Határkövek

Nem tettem nagy fogadalmakat év elején, max. megfogalmaztam magamnak, hogy mit is szeretnék ebben az évben megvalósítani. Az, hogy idén is fogok olvasni, hát, az megmarad meg folytatódik, ha Isten is úgy akarja és még élünk... - ahogy a kedves, idős emberek szokták ezt mondogatni.
Kicsit végiggondoltam ám a blogos dolgaimat is és anélkül, hogy visszalapoznék, próbálom összeszedni a gondolataimat:
Január: - jah, hát, igen, idén is jóóóóól megleptek a barátaim. Jó, hogy vannak/vagytok. Igazi kincs az életetek, barátságotok.
Február: - ajajjj, új munkahelyet kell keresnem. Merre tovább a válság közepén?
Március: - élvezem a Gyermekmentős napjaimat. A gyerekek jó sok örömet és felüdülést adnak.
Április: - interjú... vajon felvesznek-e, főleg, hogy süt rólam, mennyire hivatás a munkám...
Május: - felvettek. Igazi Isteni ajándék. Épp egy évet dolgoztam a Gyermekmentőnél. A szülők nehezen fogadják, hogy elmegyek, nem is értik. Azt hiszik, hogy gyerekek mellett maradok és irígyek azokra, akik az új helyemen fognak velem találkozni. Mennyi kedves gesztus!
Június- július: - tanulok, tanulok, tanulok és néha az az érzésem, hogy soha nem fog menni...
Augusztus: - még mindig tanulok, de közben már a Bátor tábor felé kacsingatok. Vajon elenged-e a főnök próbaidő alatt? Óvatosan puhatolózom nála... reménykedhetek.
Ésssss: Bátor tábor! Új kihívás, új lehetőség. Különleges volt minden napja...
Ja, előtte teljesítményértékelés tele pozitív visszajelzésekkel, szeretettel.
No, meg ebben a hónapban volt 30 diákom, akiknek segíthettem. Micsoda hónap.
Szeptember: - mély lélegzetvétel és ismét képzések. No, itt már vérre megy a játék, keményen pörögnek a számonkérések is.
Október- november: - elég nagy bloghallgatás, közben meg gyorsan pörgő események. Csak kapkodom a fejem és próbálok jó döntéseket hozni. Nem mindig sikerül.
December: - igyekszem elcsendesedni, de minden zajos. Aztán otthon, betegség, és végre elcsendesedés. Isten megtalálja hozzám az útat.
Határköveknél Izráel népe végiggondolta Isten tetteit, csodáit és hálát adott. Ma én is ezt teszem.

Legyen csodás és áldott Új Évetek!

Néha...

akkor értékelődnek fel bennünk dolgok, állapotok, ha éppen hiányát érezzük. Csak néhány napja vagyok szobafogságon és már alig bírok magammal, bele se merek gondolni, milyen lenne, ha mozdulatlanul kellene feküdnöm hetekig.
Vannak olyan emberek, akik nem adták meg magukat a helyzetüknek, hanem épp a helyzetükből hoztak ki valami csodálatosat.
Így ajánlom figyelmetekbe Cserepes Andrea honlapját. Nem árulom el, hogy miért. Járjatok utána...

Igazán nagyon jó...

ha az ember napokig a szobájába rekeszti magát, mert így párhuzamosan is olvashat ilyen értékes könyveket. Mindkettő lenyűgöz, olyan igazságokat fogalmaz meg.
Azt hiszem a társfüggőségről majd külön bejegyzést szánok (A szeretet választható - című könyv alapján). Ahogy az Őszintén Isten előtt könyvet olvasom, éppen az igazi férfiakról szóló fejezetet fejeztem be és volt egy olyan gondolata, hogy az apák milyen nagy hatással vannak a gyerekeikre. Persze az én csodás édesapám jutott eszembe, a nagy, szerető szíve és áldozatkészsége. Karácsonykor, amikor elkísértük a kis faluba, még inkább felértékelődött bennem a jelleme. Ha otthon vagyok és reggel korán kelek, Bibliája már kezében van vagy éppen imádkozik. Nem tudom, hogy a munkája mellett hogy van annyi energiája még készülni arra is, hogy aktuális és élő üzenetet adjon át az őt hallgató embereknek. Ismerem persze a hibáit is, de azokkal együtt látom, hogy mekkora áldása Istennek és boldog vagyok, hogy ő az édesapám és biztosan tudom, hogy nincs olyan nap, hogy imáiban is ne gondolna ránk...

Kakukkfűtea

Nos, nem vagyok oda a teákért, nem beszélve a kakukkfűteáról. Mondhatják ám, hogy milyen jó köhögéscsillapító, bevallom, nem hat meg...
Kata tegnap este már kirakta nekem a füvet, hogy főzzek teát, de persze ott állt a konyhaasztalon. Az előbb persze rákérdezett: "ugye ittál már kakukkfűteát?" "nem én, utálom, még az illatát is."
"Oké, akkor megfőzöm, koccintunk!!! és én is iszom".
... mire nem képes a szeretet, halkan megsúgom, hogy Kata is utálja a kakukkfűteát...

Másképp terveztem...

a Karácsonyt. A tavalyira gondolva, úgy készültem, hogy idén is lesznek nagy közös, unokatesós ebédek/vacsorák, nagy beszélgetések...
24.-én apa megkérdezte, hogy nem tartunk-e vele Sándorhomokra. Évek óta, heti rendszerességgel megy abba a kis faluba és tanítja Isten igéjére az ott élő embereket. Jona és én vele tartottunk. Istentisztelet után pedig jópár családnak énekeltünk. Jona megjegyezte, hogy az egyetlen ünnep, ahol bátran beszélhetünk az embereknek Jézusról, és még meg is köszönik.
Másnapra aztán kezdődött az, hogy egyre rosszabbul éreztem magam és végül az egész ünnepet végig betegeskedtem. Otthon.
Aztán mától meg itthon Pesten, merthogy még nincs vége. Hangom az még nincs, de legalább nem könnyezem állandóan.
Ha csendre vágytam, hát megkaptam. Beszélt rendesen: velem/bennem.

Érdekes...

arra gondolni, hogy idén sem ügyelek, hanem hazamegyek a szüleimhez Karácsonyra. Néha természetesnek veszem, máskor meg annyira különlegesnek tartom, hisz évekig nem volt magától értetődő. Azért hiányoznak a gyerekek, bevallom töredelmesen.
Idén is különleges lesz egyébként az ünnep. Kértük Tibit, hogy jöjjön értünk autóval, így ma este együtt megyünk haza és együtt toppan be a három testvér. Azt gondolom, hogy az előttünk álló napok is tele lesznek örömmel, találkozásokkal, ünnepléssel. Várom nagyon!

Minden kedves olvasómnak áldott és nagyon boldog Karácsonyt kívánok.
"Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr...", aki annyira szeretett, hogy egyetlen egy Fiát adta értünk.

"Akarsz-e meggyógyulni?" (János 5:6)

Nem tudott járni, a tavat nem lehetett könnyen megközelíteni, és nem voltak motorral hajtott liftek. Aztán Jézus arra jött, és megkérdezte ettől a 38 éve beteg embertől: "Akarsz-e meggyógyulni?" Micsoda kérdés! Nos, Jézus nem azért tette fel ezt a kérdést, mert nem tudta a választ; azért tette fel, hogy annak az embernek a gondolkodását (és a miénket is) a helyes irányba terelje. Ugyanígy azt is kérdezhette volna:
"Kész vagy arra, hogy felvállald a felelősséget az életedért? Tényleg szeretnéd azt az előléptetést vagy egyszerűbb mindig csak zúgolódni a pénz miatt? Készen állsz a házasságra, arra, hogy valakivel megoszd az életed, aki arra fog késztetni, hogy átgondold én-központú viselkedésed?" Az imáinkra adott válasznak gyakran ára van. Például egy szenvedélybetegnek a családja olykor éveken át imádkozik változásért, maid amikor bekövetkezik, krízisként élik meg. Mivel az életük a dráma és a működési zavar körül forgott, soha nem tanulták meg, hogyan kell másként élni. Ezen a ponton döntést kell hozniuk: továbbra is mást hibáztatnak a problémáikért, vagy elfogadják, hogy a saját gondjaikkal nekik kell foglalkozniuk. "Akarsz-e meggyógyulni?"
Akár tetszik, akár nem, ha Istentől kéred a megoldást, az gyakran új kihívásokat jelent. Egy gyermek megoldhatja úgy a zsebpénz-problémáját, hogy újságkihordást vállal, de amikor felnő, remélhetőleg nagyobb problémákat fog megoldani -például, hogy hogyan gondoskodjon a családjáról. A jó hír az, hogy a nagyobb problémák megoldása nagyobb jutalommal jár. Kérd hát ma Istent, hogy tegyen próbára, és segítsen neked, hogy "...vedd az ágyadat és járj" (János 5:8), hogy felégesd a függőséged hídjait és a "tanult tehetetlenséget" és tovább lépj nagyobb dolgok felé. Más szóval "válaszd az életet!"

(Bob Gass: Mai ige, 2009. december 15.)

Már régóta kunyeráltam...

ezt a fotót Tibi tesómtól, de most végre megmutathatom az egyik kedvenc képet róla. Várjuk már nagyon, ugyanis úgy néz ki, hogy hétvégén meglátogatja két, rosszcsont tesóját :))).
Ja, természetesen Simonnal találtak ennyire egymásra... Két nagy focista... Családban marad mindkettő :)))

egyetlen isteni beavatkozás

Ha úgy tetszik: harcolok. Magammal. De azt hiszem, nem lepek meg senkit, aki mostanában idetévedt. Keveset osztok meg ezekből, max. igazán kis töredékeket. Néha hallgatni kell. A csend is beszél. Nekem talán túlságosan sokat is. Hallgatom.

És a következő gondolatra bukkanok: "aztán belegondolni, hogy egyetlen isteni beavatkozás átírja nemcsak a jelenünket és a képzelt jövőnket, de a múltat is."
Köszönöm, Encó :)))).

Tegnap este Katával...

meggyújtottuk a második gyertyát az adventi koszorúnkon. A hagyományokhoz híven elővettük nagymamája kis imádságos könyvét, és abból olvastuk el advent második vasárnapjához szánt imádságot. Idén sem vágyom zajra, lármára, csupán csendre és igazi ünneplésre.
Ma olvastam a következő, nekem nagyon megható kis történetet:

Misa egy melegszívű kisfiú

Az orosz Oktatásügyi Minisztérium 1994-ben két hívő misszionáriust bízott meg azzal, hogy kidolgozzanak egy olyan tananyagot, amellyel az iskolákban etikaórákon taníthatják a tanulóknak a bibliai alapelveket. Arra is fölkérték őket, hogy a börtönökben, a tűzoltóságon, a rendőrségen, valamint egy nagy árvaházban is tanítsanak. Később ők mondták el árvaházi élményüket:

„Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba.

Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzetvisszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk.

Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit azután az útmutatásunk szerint vékony csíkokra téptek, és szalmaként a jászolba tették. Világosbarna filcből babformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögű flanell darabokat, hogy a babáknak takarója is legyen.

A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbejártam közöttük, hogy segítsék, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknék a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával. Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert nem egy, hanem két baba feküdt benne. Gyorsan hívtam a tolmácsot, hog megkérdezzem a kisfiútól, miért így készítette a jászolt.

A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte a pici jászolt. Aztán nagy komolyan belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe. Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, innen egészen sajátos módon folytatta:

„Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor Jézus azt mondta, hogy lakhatnék nála. Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De annyira szerettem volna Jézusnál lakni! Gondolkodtam, nincs-e valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem Jézust: Ha melegen tartalak, az olyan lenne mint egy ajándék? Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Akkor befeküdtem mellé a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok – mindig.”

Mire Misa befejezte a történetét, elöntötték szemét a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát kezébe temette, és fejét az asztallapra hajtotta. Két kis válla csak úgy rázkódott a keserves zokogástól. Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyná el vagy bántaná őt. Valakit, aki mindig vele lesz.Megtanultam: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem hogy kicsodánk.”(Betty Southard – Lydia 2001/2)

Csak álltam...

a mosogató fölött és az edények sorakozásában is csak lehetetlen helyzetemet taglaltam. Sehogy se jó. Sehogy se látok kiutat. Pedig milyen jó és és szép lenne, ha... A ha mégis csak ha marad ma is. És talán holnap is. Bele se merek gondolni, hogy nem történik semmi...
Aztán egyszercsak megszólal bennem egy rég elfeledett dal. Nem az én ötletem volt. Valaki adta. Valaki, aki látja az életem, tud rólam, nagyon szeret és jó terve van...

"Amikor úgy érzed, hogy minden oly nehéz
Sötét gondok nyomasztják a szívedet.
Nem gondolod, hogy valaki lát ilyenkor,
akkor egy csendes hang ezt suttogja neked:
Hittel magas hegyet mozdítsz el,
a pusztaság is zöldell,
a nagy tenger hulláma falként félreáll
Hittel a gyenge újra fölkel,
a lankadó erőt nyer,
a hit hatalma történelmet átformál.
A hit legyőzhetetlen..."

Nem akarom már...

tovább cipelni. Napok óta szorítanak helyzetek, események, változások. Végre átadom Neki, aki nemcsak a bűneimet, hanem a terheimet is hordozta, sőt, már megoldása is van ezekre.
Várom nagyon!

Valamikor réges régen...

augusztusban, amikor kb. 30 diák vett körül és hozzám fordulhattak mindenféle ügyes bajos számláikkal, egy nap így fogadott a képernyőm. Na, hát ki más is lehetett, mint Peti, akit miután már nem volt üres gép, és nem tudtam leültetni a többi diák közé, hát átadtam neki a saját helyemet és gépemet. Így hálálta meg. Másnap ő volt az első, aki megjelent, és biztosított, hogy bármennyire is jó a gépem, és igazán hálás, hogy a helyemre ülhetett, de a közelemben akar maradni.

Na, hát ilyen emlékeket őrizgetek ez őszi napon...

Gondoskodás

Tegnap, Amaro Del koncert után összefutottam egy lánnyal, akivel anno szeptemberben egy kiránduláson találkoztunk és egy kicsit beszélgettünk. Kb. annyit tudott rólam, hogy Noémi vagyok és közreműködő szervezetnél dolgozom. Örültünk a villámtalálkozásnak, no, én meg meg is döbbentem, amikor kiderült, hogy éppen azért imádkozott, hogy valahogy, valamilyen formában összefussunk. Hihetetlen, mert teljesen véletlenül mentem el a koncertre, nem igazán volt tervezett. Érdekes, hogy Isten sokszor hogy megviccel minket :).
...
Ebédnél valahogy rólam kezdett el beszélgetni a csapat, persze a nevetésem miatt kerültem szóba, mert amúgy nem tartom magam nagyon kommunikatívnak. Egyikük kitalálta, hogyha egy szóval kellene jellemeznie, a "gondoskodó" jelzőt biggyesztené rám. Másodiknak meg az "aggódást". No, az elsőnek igazán örültem, a másodiknak meg nagyon nem. Mikor fogok már végre felnőni és nem aggódni?

Hétvége, gyerekek és belső tolmácsolás

Régóta vágytam rá, hogy végre Ruth barátnőmékkel elmenjek gyerekotthonba vagy azokra a helyekre, ahol ők rendszeresen szolgálnak gyerekek felé (www.gabonamag.hu). Szombaton éppen Szerbiába mentek, reggel korán találkoztunk is, csakhogy Soroksár környékén kiderült, hogy az útlevelemet otthon hagytam (húúú, mennyire elfelejtettem már, hogy néhány országba erre is szükség van). Fájó szívvel bár, de így haza kellett mennem. Átszerveztem a hétvégémet, aztán egy délutáni telefonhívás után a gyüli egyik gyerekcsoportjának alkalmára kezdtem el készülni. Meglepett, amikor rádöbbentem, hogy Jézus főpapi imáját fogjuk tanulmányozni. Hogy fogják ezt a gyerekek megérteni, hisz néha még magam is ízlelgetem a szavait...
Aztán már körben is ültünk, meglepetten néztek rám. Az meg még nagyobb meglepetés volt számukra, hogy Jézus akkor már értük is imádkozott. Ezt boncolgatták aztán, én meg úgy örültem a bennük dolgozó Isten munkájának.
Aztán este szembesültem a magam kérdéseivel Isten felé. Nem látok megoldást, és kicsit hitetlenek is az imádságaim. Ma reggel mégis így bátorított: "Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal." (Róm.8:26)
Nem baj, ha nem tudom, hogyan és miért imádkozzam. A Szentlélek ismeri a sóhajaimat és fájdalmas kérdéseimet is. Hogy hogyan oldódik meg? Csak az erősít, hogy "minden összedolgozik azok javára, akik Istent szeretik..."

Annak lenni, akinek teremtettünk

"Történt egyszer, hogy az állatok elhatározták, tenniük kell valami fontosat, hogy megoldják az új világ problémáit, ezért iskolát alapítottak.
Kidolgozták a tantervet: futás, fára mászás, úszás, repülés. Az adminisztráció megkönnyítésének érdekében minden állatnak fel kellett vennie az összes tantárgyat.
A kacsa kiváló úszó volt, sőt túlszárnyalta oktatóját, de épp, csak hogy átment repülésből, és nagyon rosszul futott. Mivel rossz futó volt, le kellett adnia az úszást, és iskola után futó különórákat vett. Ettől úszóhártyás lábai úgy legyengültek, hogy úszásból is csak közepes lett. Mivel a közepes még elfogadható volt, ez senkit nem izgatott - kivéve a kacsát.
A nyúl osztályelsőként kezdte futásból, de mivel rengeteget kellett gyakorolnia az úszást, izmaiban idegrángás jelentkezett.
A mókus fantasztikusan mászott fára, de állandó problémái voltak a repülésórákon, mert az oktató ragaszkodott hozzá, hogy a földről induljon, ahelyett, hogy a fa tetejéről próbálkozhatott volna. Végül a kimerültségtől kialakult izommerevsége miatt csak hármast kapott fára mászásból, futásból pedig kettest.
A sas problémás esetnek bizonyult és komoly fenyítést kapott különcsége miatt. A fára mászás alkalmával mindenkit megelőzve ért a fa tetejére, de kizárólag a maga módján volt hajlandó feljutni..."

Ha már szobafogságra...

kényszerítettem magam, kitaláltam, hogy pihenéssel és gyógyulgatással töltöm a hétvégét. Nem könnyű, mert annyi mindent terveztem: segítést, gyerekekkel való foglalkozást, találkozásokat...
De így van jól, biztos. Annyira kellemes volt ugyanakkor az idő, hogy Katával jártunk egy kört a Városligetben. Hazafelé aztán az időkerék is utunkba került, így megcsodáltuk a homokszemek pörgését. Félelmetes, hogy telik az idő.
Kérdés, hogy a homokpörgés vajon mit jelez... Mindazt, amire várunk, amire reményteljesen gondolunk...

Bontsuk le a falat...

avagy egész nagyméretű vizes foltok keletkeztek a szobám egyik falán. Ma végre megnézte egy szakember és kiderült, hogy egy régi csővezeték, ami központilag az egész házban húzódik, nincs használatban, de nagy nyomás van benne és ereszti a vizet. Falbontás, új csővezeték lesz berakva. No, nem hiányzott az életemből ez az esemény. Túrázással, kedves barátokkal terveztem a szombatomat...

Bontsuk le a falat...
- mert csak az őszinteség visz tovább...
- mert minden duzzogásért kár...
- mert kár az emlékekben élni, ha újat is lehet kezdeni...
- ha sebeket hordozunk
- ha szeretni akarunk
- ha végre szabadok vagyunk

"Hol vagy, Noémi?" :)

Egy ilyen kedves kommentre muszáj reagálnom, aztán mivelhogy már napok óta készülök írni, most tényleg tollat ragadok, ja csak billentyűzetet.
Szóval nem akarok nagy magyarázkodásba kezdeni, ámbár talán ha leírnám az elmúlt napokat, amíg nagy hallgatásba burkolóztam, talán könnyebb dolgom lenne. Mindenesetre holnap még van egy vizsgám, amit jóóóóól kellene megírnom (Barnának üzenem, hogy a mai nem lett 100%-os :)), de sikerült), aztán talán fellélegezhetem.
Sok téma forog bennem, pl. genetikai örökségünk, múltunk, jellemből diplomázás, túlélés és persze mindazok a hatások, amik az elmúlt napokban értek. No, meg még mindig szeretnék képeket is mutogatni, de hát még nem sikerült megszereznem az élmény örökítéseket.
Na, dióhéjban így volnék vagy még itt volnék, kedves Márta és mindenki, aki szívesen jár errefelé, aztán remélem, visszatérek és írok még...

Otthon voltam...

egy csodás hétvégén, vagyis voltunk, mert a világ több pontjáról összegyűlt a család ünnepelni. Márti és Adónia örök hűséget fogadott egymásnak. Jó volt látni őket, velük örülni, no, meg persze rég nem látott kedves unokatesókkal megvitatni a legutóbbi találkozástól történt eseményeket. Persze azt is kitaláltuk, hogy a szertartás után négyen nosztalgiázunk és mint a régi szép gyerekkorunkban gyalog barangoljuk be a város egy részét. Mint kiderült, ha a gyerekkorukról álmodnak, mindig Szatmár utcáin barangolnak. Talán én azért nem barangolok, mert nem álmodom a gyerekkoromról?
Szóval igazán csodálatos és tartalmas esténk volt, no, meg vasárnapunk.
Majd ha szerzek képeket, akkor azt is mutatok.
Szép hetet mindenkinek!

Nem szoktam...

én ekkora hallgatásba burkolózni, de most valahogy mégis csöndben vagyok. Talán mert túl sok minden történik körülöttem és bennem? Talán.
Tele van az élet meglepetésekkel, örömmel, fájdalommal, szeretettel... És ez így jó.

És mert a dolgok "néha nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk... sokkal jobban... :)))

Jó lenne végre,

ha teljesülne abbéli elhatározásom, hogy nem túlórázom többet. Tegnap este 8-kor, ma 7-kor léptem le. Remélem, holnap nem felejtem el, hogy 14.10-ig van a munkaidőm és akkor fogok kicsekkolni. Szóval gáz, ha az ember folyton a naptárt lesi, hogy mire mennyi a határidő, meg mennyi időm van még megoldani ezt-azt.
Nem értem, miért, de a befejezetlen munkák mindig megvárnak. Szép sorrendben az asztalon. No, nem beszélve arról, hogy az egyik rendszer meg ott villog, ha valamivel késésben vagyok. Becsületére váljék, hogy még abban is mindig segít, hogy adott nap mit kell prioritásban végeznem. Elvileg persze könnyítené a munkám - teszi is - csak az állandó képzések miatt ne lennénk ennyire elhavazva. Na, de majd egyszer talán rendes kerékvágásba kerül minden.
Jó, hogy nem kell a holnapi napon aggódnom. A mai meg úgy volt szép meg kemény, ahogy volt.
Nehéz az élet, de mégis szép... Én legalábbis nagyon élvezem, hogy vagyok ebben a világban :). Remélem, ti is...

Csak zongorázott,

én meg énekeltem, mint annyi éven át. A szövegek, dallamok feltöltötték hálával a szívemet, mint jó párszor a múltban. Darinéknál voltam hétvégén és ahogy anno Pécsen is tettük, hálás szívvel adtunk hangot és muzsikát Istennek.
Ági néni meg egyszer, nagy sürgés-forgás között egyszercsak a kis elefántokról beszélt. Sokszor az idomár kicsi korában megköti az elefántot egy erős kötéllel, különféle okok miatt. Az elefánt próbál megszabadulni, aztán rájön, hogy hasztalan. Egyszer aztán felnő ez az elefánt, elég ereje lenne arra, hogy adott esetben, ha megkötik, elszakítsa köteleit. De nem teszi...
Fogva tartják az emlékei...

Rég láttam...

a kis szőke, fürtös hajú hercegemet, így nagyon boldog voltam, amikor egyszercsak a lépcsőházban nevemen szólított. No, már ez a tény is meglepett rendesen, hogy még emlékszik a nevemre, hisz valamikor nyár elején faggatott ki játék közben arról, hogy mi fán is termek. A nyár meg a távollétek nem igazán tették lehetővé a jobb ismerettséget. Szóval örültem, hogy látom és mint kiderült, azért nem kukucskál ki a lépcsőház szemközti oldalán levő folyosó ajtaján, mert újabban oviba jár és elkerüljük egymást.
Az az érzésem, hogy napközben, ebédszünet környékén, eszembe sem jutna mignonért menni az ebédlőbe, ha ilyen kis hercegek lennének az udvaron. Megelégednék azzal, hogy gyönyörködjek bennük. No, de nagyon-nagyon ritkán futkosnak gyerekek, így ma, amikor Gábor megkérdezte, hogy "mignon?" egyértelműen "mignon" volt a válasz. Csóválta is a fejét a kedves főnök, amikor látta, mit is majszolgatunk, főleg amikor a szürke hétköznapokra apelláltam. Hát, ha fél, hogy nem lesz jó vége ennek, akkor legyenek gyerekzsivalyos irodaházak. Nem?

Hogy ne legyen túl...

egyszerű pályázóink élete, követelmény, hogy minimum fél évente projekt előrehaladási jelentést nyújtsanak be, vagyis ahogy csak berkeinkben szokás: PEJ-t.
No, még azért nem telt el fél év legutóbbi írásom óta, de kicsit olyan érzésem van, hogy bőven van/lenne miről írnom. Sűrűn mentek-jöttek az e-mailek múlt héten, mert Kata és Marietta szülinapját is ünnepeltük. Katával azért szervezkedtem, Mariettának minden zsákbamacska volt. Azt hitte, zártkörű kis este lesz. Aztán egyszercsak péntek lett, és együtt haladtunk a helyszínre a Kopaszi gáton, amikor sorra szembesült, hogy nem olyan lesz az este, amilyenre számított. Itt is, ott is felbukkant egy-egy "véletlenül" odatévedt kedves, ismerős arc. Aztán a nagy dugó után végre együtt volt a csapat és azon nyomban Dunára szálltunk vitorlákkal. Aki még este nem próbálta, mindenképpen tegye meg: hihetetlen romantikus. Aztán meg örültünk, hogy vannak nekünk ők és igazán csodásra sikerült az este.
Másnap, addig ismeretlen emberekkel kirándulás Dobogókőre, igazán jólesett ismét egy nagyot túrázni és beszélgetni.
Vasárnap elcsendesedés, Istenhez futás - igazán rámfért.
Hétfőtől meg munka-képzés-tanulás. Ja, ez volt múlt héten is, meg mostanában állandóan. Ez van. Néha az az érzésem, hogy sosem érem magam utol a munkában. Rájövök, hogy megvár és valahol ez így jó.
És valahol mindig felcsillan... a REMÉNY :))).

Csodavár, csodavár

Éppen akkor jött a remek lehetőség, amikor nagyon-nagyon szükségem volt rá. A gyüliből egy kis csapattal pénteken Erdélybe, a Nyugati Szigethegységbe tartottunk, sátorozni, túrázni, forrásból inni, mosakodni, tábortüzet gyújtani, bográcsozni, nagyokat beszélgetni...
Pénteken Glavoj völgyében állítottuk föl táborunkat és csak ámultunk és ámultunk. Minden csodás: a völgy, domboldal, égnek kiáltó fenyők. Aztán egy kis körülnézés, barangolás.
Szombaton Csodavár, ami igazi csoda: meredek falai, elképesztő barlangrendszere. Ott tanultam meg azt, hogy mennyire jó, hogy van segítő kéz, mit jelent egy-egy bátorító szó, kézszorítás, lábam elé vetődő lámpafény, erős, vezető férfiak. Csodáltuk mindazt, amit kaptunk, újra rácsodálkoztam az isteni gondviselésre: miközben a tovább utat kerestük egy nagyméretű sziklánál, valaki éppen a szikla üregéből bukkant föl a szembe jövő csapatból. Nem hiszek a véletlenekben.

Délután kis pihenés, majd Pádisi fennsík látogatás, kiadós túra öt, igazán nagy túrás sráccal, de jó volt a bátorításuk és odafigyelésük. Én meg azt gondolom, hogy kitúráztam magamból az elmúlt hetek feszültségeit, megpihentem Annak tervében, aki mindig jót akar, így most is.

Vasárnap egyedülálló vízesések csodálata, barangolás még a rengetegben, utoljára még szártalan bábakalács csodálat és utazás az ismert ismeretlenbe.
Mennyire is tudja Isten, hogy mire van szükségünk!

Sztrapacska,

avagy az ember lányának mindig jólesik egy kis kedvesség. Hosszú sor kígyózott a kis étkezdében, ahova néhanapján beugrom. A minap is ezt tettem és nagy örömömre éppen sztrapacska is volt. Reméltem, hogy nekem is marad egy féladag, de mire sorra kerültem, még annyi sem maradt és persze hiába kérdeztem, hogy van-e még esetleg valahol eldugva, ebben nem reménykedhettem. Gyorsan rendeltem valami mást, és egyszercsak azt látom, hogy becsomagolták nekem a kevés, megmaradt sztrapacskát is. Ajándék - mondták. Én meg igazán örültem a kétfogásos ebédemnek.
...
- Jól vagy? - kérdezett rám az egyik srác a munkahelyen. Hebegtem persze, mert nem várt kérdés volt.
- Mostanában olyan szomorú vagy pedig olyan jó látni, amikor mosolyogsz és derűs vagy.
Nyeltem nagyokat. Nem várt észrevétel volt.
Egy másik ajándék a szürke hétköznapokban...

Túrótortát rendelt,

merthogy búcsúzik. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy ma vinni is fogom. Ez van. Ha az ember lányának Jona tesója van, akkor lehet túrótorta kérés vagy bármi egyéb és onnantól kezdve teljesülnek a kérések. No persze fordítva is igaz. Lehetek bármilyen szomorú, vigasztalhatatlan, mindig van rám ideje.
Természetesen vacsorával várt. Bacon szalonnába tekert csirkemellfilét készített. Lassan be kellene iratkoznom hozzá, főzőiskolába. Aztán meg akartam csodálni a kaktuszait, de nem találtam a helyükön. Kiderült, hogy most éppen az erkélyen vannak, virágpolcon, de amúgy meg féltve őrzött kincsek: ha elmegy otthonról, beviszi őket a szobába, nehogy egy hirtelen vihar felrepítse valamelyiküket. Azért olyan helyre teszi, hogy sok napfényt kapjanak.
Mondjam azt, hogy legalább ennyire félt engem is? Sokszor tapasztaltam, mennyire fontos neki a jellemem, milyen féltőn tud gondoskodni, ha éppen szükséges.
Hát, ilyen tesó Jona tesóm...

Berobogott...

az életembe. Csak kapkodtam a fejem. Nem is tudtam, mit is kezdjek vele. Féltem. Félt. Biztosított, hogy ne benne bízzam, hanem Benne. Aztán elment. Világot látni és okosodni. Üres lett a helye.
Keresem a szavakat, de nem találom. Csak egy gondolat cikázik bennem: "kár úgy veszíteni drága kincseket, hogy könnyűnk árad, ajkunk megremeg"...
Jó, hogy vagy a világban, D. Valahol..., messze Írországban...

Összehasonlítás és szabadság

Mikor azt hiszem, hogy már nem szenvedek vagy legalábbis elindultam azon az úton, mely a "szomszéd kertje mindig zöldebb" szindrómából való teljes szabadságot jelentené, felbukkan persze valaki, aki emlékeztet rá, hogy mennyire messze állok ettől. Persze szerencsétlenségemre megint összehasonlítottam magam. Jó párszor idetévednek emberek, azt keresve, hogy "értékes vagyok". És azt hiszem, most én is Ahhoz menekülök, akinél le lehet dobni matricákat és szürke foltokat, és szabadon lehet megélni a Hozzá tartozást. Ahhoz, aki egyedinek és megismételhetetlennek teremtett.
(ráadás Max Lucado: Értékes vagy című könyve, valahol itt is megtalálható, sőt meg is hallgatható).

Valahogy így

Valahogy így szeretnék kapaszkodni Istenbe és mindig maximálisan tudni, hogy tényleg jót akar nekem. Mostanában ez a legnehezebb...

Nem szívesen...

dicsekszem a gyengeségeimmel, inkább változni szeretnék ezekből. Amikor munkahelyet váltottam és szakmai programmunkatárs lettem az uniós pályázatokon, keresni kezdtem a lehetőségeimet, hogy miként tudom majd kompenzálni a munkámat. Merthogy ugyebár személyiségemből fakadóan nem éppen adminisztratív munkára teremtettem. Csakhogy valahol kicsit elfeledkeztem arról, hogy most ez a munkám és egyik vizsga döbbentett rá arra, hogy ne félszívvel tegyem a munkahelyi teendőimet, hanem igazán és teljesen. Még akkor is, ha nem emberi kapcsolatokról szól, gyermekkönnyek letörléséről, hanem száraz papírokról. Odagondolhatnám persze a pályázókat is, hogy vajon hogy is nézhetnek ki, milyen álmaik vannak, miért is vetemedtek vajon arra, hogy ekkora nagy fába vágják a fejszéjüket. De kedvesebb számomra József története, aki megjárta a maga mélységeit börtönben, megalázottan, családjától eltávolítva, mégis az Írás azt írja, hogy "de az Úr Józseffel volt és szerencséssé tette, amihez hozzáfogott". Ez éltet.

Lét-elem

Hazajött. Úgy, mint még soha. Mesélt, meséltem. Életre keltek az elmúlt napok örömei, nevetései, fájdalmai, kétségei. Kifogyhatatlanok voltunk. De jó, hogy érthetjük egymást. De jó, hogy van ki meghallgasson, bátorítson. De jók is az igaz barátságok!
Újra megfogalmazódott bennem: lét-elemem a kapcsolatok, belül halnék meg, ha nem lennének...

A "nem" nem válasz?

Álomnak tűnt tavaly szeptemberben az a lehetőség, hogy gimiseket taníthatok. Az iskola igazgatója nagyon szerette volna, ha elvállalnám a feladatot, sőt, igent is mondtam, csakhogy az alapítvány vezetője, ahol akkor dolgoztam, nem engedett el néhány órában tanítani. Sokáig bánkódtam miatta és csalódásként éltem meg, hisz nagyon jó lehetőségnek láttam arra, hogy szinten tartsam a tudásomat.
Aztán ma tudtam meg, hogy az elmúlt évben abban az iskolában igazgatóváltás történt és nem biztos, hogy szívesen lennék ott. Mondjam azt, hogy megkönnyebbültem? Mindenesetre azt kifejeztem Istennek, hogy de jó, hogy másképp alakultak a dolgok és történetesen egy konok embert használt fel ebben az esetben.
Nagyon sokszor csak utólag veszem észre, hogy egy szerető kéz mennyi mindentől megvéd, elrejt.
Sokszor a "nem" a legbölcsebb válasz, mert aki nemet mond, a legjobbat akarja.

Vizsga, vizsga...

és ismét vizsga. Nem tudom, hozzászokom-e valaha, mindenesetre a munkahelyemen annyit vizsgázunk, hogy totál meg kell barátkoznom a tudattal. Na, a maira nem igazán sikerült az anyaggal megbírkóznom, pedig igazán próbálkoztam még az este folyamán, de már pálcikával se sikerült volna nyitva tartanom a szemem.
Jó tudni amit Anne Shirley megfogalmaz: "a holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba".
Tegnap óta újra úniós pályázatokon dolgozom, próbálok visszarázódni. A diákok még mindig segítenek a hazaisoknak, így 1-2 szóra még összefutunk és jólesik a szeretetük.
Azon gondolkodom, hogy mekkora ajándéka Istennek, hogy van munkám és egy csomó apró dologgal meglep. Mint pl. azzal, hogy a főnököm még a szabadságom alatt "visszakért" a hazaisoktól. Megnyugtató tudni, hogy itt van a helyem.
No, teszem a dolgom, mert van bőségesen...
Áldott napot mindenkinek, aki ide mer tévedni :)).

Jelentem:

hazaérkeztem. No, azért töredelmesen bevallom, hogy csak fizikailag, mert egyébként meg az eszem az elmúlt napok eseményeit görgeti. Pörög a filmkocka és magam előtt látom F.-t, amint éppen bátorkodik, D.-t, amint éppen evez és semmi másra nem tud koncentrálni, Zs.-t, aki mindig szeretettel fogadott és rendszeresen megtanácskoztuk a szükséges inzulinadagját, S.-t, aki nagyon igényelte a törődést és még sorolhatnám... Tegnap este csak sírtak és sírtak vigasztalhatatlanul, merthogy nem vágytak haza és mert annyira nagyon jól érezték magukat. Én meg valahogy nem tudtam sírni, csak most, itthon, csendben, forgatva a filmkockákat és elismerve ezeket a csodálatos gyerkőcöket. (Igaz, hogy ez a kisfilm a tavaly készült, de az idei is legalább ennyire csodálatos volt).
És ismét tanítottak és neveltek az életre...
Zs. búcsúlevele: "Kedves Noémi! Köszönöm, hogy vigyáztál ránk, ápoltál minket és aggódtál értünk. Köszönöm!"

Töredelmesen...

bevallom, hogy jómagam nagyon gyáva nyúl vagyok. Tegnap a magaskötélpályánál ügyeltem, és igazából már akkor remegett a lábam, amikor láttam, hogy a gyerekek másznak felfelé. Az elismerésem még inkább fokozódott, amikor mindenféle dolgokat kipróbáltak. Hiába no: csodás gyerekeink vannak errefelé, meg másfelé is, de most errefelé gyerekeket csodálok :)).

Nos, ha

az ember lánya Bátor tábor mellett döntött szabadságként, akkor ne reménykedjen, hogy sokat fog aludni, pihenni, netalán napozni vagy éppen olvasni, azt viszont bátran kijelentheti, hogy bőven kárpótolva van mindezekért. Bőségesen kapok mosolyt, derűt, nagy-nagy szeretetet, öleléseket, nevetést és más csodálatos élményeket. Most éppen az orvosiban ügyelek, aztán 1-2 gyerek betéved, de tényleg csak ha nagyon fontos, mert amúgy lovagolnak, íjászkodnak, eveznek, bátorkodnak a magaskötélpályán, fotóznak, kreatívkodnak, és még ki tudja mi mindent, mert még nem jártam mindennek a végére, de a héten lesz azért lehetőségem minden jóban résztvenni és velük lenni.
És nagyon jó eü csapat van, ez különösen nagy biztonságot ad, hogy orvosok, nővérek, dietetikusok között teljes összhang és odafigyelés van, ez persze segíti a mi megmérettetéseinket is, mert azért van az is, rendesen.
Na, megyek, bátran várom a következő látogatómat...

Szoval, ha esetleg...

keresnetek, csak Hatvan melle kell jonnotok. Bator taborban (www.batortabor.hu) vagyok es meg nincsenek gyerekek, de a mai csapatepitestol mar hulla vagyok, mi lesz meg jovo vasarnapig? Ja, nincs a gepen magyar billentyuzet, igy talalgathattok is, hogy mit is irok :)). Uzenem mindenkinek, hogy jol vagyok. Kicsit izgulok a helytallasom miatt, de remelem, hogy menni fog.
Ja, este meg le akartam irni, hogy megvolt a munkahelyi, elso teljesitmenyertekelesem es a fonokeim nagyon kedvesen es elismeroen nyilatkoztak, sot jopar teruleten jobb pontszamot adtak, mint en sajat magamnak. Igazan jolesett.
Egyebkent meg Isten biztositott ma reggel, hogy nem feledkezett meg rolam.
NAGYON jo tudni.

Az én kedves,

drága barátaim mindig meg tudnak ám lepni. Tegnap Darinnal épp a Városligetben ücsörögtünk, amikor Leila hívott és mikor elárultam, hol vagyunk, közölte, hogy 10 perc múlva ők is jönnek. Egyszercsak egy életrevaló kislány jelent meg az anyukájával, először persze szoknya mögé rejtőzködve, aztán egyre nagyobb biztonsággal kapcsolódva. Tudjátok, ez olyan mint a kis herceg szertartása: tudni kell, mikor ki jön, hogy felkészülhessünk, meg ünneplőbe öltöztethessük a szívünk. Nos, néhány repülés meg incselkedés után a kis Lidivel ismét örök barátnők lettünk. Kristóf pedig nővér-utánzással, saját ötletekkel rukkolt elő, igazán jó volt csodálni.
Mekkora ajándékok is ilyen spontán születő, "10 perc múlva ott leszünk" találkozások...

Hetek óta...

nem vagyok jól. Eltört bennem néhány dolog, aztán csak örlődöm és örlődöm. Persze kapom a jó tanácsokat: tedd ezt, ne tedd azt... Sorolhatnám. Nem tudok mit kezdeni ezekkel. Visszavonultam a csigaházamba és legszívesebben bezárkóznék a szobámba, de menni kell, tenni kell.
Hétvégére azért sikerül, csak a legszükségesebbre megyek emberek közé.
Aztán megcsörren a telefon és egy igaz barát szólal meg: "holnap este ott leszek. veled. és meghallgatlak."
"Mindig szeret a barát..." Még akkor is, ha nagyon mélyen vagyok...

Na, ha arra vágytam,

hogy diákok közt legyek, akkor most bőségesen megkaptam. Rengeteg diákunk van, akik segítenek a hazai pályázatok rögzítésében és ott ülök köztük - felügyelőnek, no, meg akihez futhatnak mindenféle ügyes-bajos dolgukkal. Ki is használják rendesen. Tegnap még frusztrált, amikor sorban álltak előttem a kérdéseikkel, két hosszú nap után azért végre lenyugodtam és azt mondogattam magamban: "nyugi, Noémi, ha nem tudod a választ, akkor kérdezel valaki okosabbtól". Talán éppen ezért, mert végre lenyugodtam, alig kellett kérdeznem. Rájöttem a válaszokra, ha nem tudtam hirtelen.
Egyébként meg az történt, hogy amikor hétfőn estefelé végre a saját kis helyemre ballagtam hulla fáradtan, egy nagy, piros szív fogadott a képernyőmre ragasztva. No, persze egyik kedvenc diáktól, alias Petitől, aki másnap csak azért érkezett korán, hogy gyorsan elfoglaljon egy diákszámítógépet a közelünkben. Ja, sütit is hozott nekünk, így Ági is és én is el voltunk kényeztetve.
A képet majd megmutatom...

Pelicano

A Pelicano hajóra nem szívesen szállnék föl. 1986 óta a tengerek vándora. Senki sem akarja befogadni, így csak szeli és szeli a hullámokat. Nincs különösebben semmi baj vele, azon kívül, hogy semmi más, csak szemét van a fedélzetén. Philadelphia hosszú nyarának hulladékával. Ekkor sztrájkoltak az utcaseprők, s néhány szemes üzletember azt gondolta, hogy ha elszállítja, akkor jól meggazdagszik belőle. A hulladékot elégették, és a hamut behordták a hajó gyomrába. De senki sem fogadja be. Ki akar esetleg mérgező szemetet?
Szeméttel tele nehéz barátot találni. Nehéz szabadnak lenni. Az élet viszont gondoskodik arról, hogy fedélzetünkre gyűjse a szemetet. Haragot, neheztelést, kétségbeesést, megbántottságot és még sorolhatnánk. Családunkban szomorúság van. A szülők nem értik meg egymást sem, nemhogy a gyerekeket. A barátok becsapnak, elfordulnak. Halmozódik a szemét.
A szemét megteszi a magáét. Megrontja a kapcsolatainkat. Már nem tudunk szeretettel nézni a szerettünkre, barátunkra. Már csak a haragnak van helye. No meg a neheztelésnek.
Ha hagyjuk a szemetet a fedélzetre kerülni, az emberek meg fogják érezni a szagát. A Pelicanó esetén is az első lapáttal kezdődtek a bajok. Már azt is el kellett volna utasítani. Mint ahogy el kellene már az első gondolatot utasítani, ha elindulna valami haragféle a szívünkben.
Ejtsd foglyul a gondolataidat és engedj el minden szemetet, ami megmérgezi emberi kapcsolataidat.

Míg mi, emberek,

felhőkarcolókat építünk, Isten csillagokat alkot. Míg mi, emberek, próbáljuk elérni a lehetetlent, Isten azt mondja, hogy neki minden lehetséges - és ez mindig is igaz volt és lesz. Míg mi emberek erőlködünk a dolgainkon, Isten a körülmények ura és bármikor közbeléphet. Míg mi emberek azt hisszük, hogy helyrehozhatatlan baklövéseket tettünk, Isten mindig kész összedőlt várainkból erődöt építeni.
Míg én, Noémi, tehetetlen vagyok, és nem látok megoldást, addig Isten teremt. Körülöttem, bennem... és egyszercsak megszületik a csoda.

Nem is értem...

hová tűntek az elmúlt napok, de rendesen ködbe vesztek. Kicsit a túlélésről szóltak, már ami a meleget illeti, mert nehezen viselem, de valahol olvastam néhány gondolatot, ti. "soha ne panaszkodj még az időjárás miatt sem", azóta mindig eszembe jut valahányszor esetleg úgy hangozna el a számból, hogy az panasz lenne, így marad csakis a ténymegállapítás.
Ugyanakkor bőven tele voltak meglepetésekkel is ezek a napok. Szerdán végre átköltöztünk a csapatunkhoz, így egy kupacban vagyunk és nem szétszórva. Kicsit szomorkodtunk, hogy kisebb az íróasztalunk, mint ahol dolgoztunk, erre a két fiúnk fogta magát és késő estig ott maradt és kicserélte az íróasztalainkat. No, ehhez előbb szét kellett szedniük a gépeket, telefonokat, aztán meg persze összerakni, de megtették. Számomra ez hihetetlen nagy ajándék volt.
Még mindig a hazai pályázatokon dolgozom egyébként és rengeteg diákunk is van, akik segítenek a munkában. Elvállaltam, hogy köztük leszek felügyelőnek, így mától nagy szigor volt ám :). És még mekkora lesz jövő héttől, amikor már én sem szaladhatok az okosabbakhoz, hanem nekem kell minden kérdésükre választ adnom. Na, nem úszom meg a kihívásokat :).

Mostanában...

többször vagyok úgy, amit a következő vers megfogalmaz, ezért is van a nagy hallgatás...

Az erdőben

Ma a rengetegbe bújdostam,
mert kiabálni akartam vele.
És ő nekem adta az erdejét.
Azt mondta: a tied mind.
Körbenéztem, leültem egy rönkre,
ő szemben guggolt velem.
Az avarból feltörekvő
cirmos, kis levelet kihúztam,
s csak néztem, csak néztem.
"Az is a tied. Neked adtam. Tetszik?"
"Nagyon." - mást nem tudtam mondani.
Arra gondoltam, majd megmutatom
barátaimnak ezt a műremeket,
hogy Istentől kaptam.
Ő mosolygott,
én meg csak faltam-faltam
a titokzatos ereket,
a pompás foltokat,
az elbűvölő szegélyt,
a formás görbületeket,
a duzzadó életet.
"Tényleg az enyém?
Ez nem lehet igaz! Nekem adod?"
- bugyogott fel lassan bennem
az öröm boldogító hitetlensége.
"Kinek adnám? Mondd?"
- nézett rám megütközve.
Akkor megfogtam a fáradó hajtást,
gémberedő ujjaimmal
ágyat kapartam neki,
hogy új birtokom
egyetlen darabja se vesszen el.
Megittasodva, elakadt nyelvvel tértem haza,
semmit sem szólva az egészről azóta sem.
Mégis mindenki tudja: az erdő az enyém.
Azt is, hogy tőle kaptam.

(Háló Gyula)

Egy jó csapat

Szóval ha az ember lánya jó csapatba kerül, akkor igazán gyorsan telnek az órák, a percekről nem is beszélve. Nagy ajándéknak tartom, hogy kedves, segítőkész emberekkel vagyok körülvéve a mindennapokban. Ez a mi kis, kibővített csapatunk. A háttér megtévesztő, mert a polcok előbb-utóbb pályázatokkal lesznek tele roskadásig, csak győzzük.

Éppen a postámat...

szedegettem ki a lépcsőházban, amikor egy kedves gyerekhang köszönt rám. Nem más volt, mint a kis szőke herceg, aki eddig mindössze annyit kommunikált velem, hogy a függőfolyosó ajtajánál kidugta a fejét, amikor éppen lépcsőztem, köszönt és gyorsan be is szaladt. Na, de ma történetesen szóba is állt velem. Márknak hívják és tényleg igazi kis szőke herceg, göndör fürtökkel.
A mai számlabogarászások után igazán nagy felüdülés volt, hogy valaki ilyen szeretettel fogadott az otthon közelében.

Köszönöm!

Ilyen kis kedves figyelmességet kaptam kisvirágtól, amit ezúton is nagyon köszönök. Igazán nagyon jólesett, meg az is, amit írtál, A. . Köszönöm szépen! :)))

Hirtelen jött...

a hazautazási ötlet, és hirtelen meg is hoztam a döntést, hogy "na, megyek". Rég voltam otthon, és hiányoztak, akik felneveltek. Anya persze finomságokat készített, így nem panaszkodhatom, hogy nem kényeztettek. Nehéz volt tegnap visszajönni, merengtem is rendesen a vonatablakon kileselkedve a nagy világba.
Ma meg ismét mély vízbe voltam dobva, sajnos nem igazán álltam a sarat ami a pályázatokat illeti, úgyhogy még lehet, hogy egy nagyot ma bőgni is fogok... Na, hát vannak ilyen napok is, ezek alól nekem sem ígérték meg a kivételezést, mindenesetre nem is álmodtam, hogy este negyed nyolckor lépek le a munkámból. De van ilyen. Ne vágyjatok pályázatok kezelésére, mert bőségesen akadnak ilyen "nem szeretem napok".
Viszont a "türelmesség eredménye a kipróbált jellem", valahol talán változom és talán jó irányba...

"Ha nincs igazán...

mondanivalód, akkor inkább ne mondj semmit" - mondogatom itt magamnak, aztán mégis tollat ragadok, akarom mondani billentyűzetet. Motoszkál bennem a hétvége is, persze. Sokmindent tanított Isten és ez jóóó. És hihetetlen, hogy ismét felszabadított néhány dologban, amiben görcsös voltam. Éssssssssssss naaaaaaagyon élveztem a körtáncokat és Zs. jóvoltából kicsit a páros táncban is lépegethettem. Volt lehetőség az ökumené gyakorlásában, és jó volt konstatálni, hogy egy a célunk és fölösleges a részletekbe elveszni, ha a legfontosabb helyére került az életünkben.

És jó dolog, hogy ma a munkahelyemen a kis tizenvalahány fős csoportunk együtt reggelizett, és még ebédelt is, mert bőségesen maradt a reggeliből. Na, a padlizsánkrém elsöprő sikert aratott, legközelebb is ezt viszek (mármint remélem, még bőségesen lesz közös reggelizés és beszélgetés). Nagyon hálás vagyok ezért a kis csapatért, eszméletlen jó dolog, ha teljes nyugalommal és biztonsággal mehet az ember nap, mint a nap a munkahelyére.
Ja, és ma végre megérkezett az első TÁMOP 2.3.3. pályázat :)))). Ünnepeltünk :))).

Mindenütt jó,

de azért legjobb itthon. Na, megjöttem :)). Hihetetlen hétvégém volt: csodálatos emberek, csend, béke, Isten jelenléte, ismeretlenek és mégis ismerősek, eddig idegenek, mostantól testvérek, akikkel egy a cél...
Péntek reggel szomorúan vettem tudomásul, hogy a Duna még mindig nagyon ki van áradva, a Római part még le volt zárva, így elég nehéz volt, hogy az országúton kellett bicikliznem. Néhány útközbeni élmény azért próbált kárpótolni, alig bírtam betelni a természet szépségeivel. Bármilyen lassan is haladtam, azért sikerült ebédre odaérnem, így már kezdhettem is a beilleszkedést ismeretlen emberek közé, merthogy magamnak kikötöttem, hogy azért sem ülök a néhány ismert személy asztalához (azért jó volt a közelben tudni őket, kevésbé éreztem magam elveszettnek). Aztán már sodort is magával a közösség, a tartalmas beszélgetések.
Majd még bővebben írkálok a hétvégéről, de azt most gyorsan le szerettem volna írni, hogy hihetetlen, de két nap alatt a Duna annyira visszavánszorgott a medrébe, hogy ma már a Római parton kerekeztem haza és igazából el sem akartam hinni azok után, amit pénteken láttam. Csodás élmény volt megtapasztalni ezt is, meg azt is, hogy akkor kezdett el esni az eső, amikor már az Andrássy úton jártam, így hazafelé is tele volt az út minden széppel és jóval :)).

Boldog születésnapot, Tündi! :))

Fő a rugalmasság

Állítólag tiszta sokoldalúak leszünk, mármint a kis 5-ös fogat (ötön kezdtünk egyszerre dolgozni a munkahelyemen, és így emlegetnek néha bennünket a nagyok :)) ). Szóval ma pl. hazai pályázatokon dolgoztunk, mert hozzájuk több, mint tízezer érkezett a héten és nem győzik. Így ma újabb programot tanulgattunk, merthogy ugyebár ők teljesen mást használnak, mint mi az uniós pályázatoknál. Azt hittem, hogy értem, meg menni fog, erre annyi kivétellel szembesültünk, hogy végül kértük, hogy valaki csatlakozzon már hozzánk, hogy ne kelljen 2 percenként telefonálnunk a kedvezményezettek ügyében. Mától meg persze azt is várjuk, hogy végre a mi célcsoportunk is postázza a pályázatokat. Kivülállóként olyan egyszerűnek tűnnek ezek a dolgok, én legalábbis nagyon naív voltam ilyen téren, így amikor szembesülök a folyamatokkal csak nézek ki a fejemből.
Azt azért jó tudni, hogy mindig van kitől kérdezni, okosodni.
Reggel, ha nem esik az eső tekerek egy nagyot Leányfaluig, aztán meg teljesen ismeretlenül belecsöppenek egy csapatba. Mintha nem volna elég kihívás a szürke hétköznapok... Ráadásul az emberi kapcsolatok aztán bőven adnak fejtörést, na, de azért is elmegyek, állítólag kedves népek lesznek...

Lényegtelen

Lényegtelen? Akkor minek vele foglalkozni? :)) - gondoltam magamban. Kisvirág olyan kedvesen invitált a játékba, hogy nem lehetett elsumákolni, így leírom életem egyáltalán nem lényegtelen dolgait. Szörnyű vagyok, nem? Hisz akkor hol marad a lényegtelenség? No, az az igazság, hogy amikor elolvastam Kisvirág lényegtelen dolgait, olyan érzésem volt, mint amit Anne Shirley rokonlelkeknek nevez. Vagy lehet, hogy azok vagyunk??? :)))

Nos, az én lényegtelenségeim...
1. lényegtelen, mennyi feladat elvégzését tűztem ki magamnak, ha emberekről van szó, és arról, hogy másnak segítsek, akkor nem tűrök megalkuvást, minden saját tervem füstbe ment tervvé válik.
2. lényegtelen, hányszor néztem végig az "A walk to remember" című filmet, újra és újra bőgök (ebben azért következetes vagyok).
3. lényegtelen, hogy alig férek már a könyveimtől és már dobozban is raktározódnak, ha egy értékes könyvet találok, nem hagyhatom a könyvesboltban (ezért újabban messze elkerülöm az ilyen jellegű kísértéseket).
4. lényegtelen, hogy már szinte üres a hütő, ha bevásárlásról van szó, akkor eszméletlen, mennyi kifogásom lesz (nos, nem vagyok tipikus nő, aki vásárlásokkal tölti a mindennapjait, ezzel engem ki lehet kergetni a világból).
5. lényegtelen, hányszor olvastam már el bizonyos könyveket és hogy hány idézetet idézek már fejből, a kedvencekre mindig van idő.
6. lényegtelen, hogy mennyit és milyen erősen harcolok Istennel, utóvégre mindig belátom, hogy Neki van igaza - mint mindig.

Nos, a játék lényege az lenne, hogy most nekem kellene 6 embert választanom, hogy írják le lényegtelen dolgaikat, de mivelhogy olvasóim közül már többen leírták és szabad, boldog emberek, így bárki leírhatja, aki idetéved és szívesen írna lényegtelen dolgokról, amelyek azért elég lényegesek :)).

Azt hittem...

hogy szokásos vasárnap lesz, annak is indult, mármint ami a napi ritmust illeti, mert amúgy nem megszokottak a vasárnapjaim. Valahol mindig különleges. Szóval reggel már keresett Adi, hogy szívesen elvisz a gyülibe, aztán persze hazafelé is együtt tartottunk. Valahogy nem volt elég a közös autóút arra, hogy mindent átbeszéljünk, így javában belemélyedtünk a beszélgetésbe, amikor ő a fejébe vette, hogy ebédeljünk együtt. Olyan kedvesen invitált, hogy nem lehetett nemet mondani - pedig próbálkoztam :)). Persze nem engedte, hogy bármiben is segítsek, hanem elém rakta a laptopját, hogy kedvemre szemezgessek a filmek közül, amíg ő mindennel elkészül. Na, egyszercsak mit látok? Hm, na jó, elárulom, nem szólt minden bejegyzésem erről, gondolatolvasók meg nem vagytok. A bakancslista című film volt. Van már vagy két éve is, hogy nagyon meg akarom nézni ezt a filmet. Hát, a mai nap egyik fénypontja ez volt. Ne lepődjetek meg, ha egyszer, itt oldalt egy listát találtok. Lehet, hogy a bakancslistám lesz...

Már nem is tudom... (folyt.)

Korábbi jegyzet (június 22.) folytatása következik, aki esetleg összefüggően szeretné végigolvasni...

C. A gyógyulás hosszú időszaka
1. az idő
2. türelmetlenség
Minimum 1 év, de 2 is kell a veszteség feldolgozásához. Vannak dolgok, amiket ember nem tud befolyásolni. Idő kell arra, hogy a megsértett ujjam főzés közben ne fájjon. Belső gyógyulásunkhoz is idő kell.
3. elvárás
Megtörténik, hogy számunkra a gyógyulásnak csak egy variációja létezik. Pontosan a gyógyulás kreativitásától zárjuk el az utat. Megkötözzük Isten kezét.
Vajon érteném-e a depresszióst, ha én magam soha nem voltam az?
Engedjünk Istennek: "mutasd meg itt magad, Uram, és Te vezessél ki, amerre te látod jónak".
4. kontroll
Vannak bizonyos kontroll nélküli dolgaink pl. aggódás. Vannak, akik úgy gondolják, hogy mindent képesek szabályozni. Vannak tulajdonságaim, amelyeken nem tudok változtatni. Begörcsölünk azon, hogy még nincs minden a kontrollunk alatt.
A csodáknak teret kell adnunk. És csak úgy tudunk teret adni, ha letesszük a kontrollunkat.
5. Betegségek elkövetése figyelemfelkeltésből
Csak ekkor kérdezik meg, hogy vagyok. Észrevesznek? Akkor inkább nem gyógyulok meg. A kezdet még valóságként történik meg, aztán rögzül. Vajon ha én így maradok tudatosan, az nem önzés a részemről?
6. Válogatás
Nagy a lehetőségek listája, de sokszor ezek között elvész a felelősség. Rohangálunk a terápiák közt. Annyit válogatunk, hogy elvész a lényeg.
Krisztus megpillantása. Mi az, amiért nem vesszük észre?
- Talán a fáradtságunk. A sebek elfárasztanak, megviselnek. Van, amikor nem lehet tovább meríteni. Uram, akarsz még valamit mondani? Uram, ha nincs most mit mondanod, csak segíts ellazulni. "Jöjjetek énhozzám mindnyájan". Annyira jó dolog néha megpihenni. Együtt ülni Krisztus jelenlétében. Ki is az, akiben hiszünk? Beszélgetni, csak úgy... Végeláthatatlan jó beszélgetések. Talán csak meg kéne pihenni.
- Reménytelenség
Leszek én még jól? Amíg nincs ereje remélni, remélek helyette. Amikor valaki elkezd reménykedni helyettem, a szikráját látom - én is reménykedni kezdek. Annyi okunk van a reménytelenségre, de még több a reményre. A nemzetpusztulás legjobb útja: elvenni a reményt.
Egy pici világosság. Jézus emel fel minket a reményre!
Jézus Krisztusnak egy pillantása elérhet.
(Tapolyai Emőke előadása nyomán)

Miért is ne?

Itt vacillálok, hogy írjam-e a kis apróságaimat, de leírom, mert az apróságok fényesítették meg mostanában a napjaimat. Apróságnak könyveltem el, hogy tegnap bekerült a nevem azon emberek nevei közé, akik a pályázóknak segítenek a kérdéseikben. Ma sem hittem el, meg is néztem, hogy ott van-e még. De ott van :)). Apróságnak könyveltem el, hogy ma információs napon voltam, közben hihetetlen jó volt látni az érdeklődő embereket, és végre bennem is letisztult egy csomó kérdés. Azt hittem, hogy apróság, hogy sikerült a mai vizsgám, közben a kis csapatom igencsak büszkén hirdette mindenkinek, hogy a 90%-mal vezetem a listát és ha minden igaz, túró rudi lesz a nyereményem, ha holnap sem változik a státusz :))).
És jó dolog, hogy Valakinek gondja van rám, na, ez egyáltalán nem apróság, hanem igazi kiváltság. Mekkora ajándék, hogy Istenre akkor is számíthatunk, ha minden mást elveszítünk...

Már nem is tudom...

mikor is ígértem meg, hogy a Bethesda estéről megosztom a jegyzetemet, de most végre nekiállok. Nos, előre is elnézést kérek azoktól, akik soha semmi sebet vagy bántást nem kaptak. Jómagam kaptam bőségesen ahhoz, hogy nagyon is nekem szóljon, meg bátorkodom megosztani azokkal, akik éppen, talán gyógyulási folyamatban vannak.

Akadályok átugrása a gyógyulás, gyógyítás útján

Vajon mi határozza meg a gyógyulásunkat?
- sebek mélysége
- gonosz hatalma, jelenléte
- gyógyulás hosszú időszaka
- Krisztus megpillantása
A. Sebek mélysége: nem mindig ismerjük fel.
1. Kommunikációnak kezeljük, ami nem az. Pl. ha valaki rideg, távolságtartó, nem biztos, hogy kommunikációs problémái vannak. Lehet, hogy egy rideg, távolságtartó anya gyermeke.
2. Karrier - ha nem a helyemen vagyok. Hajtós munka - kimerít. Depressziós leszek, mert nem érzem azt, hogy kibontakozom. Vagy nem elég kreatív a munka. Meg tudom csinálni, de nekem nem sokat ad. Isten kreatív - a lelkét lehelte belém. Ha a munkámban nem alkotok, akkor lefelé hajtok. Ha nem olyan a munkád, ami kreatív, akkor találj ki! Mi a hobbid? Mindannyiunknak van valami különleges oldala. Nem én vagyok a munka maga. Az is én vagyok, de nem elégít ki.
3. Túl sokat foglalkozunk a sebekkel -osztályozzuk, kategorizáljuk
DE! a változásba nem akarunk belefektetni. Tanuljuk a tüneteinket, betegségeinket, jó ürügy arra, hogy ne tegyünk semmit. Na és akkor hogyan tovább?
Minden mély sebből föl lehet állni és továbbmenni. Nem nyomtalanul. A hegek maradnak, de lehet továbbmenni. Lépek, erőt fektetek be a változásért.
Sokszor nem foglalkozunk a sebekkel, szégyelljük, ha fáj. Félünk sírni - ki fog megvigasztalni? Sokan nem mernek sírni, érezni. Nem élhetünk olyan tudatos világban, ahol nincsenek érzelmek. Kell, hogy az érzelmek kimondattassanak.
Állj meg Krisztus előtt és engedj ki!
B. A gonosz hatalma, jelenléte
1. A bűnnek a hatalmát a pszichológia nem veszi el. Nincs születés fájdalom nélkül. Fájdalom nélkül nincs élet. Bűntudat nélkül nincs feloldozás. Bűn mélysége - Krisztus kegyelme. Akik nagyon sokat vétettek, nagyon szeretik Krisztust.
2. Sátánizálás
- felelősség hárítás
Csak fel kellene vállalni a felelősséget.
3. Kegyes elmisztifikálás: "nem kérek segítséget, tudom, hogy az Isten adta a keresztet" - Istenre fogjuk a dolgokat. Ez egy felelősséghárítás. "Kelj fel és járj". Nem akarsz vagy nem mersz továbblépni.
4. A betegség identitásunkká vált.
Mi van, ha már nem fáj a fejem? (sokan ebbe kapaszkodnak). Nem válik identitássá a gondunk? Becenevem: mániás, depressziós, nem vagyok képes rá, stb. Le kell tudnom tenni a beceneveimet. Jézustól kapott nevek: győzedelmes, örvendező, új nevet adok neked. Tedd le a beceneveidet!
(Tapolyai Emőke előadása)
folyt. köv.

A héten, ...

csak úgy, kedvességből mindnyájunknak hozott A., a főnökünk kárpátaljai csokit. Aki még nem evett, az nem is sejti, hogy milyen finomak az ottani csokik, de nekem egyből eszembe jutott a tavalyi, kárpátaljai gyerekhét, amikor megkóstolhattam. Akárhogy is, felejthetetlen hét volt és sajnáljuk, hogy idén már nem mehetünk. A gyerekek is hiányoznak, a maguk egyszerűségében és mégis nagyszerűségében.
Aztán az előbb olvastam Szilviék (Munkácsról szóló bejegyzések) blogját és elmorzsolgattam a könnycseppjeimet, mert tapasztalható, hogy Isten mekkora munkát végez. És nem akarok lemaradni a csodáiról és annyira jó, amikor kicsit bepillantást kaphatunk.
...otthagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse az elveszett egyet...

Na, ha már annyit rögzítek...

mostanság, gondoltam itt azt rögzítem, hogy a mai napon ismét túl vagyok egy mélyvizen és mégcsak nem is a saját pályázatainkon való munkában, hanem egy más konstrukciót érintő pályázatban. Először persze paráztam, hisz totál éles rendszerben dolgoztam, aztán kértem, hogy valaki ügyes és tapasztalt ellenőrizzen le és minden oké volt akkor is, meg aztán is. Sőt, meg is döbbentettem a társaságot, mert kiderült, hogy kezdőként rekord idő alatt teljesítettem a feladataimat. Minden feladatnak megszabott ideje van ám a mi berkeinkben, hisz úgye minden határidős tennivaló, így nem lehet húzni, halasztani. Na, hátha ez a más területeim húzás-halasztásain is segít, mert sajna ez totál nem az erősségem, pl. ha angol nyelvről van szó, akkor aztán nagyon profi vagyok ebben...

Jaj, a legfontosabb mára: megyek Bátor táborba :D :D :D, szóval a szabadságom egy részét gyerekek között töltöm nővérkeként :)))

Jó ideje tanulgatom...

már, hogy az élet nem rólam szól, hogy a, most még hiányzó puzzle darabkák egyszer majd a helyükre kerülnek és minden érthető lesz. No, nem vagyok jó diák, vagy nagyon lassan tanulok. De ebben a folyamatban valahogy mindig van, aki mellém szegődik és ez olyan, mint akiket Háló Gyula "Isten angyalainak" nevez :))). Aki kíváncsi, a bejegyzések között valahol megtalálja. Érdemes!
Szóval ma, egyik levelezésben íródott sorok:
"És igen, hitetlenek vagyunk, meg türelmetlenek, de az érettség egy adott szinten azt jelenti, hogy elengedem azt ami most, és itt, és közel van, és amibe annyira beleéltem magam, és meglátom kicsit szélesebb látószögből, kicsit kevésbé magamra koncentrálva, kicsit eltávolodva az egésztől, a nagyobb képet, ahol mar nem is annyira rólam van szó talán ... mi van ha Isten is várakoztat, ahogy lányok teszik fiúkkal, kéreti magát, mi van, ha ki akarja próbálni hitünk és érzelmeink az által, hogy a nem logikusat teszi ? És mi belelovaljuk magunkat a játékba ahelyett, hogy meglátnánk, miről szól a játék, azt, hogy nem a játék kimenetele a fontos, hanem az, ahogyan játszottunk ?"

"Ha elmondanám, mi a tervem, elrontanád."

Egész jól elvoltam a munkahelyemen, amikor megcsörrent a telefonom és A., a főnököm hívott. Kitalálta, hogy bedob a mélyvizbe. Az ügyfélszolgálatosok képzésre mentek és ilyenkor közülünk kell mennie segítségnek. A. biztosított, hogy minden rendben lesz, csak rögzítenem kell a rendszerben a hívásokat, nem lesz éles helyzet. "Na, jó, mondtam, de te vállalod értem a felelősséget, mert én még nem tudom magamért." Elkísért, aztán egyszercsak eltűnt és kiderült, hogy a gépen nincs még beállítva nekem a kezelőfelület (miért is lenne, hisz nem ez a munkám, szóval az lett volna furcsa, ha igen), és így élesben kell beszélnem a betelefonálókkal. No, azért enyhén szólva bepánikoltam. Mit fogok mondani? A saját témámban már csak-csak kapizsgálok valamiket, de az egyéb pályázatokhoz, folyamatokhoz totál nem értek.
Aztán megjelent Adrienn és elfoglalta a mellettem levő íróasztalt. Ja, vagyis hát ugye én mentem vendégségbe. Mosolygott és biztosított, hogy minden rendben lesz. Őt már hívták is, én meg nem mertem még élesre állítani a készüléket. Hallgattam őt, aztán egyszercsak leesett, hogy mozgáskorlátozott. Inni egy másik kolléganő segített neki. Megsemmisültem. Míg ott voltam, türelmet, mosolyt és maximális segítséget kaptam. Hát, így állok a mélyvizekkel.

Egyébként meg ha elmondaná Isten, hogy mi a terve (amit én nagyon szeretnék tudni ugyebár), egész biztos elrontanám. Így jobb, ha nem teszi.

...semmi nem történhet veled...

"Harcol az önző és a szelíd
Kételyeid darabjaira törik szét a szivárványt
És az első kérdés erejével tombol benned a „Miért?”
És mögötted, ledöntött oltárok árnyékában
újra életrekelt áldozatok marnak beléd
És most nagyon távoli még a szó is,
kegyelem, reménység, bizalom.
A Menny másik oldalán azonban
milliók szorgoskodnak azért, hogy holnap,
valamilyen apró ragyogásból,
emberi és Isteni érintésből,
egy ottfelejtett ajándékból megértsd;
Semmit nem tudsz tenni,
semmi nem történhet veled,
ami miatt kevésbé szeretne téged az Isten."
(Tornay András)

Csak látszatbajok!

Nem akartam tegnap "nagydobra" verni a látszatbajaimat (egyébként Billy Grahamtől loptam ezt a jó kis mondatot és évek óta kincsként őrzöm), merthogy az ember lánya tanuljon meg végre bátran szembenézni mindazzal, amivel naponta szembesülni kényszerül.
Két dolog amiért nagyon hálás vagyok:
- Tibi tesómnak balesetük volt és megúszta egy kisebbfajta zúzódással, fájdalommal
- a barátaim, akik nem is tudom, de valami csoda folytán mindig mellettem állnak és örülnek, hogy vagyok...
És tudom, hogy már jó párszor idéztem Grace és Glória című darabot, de akkor is Grace utolsó mondata éltet: "A Jóisten valamiért csak teremtett, és ha nem is voltam más, csak egy közbülső láncszem, amely összetart másik kettőt, akkor is fontos voltam és nélkülözhetetlen...". Még akkor is, ha jómagam nem sok értelmét látom ennek a láncszemnek (a kis egyszerű életemnek).

Csak látszatbajok!

Kedvenc vers, kedves kép

A mai gondolataimon még morfondíroznom kell, így zempléni kedvenc képet kaptok és egy gyönyörű József Attila verset...

Isten

Láttam, Uram, a hegyeidet
s olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
de apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
elvész az ő gyönge dadogása,
mért nem tudom hát sokkal szebben,
mint a hegyek és mint a füvek,
s ágyam alatt hál meg a bánat;
szivükben szép zöld tüzek égnek,
hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik,
s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
ott állsz az útjuk végén -
meg nem zavarlak, én Uram,
elnézel kis virágaink fölött.
József Attila

...és ezen a napon is...

Mit ne mondjak, eseménydús napok vannak mögöttem és micsoda kedves meg sokszor vicces találkozások. Ma pl. felugrottam Jonához kaktusznézőbe (merthogy megint erre vetemedett az én bátyám, hogy kaktuszgyűjtésbe kezd - majd kuncsorgok tőle fiókákat :)) ), na és ki volt náluk? A fogorvosom. Nevettünk is egy nagyot, merthogy nem tudtam, hogy ez esetleg előfordulhat, na, de mostmár nem fogok parázni, ha legközelebb a rendelőbe megyek. Na, nehogy azt gondolja bárki, hogy ha már az ember lánya egészségügyis, akkor nem fél a fogászati dolgoktól. Dehogynem. Sőt, lehet, hogy még jobban.
Igazából arról írnék, hogy vannak olyan helyzetek, amikor Hemingway öreg halásza és állhatatossága jut eszembe, merthogy sajna könnyen feladok dolgokat, és nincs bennem sokszor az a bizonyos "azért is" elszántság. Azt gondolom, hihetetlen, hogy valakinek olyan állhatatossága és kitartása legyen, mint az öreg halásznak: 84 napon át minden reggel kievezni, mindennap várni, hogy hátha horogra akad egy hal. Mindennap mégis úgy menni haza, hogy üres maradt a háló, üres a csónak. A kunyhó még ennél is szegényebb. A 85. napon pedig újra tengerre szállni.
Az öreg arcát ráncok barázdálták, minden öreg volt rajta. Csak a szeme volt vidám és töretlen fényű. Egyedül halászott a tengeren. 84 napon át nem fogott semmit. A reményt mégsem adta fel. Különben sem csüggedt el sohasem. Amikor egyetlen barátjával, egy fiatal fiúval beszélgetett, elkeseredés nélkül mesélt a "hiábavaló" napokról. Amikor a 85. napon kievezett, az öreg halászt egyetlen gondolat éltette: " valahol itt kell lennie az én nagy halamnak... ma van a 85.nap, és ezen a napon is becsületesen kell halásznom.

Valahol itt kell lennie az én nagy halamnak... ma van az X.-ik nap és ezen a napon is becsületesen kell "halásznom"...

Már majdnem...

feladtuk, hogy borostyánunk is legyen a függőfolyosón, sőt, teljes elhatározásra jutottam, hogy kiszedem a ládából és soha nem ültetünk többet borostyánt, aztán életre kelt. Kata egyszercsak nagy izgatottan hívott, hogy győződjek meg én is a csodáról. Életre kelt a borostyánunk. Szóval, amikor már lemondunk valamiről, még mindig ott csillog a remény...


...és nevetve nézünk a holnap elé, főleg azért, mert Valaki napfényt hoz az életünkbe. Hát, így vagyunk mostanság. A Művésznő és a Doktornő...

Különlegesen tapasztalom...

a napokban Isten jelzésértékű, kedves meglepetéseit. Nem, nem történt kirívó dolog az életemben. Még mindig vannak megválaszolatlan imádságaim, rengeteg kérdésem és harcom, DE elengedtem magam, kicsit kiengedett a kezem szorítása és lebegek (ha élhetek ezen nemes kifejezéssel, na, de miért ne :) ). Teljesen "véletlenül" kaptam e-mailt a Bethesdai estékről, amit kifejezetten egészségügyiseknek szerveznek minden hónapban és a téma annyira találó volt, hogy elmentem. Azt hiszem, ennek is köszönhető, hogy elengedtem magam Isten kezében, mert pl. vannak bizonyos beceneveim: pl. "úgy se tudod megtenni", "depresszió", "magányosság", "fájdalmak", stb., amivel szemben Isten azt mondja: "drága és becses vagy", "a szemem fénye vagy", "nem feledkezem meg rólad", és úgy döntöttem, hogy Neki adok igazat. Úgyis mindig Ő nyer velem szemben.
Kiemelkedő volt persze a tegnap esti Kocsis Zoltán hangverseny is. Haydn művek szólaltak meg és olyan hálás vagyok, hogy olyan barátaim is vannak, akik nagyon szeretik a klasszikus zenét is. Igazi felüdülés és gyógyulás volt mindnyájunknak. No, persze kedvenc hangszerem a gordonka is felcsendült szólóban, sajna az estéről nem tudok linkelni, de azért berakom Haydn: C dúr gordonkaversenyét (többek között ezt is hallhattuk). Ha van kedvetek, adjatok helyet a zenének :)).
Van, hogy ilyen kis melankólikus az élet, kicsit erről is beszélgettünk meg az emberi korlátokról, lehetetlenségekről. Mabi megjegyezte: "Sára is nevetett." Ja, a hit ott kezdődik, amikor végre nem dobozoljuk be Istent a mi elképzelésünkbe, hanem teret adunk a csodáinak. És csak úgy tudunk teret adni, hogy szétvagdaljuk a magunk dobozát...

Morzsa

- Golgota Gospel főpróba, csodás dalok (a Művésznő hihetetlen jó volt), magával sodró zene, Isten érintése.
- Azon morfondírozom a napokban, hogy vajon mi a célja az életemnek. Nem sokmindent tudok felmutatni. Csak a tegnapi igébe kapaszkodom: "Az Úr megvalósítja tervét az életemben". (Zsolt. 138,8 NLT)
- És egy csodálatos bátorítás: "Dicsőség Istennek, aki az ő bennünk munkálkodó hatalmas erejével, mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi valaha is kérni vagy akár csak álmodni mertük volna - messze túl a mi legmagasztosabb imáink, vágyaink, gondolataink vagy reményeink határán." (Ef. 3,20 TLB)
- És egy helyretevő gondolat: "Soha ne hasonlítsd össze sorsodat másokéval".
...

Igazából nagyon...

nagyon élvezem, amikor sikerül valami igazán különleges meglepetést szereznem valakinek. Tavaly úgy alakult a Kocsis Zoltán koncert, hogy az egyik tiszteletjegyet egy, addig számomra ismeretlen lánynak adtam, aki aztán nem győzött hálálkodni. Persze megígértem, hogy egy jegy az idén is az övé lesz. Dehát rég volt, azóta nem is találkoztunk, úgyhogy először nem is tudott velem mit kezdeni, amikor felhívtam és az ideire is meginvitáltam. Aztán egyszercsak kapcsolt és teljesen odavolt. Biztosított, hogy idén becsukott szemmel hallgatja végig a hangversenyt. Olyan jó, amikor mások örülnek...
Hazafelé ballagva egy anyuka hátán 1,5-2 éves kislány volt kendőbe burkolva. Rámnézett, aztán szélesen mosolygott és még azután is hátrafordulva integetett, miután már rég elhaladtunk egymás mellett. Milyen kis csodák és mekkora kincsek a gyermekszívek...

Mindenféle

Új hetet kezdve az ember lánya próbálja számontartani az e heti feladatait. Nézzük csak: hétfőn képzés, ezzel együtt vizsga, kedden házicsoport, ajajjjj, arra is készülni kell, főleg imádságban, mert túl kevés leszek hozzá, szerdán tanulás, ja, meg ide-oda szaladgálás, csütörtökön egy csodás Művésznő meghallgatása (ha már az itthoni gyakorlását hősiesen végighallgattam, jöhet a főpróba zenekarral és kórussal :))), pénteken Bethesda esték, szombaton meg Kocsis Zoltán koncert. Ja, ezek csak a számomra kiemelendő mozzanatok, hisz lesz angol óra is, meg tanítás is, nem beszélve a Soul and Gospel fesztiválról, amire szintén jó lenne bepillantani. Azért nem ártana tanulni sem, halkan azért megjegyzem, hogy a hétfői vizsgám is 100%-os lett, szóval talán meg fogom állni a helyem az új munkahelyemen. Legalábbis remélem.
Kocsis Zoltánról meg mindenképpen el kell árulnom, hogy nagyon jó zongoraművész, és a Gyermekmentő kezdeti lépéseitől felajánlotta, hogy minden születésnapi koncertjét felajánlja az alapítvány munkájára. Tavalyin ugyebár ott voltam és hihetetlen volt. Így záróakordként idén is elmegyek, meg talán az elkövetkező években is nosztalgiaként :). Nemcsak. Szeretem a jó muzsikát, na és az idei is csodálatos lesz.
A naptáramon és a dolgozós gépemen pedig ez figyelmeztet: "Ne írj unalmas könyvet. A saját életednek és történetednek te vagy a szerzője." (Tornay A.)

Ésssss úgy néz ki, hogy nyáron megyek Bátor táborba. Ha esetleg valaki nem ismerné: olyan tábor, ahol beteg gyerekek 1000-el fognak örülni minden szépnek és jónak.

Pedig volna még

Az ember lánya ilyenekről álmodozik meg azon gondolkozik, hogyha a nárciszok rövid életükben mégis meggyönyörködtetik a Teremtőt, akkor talán az én rövidke életemnek is van némi csekélyke értelme és célja... és mondanivalója...

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

(Kányádi Sándor: Volna még)

Néha a dolgok nem...

úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, mert ugye ilyenkor már aludni kéne meg minden, de végre átpakoltam a szekrényem nyáriasra, aztán meg még sikerült egy kicsit beszélgetnem a gmail-en egy anyukával, akinek három csodálatos fiacskája van és hát, megcsodáltam rendesen őket anno a rendelőben :). Szóval az élet apró meglepetéseinek örömködöm, történetesen annak, hogy végre találtam egy olyan fodrászt, aki nem akarta önmegvalósítani magát és bebizonyítani, hogy mit tud művelni a hajammal meg főleg a hajamból, hanem elfogadta, hogy szeretem, hogy ilyennek teremtette Isten és nem szeretnék kihúzottat, egyenest, meg színeset, hanem természetesen göndört. Így végre olyan a fejem, amilyennek szerettem volna :))). Majd egyszer megmutatom, aki esetleg látni szeretné...
Néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, sokkal jobban.

Egy jól száműzött...

írásomat próbáltam előhalászni (most valahogy annak témája mocorog bennem és jó lenne megtalálni), aztán egy, kb. 4 éve megjelent cikkemre bukkantam. Mivelhogy nem mindig jó a kiszámíthatóság és sokszor nagyon jó, ha az ember spontánul tud dönteni, most ezt osztom meg. Anno abból a meggyőződésből született, hogy Isten a legjobb időben és a legjobbat teszi velem. Annyiszor átéltem ennek igazságát, hogy azt hiszem, hogy mostanában, amikor annyi minden megtépázta a hitemet, visszatérek ezekhez az igazságokhoz. Mert az én Istenem még mindig az az Isten, aki 4 éve volt...

"Mindennek rendelt ideje van..."

Csodálattal nézem e mosolygó édesanyát. Arca sugárzik,
elégedetten hallgatja két jövevény szívdobogását, akiket szíve alatt
hord. Örülök, hogy részese lehetek várakozásának. Eszembe jut az az
időszak, amikor reménytelennek tűnt bizakodásuk, férjével együtt ők
mégis Istenre vártak. Most arról biztosít, hogy Isten mennyire jól
időzített. "...ideje van a születésnek."
Meleg családi fészek. Férj, feleség arról mesél, hogyan rendezte el
Isten azt, hogy találkozzanak és egymásra találjanak. Beszélnek a
várakozás éveiről, amikor Isten igérete volt szemük előtt, s mert
eldöntötték, hogy tőle várják társukat, nem nyüzsögtek, hanem azért
imádkoztak, hogy egyszerre legyenek készen. Nem volt könnyű várni,
egyikük bevallása szerint néha örökkévalóságnak tűnt, de megérte. Az
Istentől rendelt időben találták meg egymást és gyúlt lángra a
szívük. "Ideje van az ölelésnek és az öleléstől való tartózkodásnak."
"Mindennek rendelt ideje van" - vallja a Prédikátor
meggyőződéssel. Ha elmúlt éveimre gondolok, elmondhatom, hogy
Isten mindig idejében cselekedett, még akkor is, amikor úgy
érzékeltem, hogy késik.
Gyermekápolóként végeztem és szerettem volna továbbtanulni.
Noha sikeresen felvételiztem nagyon sok akadálya volt annak, hogy
megkezdhesssem tanulmányaimat. Isten akaratára vágytam és nem
értettem, miért ütközöm annyi falba, ha Ő vezet. Igérete volt egyetlen
menedékem: " Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az
ércajtókat leverem..." ( Ézs.45:2). Nehéz volt rá várni, a hitem mérlegre
került s nem mindig álltam ki a próbát. Isten időzitése viszont tökéletes
volt ebben az élethelyzetben is, az általa rendelt időben minden zárt
ajtó kinyílt. Csak ámulni tudok, hogy Isten mennyire odafigyel
személyes életünk minden apró részletére.
Elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat és ezzel párhuzamosan
kórházi munkámat. Úgy éreztem, hogy versenyt futok az idővel.
Próbáltam az új gyülekezetben megtalálni a helyem, szolgálatot
vállalni, de folyton korlátaimba ütköztem. Hasznavehetetlennek láttam
az életem, mert képtelen voltam minden területen helytállni. Isten ezt
az időszakot különösen felhasználta arra, hogy mindennél fontosabbá
váljon a vele való kapcsolatom. Felismertem, hogy a legszebb
ajándékot kaptam tőle: gyermekszívek felé szolgálhatok. Noha nehéz
sokszor utat találni hozzájuk, mégis hálás vagyok Istennek, hogy
törölhetem a könnyeiket és szerethetem őket. " Egyetlen könnycsepp
letörlése tökéletesen benne lehet Isten örökkévaló tervében"-
fogalmazza meg J. White, és szeretnék belesimulni ebbe a
tervbe. "Megvan az ideje a gyógyításnak".
Sokszor félünk a bizonytalanságtól, mert szeretjük átlátni életünk
eseményeit és ennek megfelelően tervezni. Isten néha remekül
felborítja ezeket, hogy készek legyünk az ő tervébe illeszkedni.
Istenfélő édesapám gyakran felteszi a következő kérdést:
- Kislányom, rá mered-e bízni életedet Istenre?
Kijózanítóan hat rám ez a kérdés valahányszor kételkedem Isten
időzítésében. Bármilyen bizonytalanságban élünk mégis biztos alapon
nyughat az életünk. Amint rádöbbenünk, hogy időnk és életünk a
legjobb kezekben van, szabadok vagyunk arra, hogy Istentől függjünk.
Attól az Istentől, aki " mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint
ahogy mi kérjük vagy elgondoljuk."