Összeszedtem...

magam, félretettem minden pityergős gondolatomat és megírtam a szülőknek a búcsú e-mailemet. Most meg csak kapkodom a fejem, mert sorra jönnek a válaszok és a jókívánságok. Jót derültem, mert egyik apuka is írt, aki egy vizsgálat miatt tavaly nyáron majd leszedte a fejem. Aztán megszelidítettem a kisfiát, és közben ő is megszelídült. Mit nem ad az élet. Most meg biztosított, hogy nagyon fogok nekik hiányozni. Na, közben újabb levél ezekkel a sorokkal: "Kedves Noémi! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek és sok sikert kívánok az új munkahelyedhez. Kívánom, hogy kedves mosolyod sok anyukát segítsen át a nehéz perceken, nekem nagyon megnyugtató volt a puszta jelenléted, a nyugalom, amit árasztottál, és az a végtelen türelem és segítőkészség is nagyon sokat jelentett. A legjobbakat Neked!" Vicces, mert a legtöbben odaírják a hozzájuk tartozó gyermek nevét, közben tudom, hogy ki kihez is tartozik :))).
Azon gondolkodtam, hogy fokozatos volt a "gyermek-elvonókúra", hisz tavaly azzal kezdtem, hogy a kórházból leléptem, ahol folyamatos volt a jelenlétük, váltottam egy olyan helyre, ahol nem volt olyan kapcsolatom velük, most meg egyáltalán nem lesznek gyerekek. Húú, de mihez is fogok ezzel kezdeni?

Utolsó napomat...

töltöm, mint pécsi lakos, ami azt jelenti, hogy igyekszem majd nagyon sokszor visszajönni. Reggel eldöntöttük Darinnal, hogy a Tettyén, a kereszt lábánál tartjuk meg a csendességünket. Nagyon jó volt Istennel lenni együtt, olvasni a bátorításait és csodálni mindazt, amit nekünk adott.
Összegezve: csodálatos volt ez a 8 év, amit Pécsett tölthettem, Isten rengeteget formált rajtam, szóval megérte mindaz, ami történt vagy nem történt. Így volt jó.
Isten tenyerén élni... Még mindig a legbiztonságosabb helyen. Egyszer írtam egy bejegyzést "Reserved" címmel, ezt tapasztalom, hogy tényleg mindnyájunknak van egy helyünk Atyánk szívében. És ez így van jól...

Csendesség a Tettyén

Darinnal felmentünk kedvenc helyünkre és együtt olvastuk Isten üzenetét. Csodálatos...

Templomok, amelyeket mindig megcsodáltam...

Tettyén

Havihegyi templom

A keresztnél - itt mindig békére talál a szív

Beszéljenek a képek...

"mindig szeret a barát..."

"...és testvérré válik..."

Beszéljenek a képek, én már nem tudok...

A kis kuckóm tatárjárás előtt...

Csakis Charlie :)))), aki nem ismeri, járjon utána...

Nos, mivelhogy...

április 25.-én hihetetlen nagy meglepetést szerveztek nekem a munkatársaim, úgy gondoltam, hogy ma lesz a visszavágó :)), így tegnap Hanna eljött és hihetetlenül finom sajtos rúdacskákat gyártott, én meg túrótortát készítettem. Először arra gondoltam, hogy elég lesz egy, aztán meg arra, hogy inkább maradjon, így kettő lett belőle. Még jó, mert egy szelet maradt az éjszakásnak, a többi mind elfogyott.
Aztán mindenkinek készítettem egy kis személyre szóló valamit és nem gondoltam volna, de ennek aztán kifejezetten örültek. Élveztem, amikor bontották a borítékot és olvasták, hogy mit írtam nekik. Tiszta jó volt!! :))
Na, hát ma ez volt a nap fénypontja. És most megyek pakolni, mert én nem értem, hogyhogy nincs még minden dobozban, de még mindig nincs...

Ma elbúcsúztam...

a kis gyülimtől, ahol otthon voltam, és ahol visszavárnak. Amikor csatlakoztam hozzájuk, tudtam, hogy különleges ajándékot kapok: szerető, egymást tisztelő és egymásra odafigyelő embereket. Azt gondolom, az életben ezek az igazi kincsek, ha olyan kapcsolatokat kapunk, ahol önmagunk lehetünk mindenféle álca és bizonyítási kényszer nélkül. A szívem jelentős részét itthagytam.
Most megnémultam. Hadd beszéljen inkább Reményik verse...

"Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok."

(Reményik Sándor: A menekülő)