"Nyissátok ki a szemeteket..."

Szentágothai János Szakkollégium

2006. 01. 06.

„Nyissátok ki szemeteket és keressétek, hol van szüksége az embernek egy kevés kedvességre, parányi részvétre, egy kis beszélgetésre.”

Albert Schweitzer

Ha az ember Albert Schweitzer életéről és munkásságáról hall előadást, automatikusan feltevődik benne a kérdés, hogy lehet-e valóban így élni a mai társadalomban? Lehetséges-e? Megoldható-e? Mitől értékes az életem? Hogyan tisztelhetem a mások életét? Mit tehetek, hogy visszatekintve az éveimre elmondhassam: mennyire jó volt élni és szolgálni!

Hogy lehet otthagyni egyetemi katedrát és vállalni az emberi szenvedés enyhítését és sorsközösséget vállalni? Mitől ember az ember? Mitől különleges egyik-másik ember élete?

Lehet-e az enyém is az?

Ezek a kérdések és ezekhez hasonló gondolatok mocorogtak bennem ízelítőt kapva Albert Schweitzer életének mozzanataiból. Aztán azokra az emberekre gondoltam, akik hatással voltak, vannak a mostani éveimre. Csak szemelvények a sorból…

Hemingway öreg halásza.

Általában kötelező olvasmányként szerepel a listán. Számomra érdekes emberarc.

Azt gondolom, hihetetlen, hogy valakinek ilyen állhatatossága és kitartása legyen: 84 napon át minden reggel kievezni, mindennap várni, hogy hátha horogra akad egy hal. Mindennap mégis úgy menni haza, hogy üres maradt a háló, üres a csónak. A kunyhó még ennél is szegényebb. A 85. napon pedig újra tengerre szállni.
Az öreg arcát ráncok barázdálták, minden öreg volt rajta. Csak a szeme volt vidám és töretlen fényű. Egyedül halászott a tengeren. 84 napon át nem fogott semmit. A reményt mégsem adta fel. Különben sem csüggedt el sohasem. Amikor egyetlen barátjával, egy fiatal fiúval beszélgetett, elkeseredés nélkül mesélt a "hiábavaló" napokról.
Amikor a 85. napon kievezett, az öreg halászt egyetlen gondolat éltette: " valahol itt kell lennie az én nagy halamnak... ma van a 85.nap, és ezen a napon is becsületesen kell halásznom." Aztán, ezen a napon fogott is egy akkora halat, hogy másképp kezdte ki az erejét,
kitartását, mint addig.

Krisztina

Egy felnőtt barát megkérdezte Krisztinát, mit szeretne nyolcadik születésnapjára. A kislány, akinél neuroblasztomát diagnosztizáltak, megdörzsölte kopasz kis fejét, arcát két kezébe fogta és azt mondta:

-Nem is tudom. Van két matricás könyvem és egy rongybabám. Mindenem megvan.

Amikor pedig a vizsgálóasztalon feküdt és észrevette az ablakban hervadó cserepes virágot, megjegyezte:

- Remélem, az embereknek jobban gondját viseli.

Az élni akarás, a küzdelemhez való erő, ami egy-egy beteg gyermekben megfigyelhető, nagyon sokszor erőt adott, hogy jómagam ne adjam fel, amikor már nagyon fel akartam adni.

Reményük olyan ragályos, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is megtalálják a kiutat.

„Néha a Remény szégyenlős és szeret elbújni. Néha elő tudod csalogatni, hogy odamenjen hozzád, de legtöbbször türelmesnek kell lenned és várnod kell. S akkor ő jön hozzád.”

Marie Curie

Nemrég vetettem bele magam e kivételes személyiségű nő életének tanulmányozásába. Meg akartam fejteni munkabírásának, konokságának, anyaságának titkát. Jellemet találtam, olyan emberarcot, amit nem lehet nem követni, mert magával sodor a tenni akarása, elszántsága.

Lehet álmodozónak lenni egy laborban és keményen dolgozni. Lehet igazi társa lenni egy kivételes tehetségnek, miközben új kémiai elem születik. Lehet figyelemmel kísérni a gyermekek fejlődését és figyelmen kívül hagyni a tömegek ünneplését. Lehet úgy leírni a kísérleti eredményeket, hogy benne van a munkatárs tisztelete. Lehet akkor is erősnek és keménynek lenni, amikor mindent feladnánk.

Édesapám

Talán nem lesz személyeskedés, ha az emberi nagyságokhoz sorolom édesapámat is. Mindig is tudtam, hogy szeret. Amíg otthon éltem, ritkán mondta ki, hogy mennyire fontos vagyok neki. Ma, amikor messze vagyok tőlük és legtöbbször csak telefonon mondhatja, annál gyakrabban mondja. Azt hiszem, sejti, hogy mit is jelent ez nekem. Például, amikor tegnap éjszaka egyedül voltam kórházi ügyeletben és fogalmam sem volt, hogy fogom tudni végigcsinálni alaposan és becsületesen a feladataimat. Miközben próbáltam végiggondolni a fontossági sorrendet, akkor hívott. Csak egy kétségbeesett nővérkét hallhatott, aki igyekezett helytállni. Meghallgatott, aztán bátorított. Mondanom sem kell, hogy nagyon szép ügyeletem volt…

Hogyan illenek ezek az emberek Albert Schweitzer mellé? Személyesen nem találkoztam vele, mint ahogy Hemingway öreg halászával vagy Marie Curie-vel sem. De vannak olyan emberek a környezetemben, akiket hozzájuk hasonlóan csodálatos embereknek tartok, mert a helyükön vannak. Tudják, mikor kell hallgatni, tanácsot adni vagy egyszerűen szeretni. Megtanulták a csendes jótettet, anélkül, hogy ők maguk várnának valamit. Megtanultak könnyeket törölni és keményen kitartani, amikor mindenki más feladta volna.

Mert számomra csak így lehet élni és csak egy ilyen élet végén lehet elmondani Dsida Jenővel együtt: „megtettem mindent, amit megtehettem…”