2008. szeptember 30.

Meghosszabbodott...

a szobafogságom. Sajna nem viszem túlzásba a gyógyulást, úgyhogy bármennyire is harcolni akartam azért, hogy dolgozhassam, a nagyobbak úgy látták jónak, hogy itthon pihenjek. Kata megjegyezte, hogy nagyon türelmetlen vagyok önmagamhoz. Hát, igen, nagyon zavart már maga a tudat pl. tegnap, hogy nagyon sokan mennek a rendelőbe és nekem meg itthon kell ücsörögnöm. Akkor nyugodtam csak meg, mikor a doki biztosított, hogy minden rendben van, ura a zűrzavarnak és az a legfontosabb, hogy én most pihenjek. Mára tényleg lecsendesedtem és nem görcsöltem azon, hogy dolgoznom kellene. Élveztem, hogy itthon lehetek, közben viszont azon jár az agyam, hogy vajon mit akar Isten mondani ezeken a napokon. Azt hiszem, nincs fontosabb, mint az, hogy Isten elméjében vagyok. Emily az Our Town című filmben így címezte a leveleit: Grover's Corner, New Hampshire-ben, az Amerikai Egyesült Államokban, a Nyugati féltekén, a Föld bolygón, a Naprendszerben, az Univerzumban, Isten Elméjében". A jelentőségemet igazán ez adja. Nem az, amit teszek, vagy hogy mások szemében jelentős vagyok-e.

2008. szeptember 28.

Szép szavakba burkolva...

avagy nem árulhatom el, miért kerül ide ez a vers...

"Gyermekek arcát
Csodálkozó bizalmat fürkésző szemeket
Meghalt levelek földreérését
Tavaszi lélegzetvételt
Gyertyalobbanás szomorú békéjét
Szavak nélküli szelídséget

tudnánk egymásnak ajándékozni,
ha nem félnénk egymástól."
(Tornay András)

2008. szeptember 26.

Jaj, tiszta...

vicces volt, mert az előbb olvastam az e-mailjeimet és valaki így szólított meg: "Tisztelt Asszisztens Hölgy". Húúúú, de messze állok ettől a megszólítástól... Na, jó, tudom, aki nem ismer, így próbál kedveskedni, de remélem azért ha szembesül azzal, hogy a rendelőben a gyerekek Noéminek szólítanak és persze a doktor bácsi is "csak" Gyuri, nem rémül meg attól, hogy igazából nem is vagyunk komoly szakemberek. Egyszerűen olyan jó, hogy nem rangért és címért dolgozunk, hanem a gyerekekért...

"Véletlen" találkozás

Rég készültem rá, hogy végre írok Nyúlnak. Így hívtuk az egyetemen. Kicsit gondban is vagyok, hogy vajon hallgat-e a saját nevére, habár én azért merészeltem Adriennek hívni. Sokat tanultunk együtt, és örültem, hogy a biosz csapathoz tartozik. Aztán egyszercsak bejelentette, hogy férjhez megy és hogy átjelentkezik Budapestre, ha már a fővárosban élnek. Tudtam, hogy a legjobb döntést hozta, de nekem nagyon hiányzott. A szeretete, bölcsessége. Az élethez való hozzáállása...
Aztán ha hazalátogattak Pécsre, rendszeresen megkeresett. Livi kisbabáját olyan óvatosan babusgattam, hogy meg is kérdezte, hogy tényleg csecsemős nővér vagyok-e (akkor még az voltam). Valahogy a hozzám közelállók gyerekeit hímestojásként óvtam. Aztán Rebeka babáról már csak képet kaptam. Nehéz volt összehozni a találkozást...
...
Tegnapi nagy bezártságomban egyszercsak rámtört, hogy muszáj elmennem gyümölcsöt venni. A közeli kisutcában éppen akkor, "véletlenül" Nyúl jött velem szemben, babakocsit tolva, Rebekával. Mondanom sem kell, hogy a régi szeretettel köszöntöttük egymást...
Azóta is azon morfondírozok, hogy mennyire nincsenek "véletlenek". Egy szerető Atya irányítja a lépteimet, így nem kell meglepődnöm azon, hogy akkor indultam el itthonról, amikor éppen Nyúl járt errefelé...

2008. szeptember 25.

Valamikor...


nagyon régen, konkrétan július 29.-én kaptam ezt a nagyon megtisztelő díjat Adinától, a következő magyarázattal: "mert kreativitás kell a gyerekek mellé, akikkel munkája során "találkozik", na meg mert sorait jó olvasni :)".
Sajna akkortájt enyhén szólva el voltam havazva, de gondoltam, hogy én meg azzal szerzek Adinának meglepetést, hogy akkor írok erről, amikor nem is sejti, hogy reagálni fogok :))). Köszönöm az elismerést és a kedves mondatot, nagyon eltaláltad az elsődleges szeretetnyelvem. Sokat jelent...
Aki pedig szeretne egy igazán kreatív és csodálatos blogba betekinteni, az megteheti :))) www.csend.blogspot.com

Szobafogságra...

ítéltek. Tegnapelőtt éreztem, hogy valami nem stimmel, éppen titokban mértem volna meg a lázam, amikor a doki leleplezett. Persze akkor már az arcom is tiszta piros volt, meg minden. Az első reakciója az volt, hogy fejezzem be a munkámat és jöjjek haza pihenni. A második meg az, hogy van-e már Pesten háziorvosom. Hát, nincs, vagyis keddig nem volt, mert fogta magát, felhívta egyik volt iskolatársát, aki háziorvos is és kérte, hogy egy nagyon kedves munkatársát nézzen meg és írja ki táppénzre. Komolyan mondom, még fél év után is újra is újra rácsodálkozom, hogy micsoda nagy szíve van a főnökömnek. Na, így itthon ücsörgök meg próbálom legyőzni azt a fránya vírust, ami azt gondolta, hogy most jól kiszúr velem. Hát, én meg úgy szúrok ki vele, hogy most az egyszer nem azt teszem, mint évek óta, hogy lábon hordom ki, hanem tényleg szótfogadok és pihenek. És belül nagyon-nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt megtehetem...

2008. szeptember 23.

Talán sokan...

Csapatverseny



tudjátok, sokan meg nem, hogy Fóton, a volt gyermekvárosban igazán csodálatos mindennapok zajlanak. Azoknak, akik különböző betegségekben szenvednek lehetőségük van ún. lovasterápiás fejlesztésre járni. Mivelhogy a Lovasterápia Szövetség -www.lovasterapia.hu - a Gyermekmentőhöz tartozik, így szombaton az én segítségemre is számítottak az ott tevékenykedő munkatársaink. Így volt alkalmam megcsodálni az egészségesek díjlovas versenyét valamint a, valamilyen fogyatékkal élők egyéni illetve csapatos megmérettetését. Annyira jó volt látni ezeket a csodás gyerekeket, részese lenni az örömeiknek...

2008. szeptember 21.

Korai...

volt az örömöm afelett, hogy taníthatok. Sajnos nem tudtam, hogy nem elég a doki és az irodavezető támogatása, hanem az alapítvány elnökének a beleegyéze is szükséges. Ma este viszont választás elé állított: vagy alapítvány vagy iskola. Nos, az iskola per pillanat nem tud teljes állásban felvenni, no meg a dokit sem tudnám utód nélkül otthagyni, így maradok. Nehéz helyzet az az igazság, de tanultam belőle:
- Isten bármikor képes lehetőséget adni: reggel telefon, délután állás, szóval egyik pillanatról a másikra megadni valamit (úgye most ez volt a gáz, mert nem voltam teljesen képben, hogy nem elég csak a közvetlen főnökeim beleegyezése)
- Isten tudja, mi jó nekem
- a "nem" válasz is válasz és kár kiharcolni az igent, hisz Ő jobban tudja, mi miért "nem"
Végső következtetés: elég ha Ő tudja, mi miért történik, nem szeretnék ezen agyalni...

2008. szeptember 18.

Helyzetjelentés

Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem. Legyen mondjuk az eleje. Amikor igent mondtam az új munkahelyemre, egyik félelmem az volt, hogy nem lesz tanítási gyakorlatom és ha tovább kell mennem, akkor nem fogok tudni tanárként elhelyezkedni. Sokat gondolkodtam ezen, hogy mi legyen. A nagy gondolkodásomra Kata, a lakótársam már azt mondta, hogy ő ad fel hirdetést helyettem, ha nem teszem meg. Aztán az történt, hogy tegnapelőtt olvastam egy iskola ajánlatát, miszerint 6 órát kellene tanítani a pályázónak. Hm, gondoltam, nagyon jól hangzik. Beültem a dokihoz megbeszélésre, hogy mi is legyen, ő pedig olyan szinten támogatta az ötletemet, hogy én csak néztem ki a fejemből. Még azt is vállalta, hogy megtanulja a munkám azon részét, ami szükséges, amíg távol lennék. Annyira ott volt Isten!
Aztán érkezett egy másik ajánlat, ami nem volt konkretizálva óraszámban, de gondoltam, felhívom az iskolát. Nos, ők annyira nyitottak voltak felém, hogy délutánra be is hívtak egy beszélgetésre. Akkorra bennem már egyértelművé vált, hogy hajthatatlan leszek és csak 6 órát vállalok. Nekik meg ez volt a legideálisabb megoldás, noha több verziójuk is volt. És felvettek. Én meg még most sem tudom felfogni, hogy ekkora ajándékot kaptam Istentől. Ismét taníthatok.
Nem lesz könnyű, de nagyon hálás vagyok érte.
És épp a tegnap olvastam és annyira megerősítő volt:
"Minden munkáját... Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki." (2Krón. 31,21)
"... a mi alkalmasságunk az Istentől van." (2Kor. 3:5)
"Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele, mert ennek jó eredménye lesz." (Jób 22:21)

2008. szeptember 11.

Csillog a remény

Néha nagyon hatnak rám a sarokba szorító, kétségbeejtő körülmények vagy éppen a tehetetlenség bizonyos emberek életét látva. Ilyenkor kapom a döntési lehetőséget: vagy hagyom, hogy a körülmények, megoldhatatlan helyzetek maguk alá temessenek, vagy felnézek... Valakire. Valakire, aki a körülmények Ura. Valakire, akire mindig számíthatok. Valakire, aki ért hozzánk, Ő talált ki minket. A saját örömére. Merthogy igazán akkor élünk, ha Benne találunk önmagunkra.

"Isten azt akarja, hogy az ő bátorításának üzenete eljusson hozzánk, mert különben az elménket elsüketíti a körülmények dübörgése, szívünk ajtaja pedig bezárul a reménység előtt."

2008. szeptember 9.

Figyelem...

a gyerekeket (de persze mi mást is tennék, ha arra adtam a fejem, hogy gyerekekkel foglalkozzam) és hát, mindig tanulok valamit tőlük. Néhány éve nagyon meg akartam érteni Isten és a szenvedés kapcsolatát. Akkor bukkantam rá gyerekek gondolataira és elég kijózanító volt.
Részletek a mondataikból:
"A legkönnyebb bennünket szeretnie - ez természetes a számára." (Tony, 12 éves)
"Istennek az a legnehezebb, ha szenvedést kell látnia... Azt szeretné, bárcsak anélkül is tanulságos lehetne az életünk." (Val, 10 éves)
"Istennek biztosan nehéz kivárnia, hogy az emberek megértsék, mit is akar." (Koby, 10 éves)
"Nem szabadna elfelejtenünk, hogy Isten is szokott sírni." (Simone, 11 éves)

2008. szeptember 8.

Csak úgy

"Ne arra kérd Istent, hogy áldja meg terveidet, hanem arra, hogy mutassa meg az övéit."

2008. szeptember 5.

Valakinek szüksége van rá!

"Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra!" (Zsolt. 51,15)

Roger Simms hazafelé tartott autóstoppal, amikor Mr. Hanover felvette. Ahogy Chicago felé közeledtek, Roger úgy érezte, hogy Isten arra készteti, hogy tegyen bizonyságot hitéről. Amikor legyőzte félelmét, és megkérdezte a férfit, hogy nem akarná-e elfogadni Krisztust, Mr. Hanover megállt, a kormánykerékre hajtotta fejét, sírni kezdett és befogadta Krisztust. "Ez a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt velem" - mondta. Nem sokkal később kitette Rogert a házánál és továbbindult Chicagóba, amely még körülbelül egy órányi út volt. Évekkel később, amikor Roger egy üzleti útra Chicagóba készült, kezébe akadt egy arannyal keretezett névjegykártya, amit annak idején Mr. Hanovertől kapott. Amikor megérkezett Chicagóba, elhatározta, hogy megkeresi a Hanover Vállalatot és meg is találta egy belvárosi felhőkarcolóban. Amikor megkérdezte a recepcióstól, hogy találkozhatna-e Mr. Hanoverrel, a hölgy azt mondta neki: "Nem, de a felesége itt van." "Ön ismerte a férjemet?" - kérdezte egy ötvenes éveiben járó hölgy. Roger elmagyarázta, hogy Mr. Hanover annak idején felvette őt, amikor stoppolt és hogy elvezette a férfit Krisztushoz. "Mikor történt ez?" - kérdezte az asszony. "Öt évvel ezelőtt, május 7.-én, aznap szereltem le a seregtől." Az asszony zokogni kezdett. Néhány perccel később összeszedte magát, és ezt mondta: "Évekig imádkoztam a férjem megtéréséért, mert hittem, hogy Isten megmenti őt. De rögtön azután, hogy magát kitette a kocsiból, május 7.-én meghalt egy frontális ütközésben. Azt hittem, hogy Isten nem válaszolt az imámra, ezért öt évvel ezelőtt felhagytam azzal, hogy Neki éljek." Aznap az asszony újra elkötelezte az életét Krisztusnak. Beszélj a hitedről, valakinek szüksége van rá!
(Bob Gass - Mai ige)

2008. szeptember 2.

Néha...

olyan jó lenne, ha könnyen és gyorsan megoldódnának helyzetek, megvalósulnának a vágyaink, meg ilyenek. Lassan tanulom, hogy a türelem legalább olyan fontos, mint az, hogy kommunikálok, vagy jelzek észrevételeket másoknak. Nagyon igaz az az ige, hogy "vassal formálják a vasat és egyik ember formálja a másikat". Csak, ha az elmúlt hónapokra gondolok, húúúú.
Na, inkább Simon Andrást idézem, hogy értsetek:
"A türelem a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom pont azzal készteti pozitív változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá."
(Simon András - Szeretetközelben)

2008. szeptember 1.

Szeretet-papír

Néhányan tudjátok, hogy hozzánk nem mindennapi gyerekek jönnek. Valamilyen értelemben mindegyik különleges bánásmódot, szeretetet igényel és sokszor speciális terápiát is. Így történt, hogy kb. 3 hónapja, Attila a velemei camphill otthonból érkezett és amint felismerte a dokit, nagy szeretettel átölelte. Néztem egy nagyot, aztán kiderült, hogy a doki már meglátogatta őket az otthonban, és onnan a nagy barátság. Na, hát kontrollra jöttek, aztán mivelhogy még volt egy kis idő, beszélgettünk: Attila, édesanyja, az egyik gyógypedagógusunk és én. Persze szóba került a Veleme-i otthon és az édesanya az angol nyelvű szót helytelenül ejtette ki. Attila fogott egy lapot, leírta helyesen és finoman édesanyja fülébe súgta: "anya, nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni, de így kell helyesen ejteni".
Bőven van mit tanulni ezektől a különleges gyerekektől...