Búcsúzás és lombhullás

Nem megy nekem a búcsúzkodás. Még akkor sem, ha rövid időre szól valaki elmenetele. A végleges búcsúzást meg sem merem említeni, már maga a "végleges" szó is nehéz, mert irreverzibilitást jelent. Persze ősz lévén, mi más is jutna eszembe, mint a levelek búcsúzása az életadó fától. Gondolkodóba ejtett az, hogy az ún. elválasztóréteg, ami megkönnyíti és lehetővé teszi a levelek búcsúzását, már a levél kialakulásakor előképzett állapotban van. Mégis, amikor a szerepe előtérbe kerül, elég szertartásosan történnek a változások: először az oxálsav felhalmozódására elbomlik a klorofill, a maradék cukrokból pedig az antociánok képződnek, ezek adják az őszi lomb igézetes, tarka színét. Búcsúzik a levél. Nem is akárhogy. Méltóságteljesen. Úgy, hogy mi magunk megállunk egy fa alatt és csak gyönyörködünk a színpompában.
...
Ha csak rövid időre búcsúzunk, ott lehet a szívünkben a reménység, hogy akinek menni kell, visszajön és talán épp az elmenetele hozza meg számára azt a változást, amire már régóta vár. Aztán mikor újra látjuk, meglepetéssel tapasztaljuk azokat a csodákat, amik az eltelt időben születtek meg benne és bennünk. Mert mi magunk is változhatunk.
Ha meg végleg kell búcsúznunk, akkor meg a fáktól tanulva csak olyan szépen érdemes, ahogy mindezt teszik. Már az elején tudva azt, hogy ott van az a bizonyos réteg és egyszer el kell engedni. Ha meg így áll a dolog, akkor csakis a legszebben lehet: színpompával és bátorsággal...