoltam, hogy kínai nyelvet olvasok (és mindenféle nyelvjárását), ma már kicsit közelebbi népek nyelvére gondoltam. Lehet, hogy holnap már kicsit értegetni is fogom? No, majd kiderül. Mindenesetre megint elgondolkodtam a blogozásról, hogy maradjon-e vagy kipateroljam az életemből, hisz utálok unalmas lenni, annál is inkább, mivel az életem egyáltalán nem az. Dehát ugyebár gyerekszájak nem színesítik, pályázatokról mégse írhatok, mert valami titoktartási nyilatkozatot is aláírattak velem, így nem is tudom, mi légyen. A saját kis életem meg azért elég egyszerű, habár én azért szeretem élni. No, hát megint dilemma...

Feltétel nélküli szeretet

Még Pécsett éltem, amikor nagy "csatározásokat" folytattunk Jonával arról, hogy létezik-e feltétel nélküli szeretet. Természetesen nagy eszmefuttatásaink telefonon, akarom mondani baptifonon keresztül zajlottak, mert ez azért nem utolsó szempont. Ahogy Bea fogalmazott: "biztos miattatok találták ki, mert egyébként csődbe jutnátok a telefonszámlákat illetően" :))). Na, de így nem volt akadálya annak, hogy bármikor és bármennyi ideig meghallgassuk egymás pro és kontra véleményét. Nem jutottunk dűlőre. Persze Jona fogta a gyeplőt és próbált visszahúzni a valóságos életbe, hogy mi emberek bármennyire is törekednénk, mégis belevegyül a szeretetünkbe önzés, megfontolás és miegymás. Én meg hoztam a magam ellenoldali példáját. Azóta is nyitott maradt a kérdés, hisz egyikünk sem győzte meg a másikat. Nem is lehet.
Mégis azt gondolom, hogy minden hátsó és önző szándékkal együtt megpróbálkozhatom a feltétel nélküli szeretettel. És csakis azért, mert Valaki feltétel nélkül szeret. Nem kell bizonygatnom. Nem kell kikövetelnem a szeretetét. Olyan természetes, hogy megfürödhetek benne ahányszor csak akarok. Akármit is teszek, a következő a válasza: "Hogyan adnálak oda, Noémi? ... Megindult a szívem, egészen elfogott a szánalom." (Hós. 11,8) Így vagyok én biztonságban és így gyakorolhatom a feltétel nélküli szeretetet...

Három Grácia

Ugyebár mikor még kicsik voltunk, nagy unokatestvéres partikat tartottunk, az alapcsapat Anna, Emőke, Jona és jómagam voltunk. Persze amikor imaházasdit játszottunk, csakis Jona lehetett Bartha testvér (ő volt akkor a gyüliben a lelkész) egyetlen fiúként tartva a frontot a másik nemből. Mi meg persze énekeltünk ezerrel.
Na, jó, nem nosztalgiáztunk a gyerekkorunkról Annával, de nagyon élveztük azt a néhány órát, amit együtt tölthettünk nemrég.
És nem csalás, nem ámítás: tényleg hárman vagyunk a képen, csak egyikünknek még sokat kell fejlődnie, nőnie a napvilághoz, de amint megérkezik, nagy örömöt fog szerezni...

Kedves népek

Történetesen fel akartam fújni a biciklim kerekeit, erre az egyik totál leengedett. Valahogy akkortájt hívott Adónia, így elpanaszoltam búmat-bánatomat, amire ő nagy lovagiasan felajánlotta, hogy átkerekezik és megnézi. Így végre rendben a bringa úgyhogy holnap megyek egy nagy-nagy körre. Lehet, hogy Dunakanyar lesz belőle. Majd meglátjuk.
No, de a következő tanulságokat szűrtem le magamnak:
- jó, hogy vannak kedves népek az életemben, akik akár még késő este is vállalnak egy nemes feladatot :))
- van valaki szerelő az olvasóim közt, aki hajlandó lenne néhány szerelnivalós leckét adni egy totál nőnek? Mondjuk adnék cserébe néhány kémia leckét vagy bioszt vagy vigyáznék a gyerekeire vagy mittomén: készítenék neki kelkáposztát. Ja az a Jona egyik kedvence.
Á, nem kell minden bejegyzésnek tanulságosnak lennie, elég ha magamnak levonom a leckét az életről...

Nos, tartozom...

Jonának egy nagy tábla egész mogyorós csokoládéval, habár lehet, hogy kettő lesz belőle. Történt ugyanis, hogy szombaton nagy lelkesen nekiálltam az adóbevallásnak, aztán kiderült, hogy valami nagyon nem stimmel. Na, persze kit hívtam föl kétségbeesve? Hát, Jonát, merthogy minek is vannak a tesók, ha nem azért, hogy jóóóóóól kisírjuk magunkat alkalomadtán :))). Nem igazán lelkesedett az én nyavalygásomtól, sőt, még azt is közölte, hogy ne hisztizzek, hanem kérdezzem meg a könyvelőnket, hogy biztos, hogy minden stimmel az általa kiadott igazoláson. Pont. Jona helyretett rendesen.
Persze ma, miután jól kifutottam magam a Heim Pál környékén és lépcsőin (hétvégén ismét lelkesen végezték a szülők a vizsgálatot és ma őket vártam), irányt vettem a Gyermekmentőbe is, aztán kis szünetben megkörnyékeztem a mi kedves M. könyvelőnket :)). (Hogy ezek az M. kezdőbetűs férfiak mind ilyen kedvesek??? :))). Nagyon segítőkész volt és persze kiderült, hogy valahogy lemaradt az adómból a kórházas rész, így lett a nagy kétségbeesés. De aztán minden rendeződött, sőt, hihetetlen, de sokkal jobb lett az eredmény, mint amit vártam, így summázhatom, hogy még egy elírt adó is a javamra válik...
Micsoda meglepetései vannak Istennek!

A pénteki...

napjaim nem igazán zökkenőmentesek, tuti biztos, hogyha valamit eltervezek, akkor másképp alakulnak a dolgok, na, hát ma is így történt természetesen. Nos, nem egyszerű, ha az ember lánya emberek közt tevékenykedik, néha igazán megdöbbentenek. Ma éppen egy anyuka, aki azért hívott fel, mert nem tudott valami adagolást. Mikor megkérdeztem tőle, hogy elolvasta-e a doktor úr javaslatát, kiderült, hogy nem. Vajon minek is írunk akkor dokumentációt ha el sem olvassák?
...
Kata ma este lelkesen mutatott egy könyvet, amit persze elkuncsorogtam, mert Döbrentey Ildikó: Beszélgetek az Úrral című kötete, így ma nem lesz addig alvás, amíg nem jutok a végére. Találtam benne többek között egy nagyon nekem szólót:
"Add, hogy ne érezzük nyűgnek a keresztet,
amit Te adtál nekünk, Uram!
Mert a kereszt nem büntetés.
A kereszt: feladat.
A kereszt: életünk értelme.
Születésünkkor kapjuk,
s a veled való találkozáskor
tehetjük csak le."

Mennyivel más így értékelni egy napot...

Egy egész világ

"Aki egy embert megment, egy egész világot ment meg". (Talmud) Nem véletlenül jutott ma eszembe ez a gondolat. Múlt hét óta az alapítványunk nagy akcióba kezdett egy beteg kisfiúért, akinek a műtéti beavatkozása 5 millió Ft.-ba kerül. Az irodában dolgozó munkatársaim állandóan lesik a kisfiúnak indított számlaszámot, hogy növekszik-e. Tegnap este pedig egyik kolléganő már munkaidőn kívül volt, amikor megszólalt a munkatelefonja. Jobb esetben persze nem vette volna föl, de valami, azt hiszem, inkább Valaki azt súgta neki, hogy vegye föl a kapcsolatot a hívó féllel. A vonal másik végén valaki 1 millió Ft. hozzájárulást ígért a műtét költségeihez és ma személyesen be is hozta. Csodálatos!
"Aki egy embert megment, egy egész világot ment meg."

"Cipősdoboz"

Azt hiszem, anyának meg kell tiltanunk, hogy híreket hallgasson, meg informálódjon a világ dolgairól, meg a válsággal kapcsolatos témákról. Megint kaptunk Jonával egy nagy pakk elemózsiát, tele finomsággal és szeretettel. Hiába no, az édesanyák márcsak ilyenek. Este mondtam apának, hogy még a múltkori finomságokból is van még bőségesen, erre ő meg megkérdezte, hogy akkor mit ettem az elmúlt hetekben :))). Annyira drágák, na.
Mindig eszembe jut, hogy az igazi szülők gyökereket és szárnyakat adnak a gyermekeiknek. A gyökereink megvannak. A szárnyainkat meg próbálgatjuk...

Itt ülök...

és azon gondolkodom, mi is légyen e nap summája. De nekikezdek, mert "a leginkább elpazarolt idő a nekikezdés ideje" - olvastam ma, aztán rájöttem, hogy nagyon hasonlít arra a mondatomra, amit néha idézek: "megállíthatatlan lennék, csak kezdeném már végre el". Kérdem én, ha a kezdésekkel küszködöm, akkor minek vallom azt magamról itt jobb oldalt, hogy szeretem a kihívásokat?? Na, jó, megférnek együtt szerintem, csak a kihívás legyen mondjuk 80%-os teljesítmény a nekikezdéssel szemben. Majd készítek magamnak valami jó kis számítási képletet :)).
Ma kicsit be voltam sózva, délelőtt pörögtem ezerrel, hogy lefoglaljam a gondolataimat, aztán egyszercsak közöltem Gy.-vel, hogy lelépek, erre ő, hogy szorít nekem és azonnal hívjam, ha eredményes a lelépésem. Nem szépítgetem itt a dolgokat: állásinterjún voltam. Mire ott ültek velem szemben, már lenyugodtam (hiába no, imádkoztak értem :))), köszönöm!!!!), ennek eredményeként vidám önmagam voltam, így egy jó nagy nevetős beszélgetést tudok magam mögött. Megkérdezték többek között, hogy miért is nem lettem orvos, és hogy egy ilyen kedves, szeretetteljes lány, miért akar ilyen munkakört. Lehet, hogy a szomszédról beszéltek?
Azt olvastam ma, hogy "minden tőled telhetőt meg kell tenned, hogy felkészült legyél, miközben tudod, hogy a jóindulat, amire szükséged van, Istentől jön."
És még ezt: "Légy biztos abban, hogy azt csinálod, amit kell." (Gal. 6:4)

Befejezetlen feladatok és lehetőség

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem azért mindig akad egy-egy feladat, ami befejezetlen, amit mondjuk elodázok vagy nem tartom annyira fontosnak és várakozási listán marad. Megdöbbentett viszont az, amit Bob Gass-től olvastam ma reggel ezzel kapcsolatban: "Semmi sem annyira csüggesztő és kimerítő, mint egy befejezetlen feladathoz ragaszkodni. Minél tovább húzzuk- halasztjuk a dolgokat, annál nehezebbé válnak. A legnehezebb munka gyakran a sok könnyű dolog felhalmozódása, melyeket tegnap, a múlt héten, vagy egy hónapja kellett volna elvégezned. A legjobb megoldás arra, hogy megszabaduljunk egy nehéz feladattól - hogy elvégezzük!"(Bob Gass: Mai ige)
"Ha a tökéletes feltételekre vársz, soha nem fogsz semmit sem elvégezni" (Préd.11,4 TLB)

Sokáig szóba...

sem akart velem állni Mazsi, pedig hetente kétszer is jön a gyógypedagógusunkhoz foglalkozásra. Nagy nehezen elfogadta, hogy azért illik köszönni, de semmi többre nem volt hajlandó, bármennyire is próbáltam utat találni a szívéhez. Aztán nem tudom, mi történt, de néhány hónapja mégis csak megtört a jég, meglepő módon még a nevemen is szólított és mostanában beszélgetünk. Ma meg ahogy kijött a tornateremből Nonónak szólított. Anyukája próbálta rávenni, hogy azért előbb egyezkedjen velem, hogy vajon megengedem-e a névválasztást, de azt hiszem, a múltunkra való tekintettel, mindenképpen. Nem beszélve arról, hogy az én nagyon drága barátaimat, a Szolnoki családot juttatta eszembe, merthogy ők az egyedüliek akik így szólítanak, de tőlük annyira kedvesen hangzik és olyan szeretettel, hogy csak na.
Szóval ma tiszta boldog vagyok. :)))
Jaaaaaaaa: és nagyon várom a törökbálinti csavargást Nonóka megszólítással fűszerezve :)))).

Vajon tényleg megbocsátottam?

Ma a kórházi rendelőben az egyik asszisztens hibázott és a doki kedvesen felhívta rá a figyelmét. A beszélgetés tanújaként megjegyeztem, hogy:
- Aki dolgozik, az hibázhat is...
Persze jót derültek, hogy védem a helyzetet és a doki meg is kérdezte:
- T.-t hogy védenéd? (nem ez a valós monogramja. T. nagyon megbántott néhány hónapja, igazán kellemetlen és nehéz helyzetben voltam).
- Nem volt gyerekszobája - mondom.
- Ez túl általános - mondja a doki.
...
- Azért megbocsátottam neki - mondom.
- Tényleg megbocsátottál? Igaz szeretettel? - mondja ő.
Megnémultam akkor és most is ezen morfondírozom. Tudom, hogy megbocsátottam, mégis újra és újra fájdalmasan érint, hogy nem mehettem el tanítani... Valamiért mégis így van jól. Atyám megengedte és elég ezt tudnom...

Vezesd az életem

"Vezesd az életem, mutasd, hogy merre menjek én
Csak hinnem kell, hogy kezed nem hagy el, Uram, benned bízom én.
Bármilyen útra hívsz, bármikor szólsz, én kész vagyok,
Bár nem tudom, hogy még mi vár majd rám, de tudom: Te ott leszel."
... már vagy ezredjére játssza a lejátszó. Kell-e tudnom annál többet, hogy jó kezekben van az életem? Hogy nem tévedhetek el, mert a Pásztor sokkal inkább gondot visel az útjaimra?
Szótlan lettem... a halk és szelíd hangjára vágyom...

Szeretet-papír 2.

Épp, hogy beértem a rendelőbe. A doki már ezerrel dolgozott, épp az én munkámat. Miközben pakoltam ki a táskámból, hirtelen valaki átölelt. Először megdöbbentem, aztán persze kiderült, hogy Attila az, egy 14 éves gondozott fiúcskánk, aki így fejezi ki felénk a szeretetét. Jó dolog az ilyen fogadtatás, na :)). Aztán segített nekem, meg mesélt, mi is történt az utolsó találkozásunk óta. Olyan jó volt. Búcsúzáskor kikísértem őket, és megcsodáltam, hogy egy értelmileg elmaradott kissrác milyen előzékenyen nyitja ki a lift ajtaját és udvariasan előreengedi édesanyját...

u.i. szeptemberben a Szeretet-papír-os bejegyzés is róla szólt, azt hiszem, hogy minden találkozásunkkor fog nekem valamit tanítani. Kénytelen leszek sorozatot kezdeni :)).

Nem bírunk...

aludni... Kata teljes pompába öltöztette a nappalit, az előbb csodáltam meg. Minden nagyon szép lett, de nem írom le. Gyertek és nézzétek meg :DD.
Tiszta különleges napunk volt egyébként. Péntek lévén a kórházban laboroztam és még most is NAGYON-NAGYON hálás vagyok Istennek a kis másfél éves manócskáért, és hogy egyből sikerült minden. Nekem tényleg hihetetlen nagy ajándék.
Aztán este színházban voltunk, egy orosz darabot néztünk meg, modern változatban. Bőven tanulságos volt és a színészek nagyot alakítottak. Aztán úgy döntöttünk Katával, hogy haza gyalogolunk, ennek köszönhető szerintem, hogy még mindig fent kukorékolunk :D.
Ő persze alkotott és hát egy művészt nem szabad zavarni ilyenkor, így fölmásztam a galériára és Max Lucado: Ahogy szeretni érdemes című könyvét olvastam. Ma éppen azzal szembesített, hogy Isten felém gyakorolt türelméhez képest, mennyire gyenge lábakon áll az én türelmem kapcsolataimban, meg úgy általában elég sok területen. Szóval van mit változnom.
Jó, hogy Isten nem ad fel...

Gyülekeznek a csillagok

"Anya, gyülekeznek a csillagok" - kiáltott fel egy kisfiú, ma este, az Andrássy úton. Reflexszerűen ellenőriztem, hogy vajon tényleg, de az útca világítása megvakított. Én nem láttam...
Néha annyi minden megvakítja az embert, hogy az apró, igazi kincseket figyelmen kívül hagyja.

Ma reggel azért imádkoztam, hogy átlássam a rendelőben a káoszt, mert néha nem tudom. Aztán azért is, hogy holnapra készen legyenek a laboreredmények.
Válaszul Isten egy csendes, békés napot adott, délután meg hívtak a laborból, hogy készen vannak a vizsgálatok :))) Hurrá! Délután azoknak az erdélyi gyerekeknek az anyagával foglalkoztam, akiknek a magyarországi műtétjét vagy terápiáját az alapítvány támogatja. Aztán a megbeszélések után kiderült, hogy mennyire jól időzített volt. Nekem Isten ajándéka volt...

Meghosszabbodott...

a szobafogságom. Sajna nem viszem túlzásba a gyógyulást, úgyhogy bármennyire is harcolni akartam azért, hogy dolgozhassam, a nagyobbak úgy látták jónak, hogy itthon pihenjek. Kata megjegyezte, hogy nagyon türelmetlen vagyok önmagamhoz. Hát, igen, nagyon zavart már maga a tudat pl. tegnap, hogy nagyon sokan mennek a rendelőbe és nekem meg itthon kell ücsörögnöm. Akkor nyugodtam csak meg, mikor a doki biztosított, hogy minden rendben van, ura a zűrzavarnak és az a legfontosabb, hogy én most pihenjek. Mára tényleg lecsendesedtem és nem görcsöltem azon, hogy dolgoznom kellene. Élveztem, hogy itthon lehetek, közben viszont azon jár az agyam, hogy vajon mit akar Isten mondani ezeken a napokon. Azt hiszem, nincs fontosabb, mint az, hogy Isten elméjében vagyok. Emily az Our Town című filmben így címezte a leveleit: Grover's Corner, New Hampshire-ben, az Amerikai Egyesült Államokban, a Nyugati féltekén, a Föld bolygón, a Naprendszerben, az Univerzumban, Isten Elméjében". A jelentőségemet igazán ez adja. Nem az, amit teszek, vagy hogy mások szemében jelentős vagyok-e.