Mazsitól...

kaptam egy gyönyörű fehér tulipánt. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy nőnap alkalmából, hát nem. Közölte, hogy nénap (nem írtam el, ha valaki azt gondolná) alkalmából kapom :))), mégcsak véletlenül se gondoljon senki a nőnapra. Na, hát ilyenek vannak mostanában.
És telefonok és telefonok, meg kedves emberek, kedves események, és annyira jó, amikor jó híreket mondhatok a szülőknek és velük örülhetek... és egy fehér tulipán itt az asztalomon. Mazsitól.

Sokáig szóba...

sem akart velem állni Mazsi, pedig hetente kétszer is jön a gyógypedagógusunkhoz foglalkozásra. Nagy nehezen elfogadta, hogy azért illik köszönni, de semmi többre nem volt hajlandó, bármennyire is próbáltam utat találni a szívéhez. Aztán nem tudom, mi történt, de néhány hónapja mégis csak megtört a jég, meglepő módon még a nevemen is szólított és mostanában beszélgetünk. Ma meg ahogy kijött a tornateremből Nonónak szólított. Anyukája próbálta rávenni, hogy azért előbb egyezkedjen velem, hogy vajon megengedem-e a névválasztást, de azt hiszem, a múltunkra való tekintettel, mindenképpen. Nem beszélve arról, hogy az én nagyon drága barátaimat, a Szolnoki családot juttatta eszembe, merthogy ők az egyedüliek akik így szólítanak, de tőlük annyira kedvesen hangzik és olyan szeretettel, hogy csak na.
Szóval ma tiszta boldog vagyok. :)))
Jaaaaaaaa: és nagyon várom a törökbálinti csavargást Nonóka megszólítással fűszerezve :)))).

Szeretet-papír 2.

Épp, hogy beértem a rendelőbe. A doki már ezerrel dolgozott, épp az én munkámat. Miközben pakoltam ki a táskámból, hirtelen valaki átölelt. Először megdöbbentem, aztán persze kiderült, hogy Attila az, egy 14 éves gondozott fiúcskánk, aki így fejezi ki felénk a szeretetét. Jó dolog az ilyen fogadtatás, na :)). Aztán segített nekem, meg mesélt, mi is történt az utolsó találkozásunk óta. Olyan jó volt. Búcsúzáskor kikísértem őket, és megcsodáltam, hogy egy értelmileg elmaradott kissrác milyen előzékenyen nyitja ki a lift ajtaját és udvariasan előreengedi édesanyját...

u.i. szeptemberben a Szeretet-papír-os bejegyzés is róla szólt, azt hiszem, hogy minden találkozásunkkor fog nekem valamit tanítani. Kénytelen leszek sorozatot kezdeni :)).

Diótörő

Ma reggel vagy éppen hajnalban, az ország különböző pontjáról gyerekekkel teli buszok indultak, megcélozva az Operaházat a Gyermekmentő vendégeiként. Évek óta ugyanis, a Diótörő egyik előadása az alapítványunké. Ilyenkor több száz gyereket hívunk meg (na, nem én, hanem az irodában dolgozó munkatársaim), és főleg olyan gyerekeket, akik talán soha nem jutnak el ilyen vagy hasonló előadásra. Természetesen a vendégeink, az előadás szüneteiben terülj-terülj asztalkám is van és a végén ajándék. Néhány tiszteletjegynek én is örvendhettem, így három gyereknek sikerült végül nagy-nagy örömet szerezni és többek között egy túlterhelt gyógyszerészt néhány órai pihenésre bírni. Na, persze nem árultam el Jonának, hogy hova jön, csak közöltem, hogy csinosan öltözzön. Majd megtudja, hova is cipelem. Nem bánta meg persze :)). Ott ültünk a gyerekek között, élveztük a kommentjeiket és olyan jó volt köztük lenni. Olyan jó, hogy természetesek, és nem úgy ülik végig az előadásokat, mint a felnőttek. Szabadon mocorognak, ha úgy érzik megjegyzéseket tesznek a társaiknak és közben nagy-nagy vidámságot szereznek nekünk, felnőtteknek. Jonával mi legalábbis nagyon jókat derültünk rajtuk.
Jó volt látni őket, amikor az ajándékokat is megkapták és bevallom: nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy egy rövid ideig itt dolgozhatom...

Az történt...

hogy a múlt héten kaptam egy kedves meghívást, miszerint csatlakozzam a gyüliből a vecsési csoporthoz, akik Balatonszemesre készültek, és mialatt közösségépítő alkalmaik lesznek, őrködjek a gyerekekre. Szépen átszerveztem a hétvégémet és persze velük tartottam. Érdekes volt a felállás: 1-től 8 évesig élvezhettem a társaságukat. Nos, mindenkit megnyugtatok: NEM unatkoztam.
Aztán meglátogattam Mamiékat, már nagyon régen láttam őket és olyan jó volt találkozni és beszélgetni egy kicsit. Jó látni Isten áldását az életükön.
Hazaérve azért megfogalmaztam magamnak, hogy hihetetlen nagy felelősség szülőnek lenni, meg nem tudom, hogy fel lehet-e egyáltalán erre készülni, max. mindennap imádkozni, hogy az ember egy kicsikét jól csinálja. Azt mondják, hogy a jó szülők gyökereket és szárnyakat adnak...
Azért reménykedem, hogy egyszer, valami csoda folytán én is lehetek. Na, csak álmodozom, ne is figyeljetek rám...

Annyira nagyon...

jó, amikor megváltoznak kapcsolatok. Ma nagyon nagy hála van bennem ezért.
Még nyáron történt, hogy egy késlekedő vizsgálat miatt egy apuka, hogy is mondjam, hogy ne legyen nagyon gáz..., szóval már a munkatársam akart rászólni, hogy fejezze be ezt a stílust, ahogy velem beszél... Nehéz helyzet volt, nyeltem nagyokat, noha a vádja alaptalan volt, de úgye alapjáraton konfliktuskerülő vagyok, így próbáltam higgadtan reagálni. Aztán éppen beteg voltam, amikor konzultáción voltak, így elkerültük egymást, de néhány napja kiderült, hogy vérvételre jönnének hozzám. Hát, rendesen összeszorult a szívem és a gyomrom is, hogy is álljak hozzájuk. Tegnap este és ma reggel is az volt az imám, hogy jól kezeljem ezt a helyzetet és minden rendben legyen.
Na, hát, megérkeztek. A kisfiúk persze nagyon ellene volt a helyzetnek, de próbáltam megnyugtatni, hogy igazi hős és hogy noha egy kicsit fájni fog, de ha ügyes lesz, akkor én is az leszek és gyorsan végzünk. Minden rendben is volt.
A végén az apuka nekem szegezte a kérdést: "Noémi, magának van gyereke?" "-Nincs"- mondom én. Erre ő: "Azért kérdeztem, mert annyira jól ért a gyerekek nyelvén és ezt olyan jó tapasztalni." Hm, néztem egy nagyot. Létezik, hogy ugyanaz az ember?

Mekkora ajándéka Istennek a változás. Hogy dolgozik bennünk. Jó ezt újra és újra átélni és Őt csodálni...

Volt nekem...

ugyebár egy kedves gyerkőcöm vérvételen, még anno júliusban. Nagyon a szívére vette az eseményt, de azért búcsúzáskor már biztosított, hogy szeret.
Na, hát éppen ma jöttek kontrollra és Roli első kérdése természetesen mi volt? Igen, az. "Úgye nem adsz szurit?" És persze hiába bizonygattam, hogy nem, meg hogy itt a rendelőben CSAKIS játszani lehet, ő azért elég sokáig bizonytalan volt a hitelességemben. Aztán végül csak elhitte, és újra biztosított, hogy szeret. Nemcsak kicsit, hanem nagyon.

Hm, és persze asszociáltam. Hányszor állok én is Isten elé ilyen és hasonló kérdésekkel. A héten is biztosítania kellett, hogy mindenek ellenére szeret, tud rólam, és bízzak benne...
Nem vagyok könnyű eset. Még jó, hogy ilyen türelmes velem és nem ad fel...

Gyülekeznek a csillagok

"Anya, gyülekeznek a csillagok" - kiáltott fel egy kisfiú, ma este, az Andrássy úton. Reflexszerűen ellenőriztem, hogy vajon tényleg, de az útca világítása megvakított. Én nem láttam...
Néha annyi minden megvakítja az embert, hogy az apró, igazi kincseket figyelmen kívül hagyja.

Ma reggel azért imádkoztam, hogy átlássam a rendelőben a káoszt, mert néha nem tudom. Aztán azért is, hogy holnapra készen legyenek a laboreredmények.
Válaszul Isten egy csendes, békés napot adott, délután meg hívtak a laborból, hogy készen vannak a vizsgálatok :))) Hurrá! Délután azoknak az erdélyi gyerekeknek az anyagával foglalkoztam, akiknek a magyarországi műtétjét vagy terápiáját az alapítvány támogatja. Aztán a megbeszélések után kiderült, hogy mennyire jól időzített volt. Nekem Isten ajándéka volt...

Néhány napja...

kaptam egy kedves sms-t egyik nagyon drága, pécsi kolléganőmtől egy fotóval és a következő szöveggel: "megérkezett a kiskedvenced" :)). Hát, igen, F. Geriről nagyon sokat írtam itt is. Persze megkérdezte Geri, hogy kinek küldi Dia a képet és még mindig emlékszik rám és attól kezdve rendszeresen megkérdezte, hogy mikor megyek már a kórházba.
Na, hát fájdítják itt a szívemet... Nagyon hiányoznak ezek a kis apróságok. Olyan igazi kincsek. Ezeket a fotókat is szeretettel küldték, nehogy elfelejtsem, milyen ajándék volt az, hogy hol dolgozhattam. Geri, két csodás kolléganőm: Anett és Niki társaságát élvezheti.

Jajjj, annyira nagyon...

boldog vagyok! Az elmúlt napokban, mivelhogy hangom sem volt, ki volt kapcsolva a munkatelefonom és persze esténként szörnyülködve néztem, hogy hányan kerestek. Aztán akik túl sokszor, azoknak gyorsan írtam egy sms-t, hogy miért is nem vagyok elérhető és persze kértem, hogyha nagyon sürgős a dolog, azért jelezzék és kitalálunk valamit. Persze tegnap este is így tettem és egy anyuka azonnal válaszolt is, hogy nagyon szeretné, ha én vennék vért a kislányától. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, reggel gyorsan felhívtam a háziorvost és biztosítottam, hogy mától kezdve attól fogok meggyógyulni, hogy munkaterápiát tartok. Így megejtettem a vérvételt, hála Istennek minden rendben volt, két gyógyszertárban is egyezkedtem a szükséges gyógyszerekről és lelkileg elkezdtem készülni a jövő heti nagy-nagy vizsgálatra. A doki Erdélyben lesz az árvaházban (legszívesebben én is vele tartanék, de most nem lehet), én meg végre 1000-el fogok laborozni.
Na, és a szívemben azzal bíztatom magam, hogy: "Noémi, nem felejt el téged az Úr", merthogy mostanában nagy szükségem van ilyen erősítésekre...

Jaj, tiszta...

vicces volt, mert az előbb olvastam az e-mailjeimet és valaki így szólított meg: "Tisztelt Asszisztens Hölgy". Húúúú, de messze állok ettől a megszólítástól... Na, jó, tudom, aki nem ismer, így próbál kedveskedni, de remélem azért ha szembesül azzal, hogy a rendelőben a gyerekek Noéminek szólítanak és persze a doktor bácsi is "csak" Gyuri, nem rémül meg attól, hogy igazából nem is vagyunk komoly szakemberek. Egyszerűen olyan jó, hogy nem rangért és címért dolgozunk, hanem a gyerekekért...

Valamikor...

nagyon régen, konkrétan július 29.-én kaptam ezt a nagyon megtisztelő díjat Adinától, a következő magyarázattal: "mert kreativitás kell a gyerekek mellé, akikkel munkája során "találkozik", na meg mert sorait jó olvasni :)".
Sajna akkortájt enyhén szólva el voltam havazva, de gondoltam, hogy én meg azzal szerzek Adinának meglepetést, hogy akkor írok erről, amikor nem is sejti, hogy reagálni fogok :))). Köszönöm az elismerést és a kedves mondatot, nagyon eltaláltad az elsődleges szeretetnyelvem. Sokat jelent...
Aki pedig szeretne egy igazán kreatív és csodálatos blogba betekinteni, az megteheti :))) www.csend.blogspot.com

Szeretet-papír

Néhányan tudjátok, hogy hozzánk nem mindennapi gyerekek jönnek. Valamilyen értelemben mindegyik különleges bánásmódot, szeretetet igényel és sokszor speciális terápiát is. Így történt, hogy kb. 3 hónapja, Attila a velemei camphill otthonból érkezett és amint felismerte a dokit, nagy szeretettel átölelte. Néztem egy nagyot, aztán kiderült, hogy a doki már meglátogatta őket az otthonban, és onnan a nagy barátság. Na, hát kontrollra jöttek, aztán mivelhogy még volt egy kis idő, beszélgettünk: Attila, édesanyja, az egyik gyógypedagógusunk és én. Persze szóba került a Veleme-i otthon és az édesanya az angol nyelvű szót helytelenül ejtette ki. Attila fogott egy lapot, leírta helyesen és finoman édesanyja fülébe súgta: "anya, nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni, de így kell helyesen ejteni".
Bőven van mit tanulni ezektől a különleges gyerekektől...

Megtiszteltetésként...

ért a kérés, hogy tegnap este három csodálatos gyerkőcre őrködjek. Mindig izgulok ilyen helyzetekben, hogy rendben legyen minden, jól érezzék magukat, boldogok legyenek, meg ilyenek. Jó volt velük lenni, élveztem azt, ahogy egymás szavába vágtak és csak meséltek és meséltek... A játékban is szépen megegyeztek, noha mindig 3 verzióból indult a helyzet. Sári természetesen királyi mezbe öltözött, persze varázspálca is volt a kezében (ami a képen nem látszik), szóval naaaagyon élvezték a napot, én meg őket. Aztán lefekvéskor sorra hálát adtak mindenért, Sári az életet is megköszönte, szóval igazán tartalmas időt tölthettünk együtt. Jó, hogy vannak és hogy ismerhetem őket :)).

Bevallom...

őszintén, hogy csatlakozom a dokihoz és mostmár én is nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan helyen dolgozhatom, ahonnan a gyerekek nem akarnak hazamenni. Tiszta vicces, ahogy a szülők próbálkoznak, hogy a gyerekeket hazavigyék, én meg csak mosolygok magamban, hogy mennyire igaza van a dokinak :)). Na, persze az is igaz, hogy nem szokványos rendelőnk van, ahol a gyerekek szurit kapnak meg ilyenek, nálunk játszhatnak, meg pl. együtt ugrálhatnak a trambulinon még a dokival is.
Az előbb eszembe jutott H. Győző, aki miután berobogott a biciklijével, gyorsan kifaggatott amikor idekerültem, hogy ki is vagyok, meg mit akarok itt. Aztán megszokta, hogy ide tartozom, csak köszönt és ment a tornaterembe. Egyik nap viszont mielőtt elment volna, adott egy nagy-nagy ölelést. Csak úgy. Rendesen megdöbbentette az anyukáját is. Nekem meg nosztalgiám lett és elkezdtek nagyon hiányozni a gyerekek a kórházból. Ott sokkal természetesebb volt, hogy anyahiány esetén van egy Noémi. Vagy Dia, Niki, Ildus, Marika nénik és még bőven sorolhatnám. Na, mielőtt elpityeredném, gyorsan itt hagyom abba. Szerintem tudjátok, miről beszélek...

Teljesen meglepett...

az, hogy a tábor vezetője mennyire maximálisan megbízott bennünk. Velem pl. most találkozott először és mégis tele volt tisztelettel és elismeréssel. Mondanom sem kell, hogy annyi dicséret hallatán, amiket a héten tőle kaptunk, mindannyian maximálisat nyújtottunk. Azt hiszem, ha így tennénk mindennap embertársainkkal, sokkal kevesebb lenne a morgolódós, elégedetlen ember.

Egyik nap pl. kitalálta, hogy menjünk el, csak mi a vereckei hágóhoz, ő meg vállalta, hogy fiaival együtt addig vigyáz a gyerekekre a táborban. Így csütörtök délután fogtuk magunkat és felkapaszkodtunk a hágóra, ahol anno az őseink átléptek a Kárpátokon. Két hete készült el ez az emlékmű, így teljesen frissen csodálhattuk meg. Nos, csak ültünk ott és álmélkodtunk...

Gyönyörű a kilátás

Egyik nap...

éppen a lányaimmal beszélgettem, mert ugye volt kiscsoportom, amikor Nóri fogta magát és házat épített fűszálból. Egész héten kreatívok voltak amúgy, még a fiúk is beálltak és pl. nyakláncot fűztek, meg ilyenek, pipacsot talán csak a lányok készítettek, de ezt már meg nem tudom mondani. Lényeg, hogy olyan jó volt köztük lenni!

Végiggondolva nagyon nehéz a sorsuk. Kisebbségként igazán nem könnyű megmaradniuk. Talán kevesen tudják (eddig én legalábbis nem tudtam), hogy pl. az ukrán nyelv elsajátítása nem kötelező. Nagyon elszántnak kell lennie ezek után annak a diáknak, akinek esze van és tovább szeretne tanulni. Ha nem tanulja meg az állam nyelvét, képtelen lesz nagyobb feladatokra felkészülni. Persze szídhatnánk Trianont meg persze fáj a szívünk, de nagyon törekedtünk arra, hogy ezek a gyerekek, akik kis, eldugott és elhanyagolt falukban nevelkednek meglássák azt, hogy Isten szemében ők is értékesek és Vele nagy utat lehet bejárni (majd írok Udvarnoki Andrásról, akinek az élete lenyűgöző).

Nagyon sokat jelentett számomra, hogy voltak kisebbek, akik pl. minden este esti mesét kértek. Krisztina és Panni igazán megszínesítették ezzel az estéimet. Nem tudom, hogy, de valahogy megérezték, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy időt tölthetek velük és hogy azzal is megtisztelnek, hogy mesét mondhatok.

Egyik este nagyon szomorú voltam. Éppen az esti együttlét volt és csak úgy elvoltam. Két ének közt egyszercsak Panni felpattant a helyéről és az ölembe telepedett. A közelünkben ült Krisztina, ő is közelebb ült és megfogta a kezem, mindenféle magyarázat nélkül. Csak akkor este tették, máskor teljesen jól elvoltak a többiek közt.

Meg vagyok győződve, hogy akkor Isten rajtuk keresztül vigasztalt...

Ideje...

megszólalnom, ámbár nem találom a szavakat. Van, hogy néha nagyon eltűnnek...
Ott kezdődött az egész, hogy Gabus még anno júliusban felhívott, hogy nem csatlakoznék egy lelkes csapathoz, akik Kárpátaljára készülnek egy gyermektáborba. Én meg azt válaszoltam, hogy "de". Aztán már benne is voltam a sodrásban és miután még arra is igent mondtam, hogy én is tanítani fogok, már nem lehetett kiszállni. Persze nem is akartam.
Vasárnap indultunk, aztán megérkezésünkkor rögtön egyértelművé vált, hogy nagyon nem fogunk éhezni. Olyan fejedelmi ebéd volt, meg annyi finomság az egész héten, hogy képtelen voltam ellenállni. Meg talán most nem is kellett. A társaság sodorta magával az embert.
Na, miután megszemléltünk mindent, készítettük a tábort a gyerekek fogadására. Nem kis meglepetés volt számomra, hogy hány ember szeretete van abban, hogy Kárpátalján évek óta folyik a misszió és minden évben lehet gyerektábor is.
Hétfőn meg is érkeztek a gyerekek, kicsit félszegen szemléltek minket, aztán amikor sor került a játékokra, már teljesen önmaguk voltak. Élveztük őket. Mindennap kijutott bőséggel mindenből: játékból, tanításból, beszélgetésből, kreatívkodásból, éneklésből és még sorolhatnám.
Egyszerűen Isten ajándéka volt ez a hét cakum pakk...

Nem is tudom...

hol kezdjem, mert ezen a héten annyi minden történt, hogy csak nézek ki a fejemből. Hét elején kiderült, hogy csatlakozhatom egy lelkes csapathoz, akik Kárpátaljára mennek egy gyerektábort vezetni, így három hétre eltűnök: első héten biciklitúra keretében megcsodálom Zemplén szépségeit, aztán Pécs környéki gyerekklubok és végül Kárpátalja. Most nem részletezem, de ez is mind Istennek köszönhető. Ha lesz lehetőségem, azért majd megpróbálok írni.
Történetesen valamelyik nap egy kislánykával voltam elfoglalva a fejlesztő tornatermünkben. Neki köszönhető, hogy egy csomó eszközt kipróbáltam, amit eddig nem tettem. Így átbújtam egy alagúton (milyen jó is, hogy kicsi vagyok), egy érdekes biciklin tekertem a kezemmel pl., és mindezt Nikinek köszönhetem, mert miután ő kipróbálta, addig nem nézett más után, amíg nem fogadtam szót annak a felszólításának, hogy: "te is". Nos, kis tündér volt mindaddig, amíg meg nem jelent a hozzátartozója és nem biztosította, hogy mostmár haza kell menniük. Attól kezdve olyan hiszti volt, hogy mindannyian tehetetlenül hallgattuk az üvöltést, még a bölcs doktorunknak sem volt semmi ötlete, pedig ő aztán igazán nem panaszkodhat, hogy nem ért a gyerekek nyelvén.
Na, hát azóta is gondolkodom, hogy egy bölcs szülő mit tesz ilyenkor, meg egyáltalán, hogy is lehet kezelni az ilyen helyzeteket. Bevallom, a kórházban nekem csak akkor sikerült szót értenem a hisztis gyerekekkel, ha már a szülők hazamentek...

Nem tudom...

hol is olvastam, de valaki azt írta, hogy "a lehetetlen kicsit több időbe kerül". Ezt nagyon megtapasztaltam azóta, amióta az NGySz-nél dolgozom. Az történt ugyanis, hogy több hónapja nem tudtunk Németországból beszerezni egy gyógyszert, amire pedig nagyon sok gyermeknek szüksége lenne. Az az igazság, hogy az elején beletörődtem, hogy nincs, de aztán a nemtudomhányadik telefonhívás és sajnálkozás után úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, de utánajárok, hogy tényleg nem lehet semmilyen úton-módon beszerezni. Na, persze, van úgyebár nekem egy nagyon segítőkész és hihetetlen gyermekszerető gyógyszerész bátyám, aki egyből segítségemre sietett és hát, csodák-csodája: van is neki egy német gyógyszerész ismerőse, aki mindennek utánajárt és lesz gyógyszerünk. Na, hát, itt sírok ám, mert most hívom fel a szülőket és olyan nagyon jó hallani az örömüket és a megkönnyebbülésüket...
"...a lehetetlen kicsit több időbe kerül..."