Bármennyire...

... is élvezem a napjaimat, mégis visszatérő kérdésként motoszkál bennem, hogy merre tovább. Hol erősebben, hol gyengébben és persze soktényezősen.
Amikor otthon bejelentettem, hogy Budapesten folytatnám a tanulmányaimat, a szüleim nem nagyon díjazták az ötletemet a távolság miatt, de mivelhogy megtanultak szabadon szeretni minket, elfogadták a döntésemet. A Pécsre költözésemet már nehezebben fogadták el, anya még most is mondogatja:
- Fiam, messzebb nem tudtál menni? (2 fia mellett én is "fiam" vagyok, egyszerűbb, tudjátok :)))
Újabban kitaláltam, hogy ha a kórházból menesztenek, a kenguruk földjére költözöm. Ott még úgyse laktam. Meg ha minden igaz, minden várostól 20 percre van az óceán (habár inkább a hegyeket szeretem, de jobb híján az is megteszi) és az ember lánya könnyen talál munkát magának és nem teszik ki folyamatosan annak a stressznek, hogy nemsokára menesztik. Na, este elmeséltem legújabb ötleteimet Apának, hallgatott nagyokat a telefonba, aztán óvatosan megkérdezte, hogy mi lenne, ha esetleg hozzájuk közelebb tervezném a költözésem. Nem vigasztalta különösebben az a tény sem, amikor megállapítottam, hogy Szatmár és Ausztrália között a repülés nem több, mint Szatmár és Pécs közötti vonatozás (IC-vel). Na, erre még inkább elhallgatott...