Érdekes,

ha az ember életében újra felbukkannak olyan kedves emberek, akikkel már évek óta nem találkozott. Így voltam a hétvégén, amikor fogadott tesóim látogattak meg. Sokminden történt azóta az életünkben, volt is mit megbeszélni bőven, de olyan jó volt együtt lenni, hogy igazából most alig találok szavakat. Olyan, mint amikor az ember hosszú-hosszú útról megérkezik, azt sem tudja, hol kezdje, így talán csak a közepébe vág bele vagy csak hallgat nagyokat, de azt meg úgyis megértik, mert ismerik. Nem kell mindent elmondania.
Hálás vagyok nagyon értük, és várom a folytatást...
(A képen a Dzsámi látható)

Nos, nem hiszek...

... a véletlenekben, abban, hogy csak sodródunk és csak úgy történnek, vagy éppen nem történnek velünk dolgok. Sokkal inkább hiszem, hogy Valaki kormányozza az életemet. Így ma, amikor az áhítatomat olvastam, egyáltalán nem lepett meg, hogy éppen arról beszélt, ami bennem nagy-nagy kérdés. És hát, éppen egyik kedvenc bibliai személyiségen, Józsefen keresztül. Nagyon tetszik az élete, hogy a legnehezebb élethelyzetben is a maximumot hozta ki magából. Lenyűgöz a hozzáállása. Nem tudom, hogy érzékelte azt, hogy Isten vele van, de az Írás szerint ott volt és szerencséssé tette mindazt, amit végzett.
"De Izráel Józsefet minden fiánál jobban szerette..., ezért tarka ruhát csináltatott neki."
(1Móz. 37:3)
>>Amíg József viselte a palástot, addig nem tudta megérteni testvérei elégedetlenségeit és küzdelmeit, akik ugyanolyan keményen dolgoztak, ugyanannyira megérdemelték édesapjuk szeretetét, mégis mindig alulmaradtak.
Amíg József viselte a palástot, addig nem tudta, hogy mire lenne képes nagyon nehéz, égető körülmények között. Nem tudta, hogy Isten személye teljesen elég a számára, még akkor is, ha mindent elveszít.
Mielőtt József viselhette volna a másik palástot, azt, amely Egyiptom kormányzójává tette őt, sok évet kellett rabszolgaként és börtönrabként eltöltenie. A börtönben, és nem a palotában jött rá, hogy nem ő az egyetlen, akinek az élete nem úgy alakult, ahogyan szerette volna (mielőtt vezethette volna az embereket, először meg kellett tanulnia megérteni őket).
Nos, tehát, ha éppen "két palást közt" vagy, örülj! Tanulási periódusban vagy, és ahogy Józseffel, úgy Isten ott van veled is. Ha túl jutsz ezen, készen leszel a munkára, amire Isten elhívott!<< (Bob Gass: Mai ige)

Nagyon...

... messze állok Jóbtól, aki a következőt jelentette ki a barátainak: "bár megöl engem, én mégis bízom benne." Nem is értem, miért nem jellemző rám, ha már egyik kedvenc igeversem. Ma csak a felhőimet láttam nagyrészt, néha azért kisütött a nap, de csak nagyon néha. Persze kérdés, hogy mi a szösznek írtam az előbbi bejegyzésem... Mert néha tényleg ezt élem meg, és ma valahogy ide kívánkozott. De majd jól leszek, meg minden, ne aggódjatok értem...

És még valami: "Egészen biztosak vagyunk (konkrétan most vagyok) benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott. (...) Ennek ellenére, minden ilyen nehéz helyzetben mi vagyunk a győztesek! Sőt, még annál is többek, ő általa, aki szeretett bennünket. Mert Isten szeretetétől semmi, de semmi nem tud minket elválasztani - ebben egészen biztos vagyok! (Róm. 8:28, 37-38)

Azt hiszem...

... ma bezárom szívem ajtaját és egy óceán fenekéig dobom a kulcsát. Nem bírom már ezt a szeretet-sebezhetőség dolgot. Kész. Befejeztem mindenféle nyíltságot, meg szeretetet.
És most egyszerűen világgá megyek...

Nem tudom...

... mi van, de olyan betegeink vannak, mint télvíz idején. A héten annyit dolgoztunk, hogy ma este, amikor végre leültünk 5 percre, Diával, megállapítottuk, hogy azért jó volt a nyugodt augusztus. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg tél lesz és persze áprilistól kevesebb ágyszámunk van.
Na, de nem erről szeretnék igazából írni, hanem Valer Lacikáról, merthogy ma, nagy meglepetésemre megérkezett az én kis kedvencem. Egy hónapja töltötte be a harmadik életévét, és aki figyelemmel kíséri ez oldalt, már tudhatja, hogy a kedvenc korosztályomba tartozik.
Először a tavaly Karácsonykor találkoztam vele ezen az osztályon (mert a Csecsemőről már ismertem) és már akkor meglepett, hogy milyen értelmes, okos és szeretnivaló. Mivel olyan kicsi volt, egyszerűen csak "Manócskának" hívtam. Na persze, néztem egyet, amikor a tablóképen rámmutatott és azt mondta: "Ott a Manócska." Ezen persze jót derültünk, aztán a főnővér megjegyezte, hogy már érti, miért is nem változtatok én pályát (akkor megtehettem volna).
Aztán tavasszal ismét volt nálunk és akkor már megtanulta a nevemet is. "Noémi, gyere be!" - jó párszor elhangzott, ha éppen nem tudtam mellette lenni. Aztán sokszor csak pillanatokra is engedtem ezeknek az invitálásoknak, mert egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Az esti mesélések voltak a legjobbak, amikor olyan kérdései voltak, hogy csak lestem.
...
Ma azt gondoltam, amikor megláttam, hogy már totál nem emlékszik rám: eltelt fél év, a gyerekek gyorsan felejtenek nevet is, arcot is, jobb, ha meg sem próbálom megkérdezni. De nem bírtam ki, óvatosan rákérdeztem, hogy tudja-e a nevem. "Noémi"- volt a válasz. Hát, madarat lehetett volna velem fogatni :))) Aztán kaptam bőven puszit is meg nagy-nagy öleléseket, de Jonának ne áruljátok el, mert aztán kapok a fejemre, ha ismét beteg leszek, hogy miért is nem vigyázok már magamra...

Búcsúzás és lombhullás

Nem megy nekem a búcsúzkodás. Még akkor sem, ha rövid időre szól valaki elmenetele. A végleges búcsúzást meg sem merem említeni, már maga a "végleges" szó is nehéz, mert irreverzibilitást jelent. Persze ősz lévén, mi más is jutna eszembe, mint a levelek búcsúzása az életadó fától. Gondolkodóba ejtett az, hogy az ún. elválasztóréteg, ami megkönnyíti és lehetővé teszi a levelek búcsúzását, már a levél kialakulásakor előképzett állapotban van. Mégis, amikor a szerepe előtérbe kerül, elég szertartásosan történnek a változások: először az oxálsav felhalmozódására elbomlik a klorofill, a maradék cukrokból pedig az antociánok képződnek, ezek adják az őszi lomb igézetes, tarka színét. Búcsúzik a levél. Nem is akárhogy. Méltóságteljesen. Úgy, hogy mi magunk megállunk egy fa alatt és csak gyönyörködünk a színpompában.
...
Ha csak rövid időre búcsúzunk, ott lehet a szívünkben a reménység, hogy akinek menni kell, visszajön és talán épp az elmenetele hozza meg számára azt a változást, amire már régóta vár. Aztán mikor újra látjuk, meglepetéssel tapasztaljuk azokat a csodákat, amik az eltelt időben születtek meg benne és bennünk. Mert mi magunk is változhatunk.
Ha meg végleg kell búcsúznunk, akkor meg a fáktól tanulva csak olyan szépen érdemes, ahogy mindezt teszik. Már az elején tudva azt, hogy ott van az a bizonyos réteg és egyszer el kell engedni. Ha meg így áll a dolog, akkor csakis a legszebben lehet: színpompával és bátorsággal...

Történetesen...

... ma kerültem az osztályon olyan lehetetlen helyzetbe, amibe még sose. Egyik gyerek olyan hisztit vágott le, hogy én meg csak álltam némán és szótlan és nem tudtam kezelni a helyzetet, pedig nekem kellett volna. Aztán miután lecsillapodott, próbáltam megérteni a hiszti okát, de nem volt hajlandó megosztani velem. Még jó, hogy nem kell mindennap átélnem, és remélem, hogy ez a gyermek is észhez tér, és holnap reggel megkímél, mert na, nem vagyok az anyja, hogy neveljem vagy ilyenek, egyszerűen csak szeretném széppé tenni azt a néhány napot, amit az osztályunkon tölt.
Na, de ez eszembe juttatta az "óriásaimat", amelyek adott esetben megbénítanak és kétségbeejtenek és azt hiszem, néha én is így viselkedem Istennel, mint ez a kisfiú. Persze Ő megért, szóval nem kell magyarázkodnom és ráadásul még azt is tudja, hogy mi is a legjobb nekem. És sokszor épp Ő állít olyan helyzetbe, hogy döntsem el, mire nézek: Őrá vagy az "óriásaimra". Bevallom, nem mindig az elsőt választom...

Ami a nevetést...

... illeti, hát, ma igazán nem panaszkodhatom. Darinnal ma meglátogattuk Ilust, hiába, no, a régi lakótársakat, főleg, ha igazán jó fejek, nem szabad elhanyagolni. Szóval, elmentünk a kis, kedves otthonába, padlizsánkrémes vacsora után (hiába, na, tudja a gyenge pontokat) meg átbeszéltük az élet nagy dolgait. Igazán azt élveztem, hogy mennyit változtunk az elmúlt 3 év alatt. Tisztára jó, hogy már nem ugyanazok vagyunk. Anno Ilussal voltak nagy vitáink, egy matematikus mindig tud jó replikációt és persze általában Darin volt a villámhárító. De megérte. Ma már úgy hallgatjuk egymás érveléseit és gondolatait, hogy teljesen nyitottak vagyunk és nem zavar a másik szemszöge. És ez így jó és szép...

Ma végre...

...biciklivel mentem dolgozni. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, hogy be van gyulladva a torkom, azért van sálam, hogy bekössem, meg az sem érdekel, hogy mennyire van hideg kint, legfeljebb kesztyűt is húzok, de akkor is biciklivel megyek. Hát, egész jó idő volt hajnalok hajnalán.
Maris nagyon örült, hogy végre nemcsak az álmát vigyázom, hanem nappal vagyok. Még akkor sem haragudott meg rám, amikor vért vettem tőle, igaz, előtte és utána is bocsánatot kértem, amiért ilyen borzasztó vagyok. Aztán valahogy szóba került, hogy mi lesz, ha kórházba kerülök, vagy ha öreg leszek, erre biztosított, hogy ő majd ápolni fog. Hát, bebiztosítottam magam. Most már igazán nem kell félnem ezektől a helyzetektől.
Egyébként egész furcsa süllyedő hajón dolgozni, és úgy tenni a feladatainkat, mintha mi se történne, közben meg tudjuk, hogy mindent megtesznek az elpusztításunkért. Na, hát, ma igazi légutis napunk volt, rohanós, meg fejkapkodós, hogy mi is a következő fontos dolog. Eszembe jutott egy hasonló hétfői nap, amikor már nem tudtuk hova fektetni a gyerekeket. Volt két új 4 éves köztük, akik addig nem ismerték egymást, de akkor szépen leültek a nagy táskákra a kezelő előtt és játszottak. Közben mi meg fejvesztve rohangáltunk. Sose felejtem el őket, hogy milyen biztonságban érezték magukat a nagy felfordulás közepette.
Még azon is gondolkodtam, hogy milyen tüskéket és bástyákat is fejlesztünk ki, csakhogy nehogy megsebezzenek, vagy jobban megismerjenek. Vagy esetleg önmagunkkal szembesüljünk. Még jó, hogy Valaki a feltétel nélküli szeretetével közeledik és előtte nem kell magyarázkodni, meg várfalakat építeni. Nem kell semmi mást tenni, csak úgy ahogy vagyunk, elé állni. És erre azt mondja, hogy: "Örülök, hogy itt vagy! Már vártalak..."

Pilinszky J.: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Ma elkezdtem...

...egy újabb John Powell könyvet. Már az első oldal meglepett, mert a "Személy és szerep" című könyv írója, a híres pszichiáter, Paul Tournier szólalt meg. Érdekes gondolatokat írt le.
Azt írja: "Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen óriási szükségünk van arra, hogy meghallgassanak, komolyan vegyenek, és megértsenek bennünket. (...) Senki sem fejlődhet szabadon a világon, senkinek sem lehet igazán teljes az élete, ha nem érzi, hogy legalább egyvalaki megérti őt. Aki tisztában akar lenni önmagával, annak meg kell nyílnia bizalmasa előtt, akit szabadon választott, és érdemesnek talált erre a bizalomra. Figyeljük a világban zajló megbeszéléseket..., többnyire süketek párbeszédét halljuk."
J. Powell: "Leginkább akkor segíthetlek abban, hogy megnyílj és elfogadd önmagad, ha én is elfogadom önmagam és megnyílok előtted. (...) Félek elmondani, hogy ki vagyok én, mert lehetséges, hogy nem fog tetszeni neked az, aki vagyok, pedig ez a mindenem."
Húúúúúúúú...

Nagy meglepetés

ért, amikor ma hazafelé jöttem, mert találtam virágzó ibolyát, és hát az ibolya egyik kedvenc virágom és meglepett, mert elvileg tavaszi virág. Úgy szeretem ahogy él ezen a világon. Megbújik a fű között és azoknak szerez örömet, akik a kicsi, csendes csodákat keresik. Na, jó, igaz, megcsodálom én a rózsákat is, főleg, ha fehér, de az ilyen pici virágok!... Reménykedtem, hogy a mi kis udvarunkon is fognak virágozni és gyorsan megszemléltem: van-e rajtuk bimbó. És van! És ha majd nyiladoznak, kiülök a ház elé és lesni fogom minden mozzanatukat. Á, nemcsak akkor. Mostantól kezdve, merthát már bimbós és követnem kell a fejlődés csodáit...
Vajon hogy születik meg a szívünkben egy csoda?

Képzeljétek:

a bejárati ajtónkra egy imádkozó sáska telepedett. Örülök, hogy úgy érzi: otthon van. Még jó, hogy nincsenek a lányok, mert tutti, hogy rámfognák, hogy miattam van (mint, ahogy a pókokat is :))), pedig úgye tudott dolog, hogy azért nem vagyok nagy állatrajongó. Na, persze Charlie kivétel :)))

Ma elmentem kiszellőztetni a fejem, ha már nem mentem sem Hillsong koncertre, sem Bodrogra (hát, ja, a bőség zavara). Szóval, jártam egyet és egy nagyon kedves idős házaspár lakik itt a közelemben, akik a nagy gyülibe járnak és éppen kis kertjükben tevékenykedtek. Nagyon szeretem őket, mert az életük alátámasztja mindazt, amit mondanak. Persze elkezdtünk beszélgetni, aztán Johanna néni nagyon kedvesen rákérdezett, hogy hol szoktam mostanában ülni, mármint a gyüliben, merthogy nem lát. Na, hát, bevallottam, hogy egy ideje egy kicsi, kedves kis gyülekezetbe kezdtem járni. Gondoltam: itt az ideje, színtvallani. Az volt az érdekes, hogy nem kezdett el jajgatni, meg ilyenek, hanem ő sorolta, amit én szerettem volna elmondani. Hihetetlen volt. Teljesen megértett. Annyira jó, mert kicsit fájt a szívem, hogy a döntésem miatt elveszítem őket. Jópárszor imádkoztak anno a vizsgáimért, számtalanszor kifejezték a szeretetüket felém. És most nagyon megkönnyebbültem és igyekszem majd tovább ápolni ezt a nagyon értékes kapcsolatot...

Kalcit

Ma a kalcit jutott eszembe, egy teljesen egyszerű képlettel, CaCO3 mindössze. Kívül jelentéktelen, és általában mi, emberek, drágakövekre, aranyra, különleges kőzetekre, illetve ásványokra vágyunk. Nekem mégis ez a kedvencem. Mert noha kívül jelentéktelen, de ha megtöröd, belül kristályszerkezetet találsz...

És nincs mégegy ilyen ásvány, aminek annyiféle kristályrendszere lenne. (Az alsó képen a sárgás foltok kénszennyeződésre utalnak.)

Soha

Gondoltam, ha már a héten megosztottam egy "soha" gondolatsort, hadd álljon itt az összes.

• Soha ne engedd meg magadnak, hogy bármi miatt is panaszkodj - még az időjárás miatt sem!
• Soha ne képzeld magad más körülmények közé vagy más helyre!
• Soha ne hasonlítsd össze sorsodat másokéval!
• Soha ne játsz el a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a dolgok másként alakulnak!
• Soha ne aggodalmaskodj a holnap miatt - ne feledd, a holnap Istené, nem a miénk! (Ella Spees)

És ha már ma két nagyon kedves megjegyzést is kaptam, hogy szívesen olvasnak, ide írom, hogy ezután soha nem gondolom, hogy fölösleges írnom, meg, hogy mi értelme van. És nem fogok a kommentek fogságában élni...
Ha csak egyvalakinek is tartogat valamit, akkor már megérte.

Naivan...

...azt gondoltam, hogy Maris végre elfogadta, hogy éjszaka vigyázok rá, de nem, ugyanazzal a kérdéssel fogadott este, hogy mikor leszek már nappal. Megnyugtattam, hogy hétfőn már reggel jövök. Örült. Úgy alszik ő is, meg a többiek is, mint a tej. Dávid persze ismét boltba küldött szúnyogriasztóért, de most meglepő módon könnyen elfogadta, hogy az emberek alszanak ilyenkor, kivéve persze a nővéreket. Ők egy külön faj. Aztán meg kitalálta, hogy segíteni fog nekem, de meggyőztem, hogy jobb lenne, ha inkább a nappalt választaná. Nem irígylem a nappalosokat...
Bevallom, most nagyon szeretnék énekelni. Eszembe jutott néhány alkalom, amikor nagyon lelkes csapattal zenélhettem, énekelhettem és nagyon-nagyon hiányzik. Amikor úgy öntöttük ki a szívünket Isten előtt, hogy csak daloltunk és daloltunk. Hálát adtunk, kértünk, imádtuk és "csak úgy" ott voltunk előtte. Mert még mindig egyedül Ő az, aki méltó erre.

Egyik visszajáró...

...betegünk, Marika, azon nyüstölt az este, hogy miért is nem vagyok nappal és egyáltalán, mit csinálok én az osztályon éjszaka. Ezt én is nagyon szeretném tudni. Jól megszorongatott, aztán biztosított, hogy igazán jót fog aludni. Aztán a reggeli osztályátadáskor kiderült, hogy a többieket is ezzel a kérdéssel "bosszantja", ti. hogy miért nem vagyok nappal. Hát, bevallom, beletrafált a szeretetnyelvembe. Azt hiszem, az ő szívében van egy "reserved" helyem :))).
Hazafelé meg verebeknél volt nagy tanácskozás, csak úgy csiviteltek egy fa koronájában. Meglepett a dolog, mert ilyenkor elég csöndesek szoktak lenni, ámbár lehet, hogy nem találtak alkalmasabb időt arra, hogy megtárgyalják: mit is kezdjenek ezzel a hirtelen beállt hideggel. Kár, hogy nem tudok verébül, habár most olvasok egy Fekete István könyvet, de egyelőre kutya, meg bagoly nyelven tanulok.

Reserved

Talán szokatlan tőlem, hogy egyetlen angol szóra szeretnék most reflektálni, de ez a szó fejezi ki igazán, amit le szeretnék írni. Fenntartott. Foglalt. És hadd álljon itt, hogy mire is gondolok.
Lehet, hogy csak magam vagyok így, de néha azért elgondolkozom azon, hogy tényleg van-e egy hely, ami csak nekem és csakis nekem van fenntartva. Pedig van. Egyrészt Istennél. Másrészt, mivelhogy a legfontosabb megvan, így előbb-utóbb minden a helyére kerül bennem és körülöttem is.
Van egy hely, ami csak nekem van fenntartva. A családban. A kapcsolataimban. Valakinek a szívében. A feladatokban. A mindennapokban. A mában. A holnapban. Az életben...

"Haza akarok menni...

...az apukámhoz és az anyukámhoz!" Félreértés ne essék, nem az a vágyam, hogy anya szoknyája mögé bújjak, (ezt még otthon sem tettem), csak egyszerűen ezzel szoktam kifejezni a nemtetszésem, ha felfordulás van az osztályon, vagy ha legszívesebben kifutnék a világból. Mindezt most az én csodás biológiai órám váltotta ki belőlem. Hogy a szöszbe lehet az, hogy ébren vagyok több, mint 24 órát, alszom 5 órát, aztán ébren vagyok 20 órát és alszom 3,5 órát. És kész. És persze, mivel még előttem van két éjszaka, ez csak növekedni fog a "nem alvás" javára. Szóval, igazán elfogadhatná már az én biológiai órám is ezt a helyzetet, hogy jelen pillanatban nővérke vagyok és ilyen rendszertelen életmódot folytatok. De nem, kiváltja belőlem, hogy azt a mondatot szajkózzam, amit legkétségbeejtőbb helyzetekben szoktam.

Ja, és valaki nagyon örülne, ha néha bevallannám, hogy fáradt és álmos vagyok. Na, most az vagyok. Nem ártana, ha tudnék aludni is hozzá...

Igaz, hogy kint...

...dúl a vihar, de itt bent, hála Istennek, a gyerekek békésen alszanak. Egyetlen egy gond van, hogy folyton kitakaróznak, így mást se csinálok, mint betakarom őket, aztán lesem, hogy mikor mehetek újra. Na, ezen a nyugodt éjszakán is van időm agyalni az élet nagy dolgain. Persze félreértés ne essék, nem fogom felfedezni a spanyol viaszt, megtették már előttem.
Azon gondolkodom, hogy milyen is lehet az, amikor Isten figyel és alkot. Gondol valamit és puff: odaad. Csak úgy. Mindenféle elvárás nélkül. Aztán meg lesi, hogy mi lesz a tettei eredménye.
Persze bioszhoz és kémiához folyamodom a példák kedvéért, hiába, no, mégse tagadhatom le önmagam és nem szedhetek elő holmi komplex számokat :)).
Tisztára élveztem, amikor a mikroszkóp alatt végre láttam egy-egy növény bőrszövetében levő kristályokat, vagy amikor a saját DNS-met futtattuk meg, aztán elemeztük. Nem kevésbé voltam elfogult, amikor gázkromatográfián "hivattuk" elő a szteroidhormonokat, lestem, hogy milyen lesz a kromatogram, mennyire fogom tudni kiértékelni és találok-e összefüggést a vizsgált betegséggel. Akkor láttam, milyen hihetetlen kihívás a differenciál-diagnosztika, ha az ember hormonokkal foglalkozik.
Hasonlóan vagyok Istennel. Nem értem, hogy-hogy nem fárad belém. Hogy van annyi türelme hozzám, miközben ott lesi, hogy mikor veszem már végre a lapot... és megtanulok szabadon szeretni, türelmesebb lenni, nem aggódni és még sorolhatnám. Bölcs édesapám elég sokszor nekem szegezte már a kérdést: "Kislányom, rá mered-e bízni életedet Istenre?" Jó kérdés. Ez az, hogy sokszor nem. Nem tudom, hogy mikor tanulom már meg a leckét, és engedem, hogy azt tegyen velem, amit Ő jónak lát. Megtanulok úgy bízni benne, hogy nem ostromolom folyamatosan a kérdéseimmel. És inkább nem folytatom...
Megyek és betakarom a kitakarózott gyerekeket. Most ez a dolgom.

Hová tűnt Charlie?

Na, sejtettem, hogy nem lesz nyugodt és csöndes éjszakám. Éreztem előre. Miután valaki kedvesen elbúcsúzott, hogy helyettem alszik egyet :)), beindult az élet az osztályon. Dávid persze még itt van, aztán amikor éppen a gyógyszerét kapta, megcsípte egy szúnyog. Na, addig tartott a nyugalom és békesség, mert kitalálta, hogy menjek a boltba és hozzak szúnyogriasztót. Ja, éjjel fél 1-kor, úgy, hogy egyedül vigyázom az álmaikat a többieknek, mert Dávid egyszerűen attól kezdve kb. fél 4-ig semmit sem aludt. Tettem a dolgaim, meg minden, azt gondoltam, hogy na, talán végre elaludt, erre a kórterem ajtajából leskelődött, hogy majd szívbajt kaptam. Na, nem részletezem különösebben az éjszakámat, egyezzünk meg annyiban, hogy tipikus hétfői éjszaka volt, megfűszerezve Dávid dolgaival...
Na de, amikor reggel végre fáradtan beléptem a szobámba, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy Charlie, a majmom lelépett. Akik még nem ismerik, ime egy kép rólunk. Azért nem merem teljes életnagyságban megmutatni, nehogy a gyengébb idegzetűek megijedjenek :DD
Szóval előfordult már, hogy "csak úgy" eltűnt, de évekkel ezelőtt. Azóta megszelídült és csak kis szobámban őrködik. Igaz, akkor, amikor ezek az események történtek, vizsgaidőszak volt, meg Ilus is itt lakott, szóval ezek fontos információk...
Harmadéves voltam akkor az egyetemen, és volt bőven vizsgám, mint általában. Estére már nagyon elfáradtam, így rendszeresen elmentem bringázni egyet. Na, de egyszer, amikor hazaértem a következő üzenet fogadott a szobám ajtaján: "Noémi! Nem bírok nélküled élni! Charlie" Hát, addig úgyebár nem tudtam, hogy ilyen okos majmom van, de attól kezdve elkezdtem figyelni. Egyszer úgy találtam, hogy az élettan könyvemet böngészte, aztán vasalt nekem, kipróbálta távollétemben a biciklimet (csakhogy éppen rajtakaptam). Egyszer meg csavarhúzóval a "kezében" fogadott és a következő gondolattal: "Ha épül a remény és a bizalom, jól fog egy csavarhúzó." Hát, ja. Az a legfontosabb...
Aztán egyszercsak eltűnt... Egy levelet hagyott csak hátra, a következő címmel: Világgá mentem! Aztán meg közölte, hogy még nem látott ilyen és ilyen pillangót (persze latin névvel illette) meg még nem volt Marosvásárhelyen, meg Erdélyben. De aztán a végén biztosított, hogyha nagyon sietek, akkor még utolérhetem. Hát, ezért van még Charlie, mert utolértem.
Na, de mindezek az események Ilus elköltözése után megszűntek. És hát, miután kicsit pihentem a nagy éjszakázás után, rátaláltam Charlie-ra a szomszéd szobában. Kiderült, hogy nagyon magányosnak érezte magát, így gondolta: Darin álmát vigyázza... Örülök, hogy ilyen empatikus :))

Jelentkezzen...

...az, aki szeretne velem ügyeletbe jönni holnap este. Mert ma kezdtem felborítani a biológiai órámat, (mit nekem, hogy normális maradjon) és van két kissrác, aki nagyon nem bír magával... Szóval, már könyörögtem, már fenyegettem, már majdnem kiültettem (csakhát aludni kéne), de akkor sem alszanak. Persze csak addig, míg be nem megyek hozzájuk, mert abban a pillanatban úgy tesznek, mint akik legmélyebb álomba szenderültek. Hát, így várom a reggelt.
De lehet, hogy az éjszaka csöndjében, mondom csöndjében :)), írok majd valami szépet ide. Lehet...

Reflektálás egy írásra

Nem feltétlenül lesz az, amit a címben írtam, csak most valahogy ez jutott eszembe. Általában figyeljük az embereket, baj lenne, ha nem így lenne, mert akkor teljesen elszigetelnénk magunkat. Aztán előfordul, hogy kezdjük észrevenni a hiányosságainkat, vagy azt, ami a másiknak a mi szemünkben jobb. Én legalábbis még mindig nem tanultam meg a leckét, hogy: "soha ne hasonlítsd össze sorsodat másokéval." Jópár év telt el azóta, hogy ezt így elhatároztam. Mégis, elég sokszor belémbújik a kisördög. Miért nem vagyok most annyira teherbíró, mint az egyetemi évek alatt, amikor nappalira jártam, két szakra, és mellette ügyeltem a kórházban (három műszakban). De mindennek megvan a böjtje. Most nem győzöm kipihenni magam és csak élvezni a napjaimat úgy, hogy igazából nem sokmindent tudok felmutatni. Aztán sorolhatnám még: miért nincs x gyerekem, másnak már ebben a korban van... Talán soha nem lesz meg, amire igazán, a szívem mélyén vágyom.
És akkor itt van stop! A mai napot kaptam. Ajándékba. Nem mindegy, hogy mit kezdek vele. Választhatok, hogy élvezni fogom minden percét, vagy azokra a dolgokra gondolok, amelyek elveszik örömömet. Na, ez az, amit nem vagyok hajlandó ma megtenni...

Napzárta

Na, még nem teljesen zárom le a napot, mert még dolgozom, csak most megnéztem, hogy mi az új napi ige, amit itt angolul olvashatunk. Mindig kíváncsian várom, hogy vajon mi lesz egy-egy napra. Hát, most nagyon-nagyon örülök ennek! Évekkel ezelőtt találtuk meg Darinnal és ez egyik közös, kedvenc igénk. Annyi minden benne van! Tényleg. És csak ámulok, hogy Isten épp most hozta elém, amikor újra együtt lakhatunk és élvezhetjük Isten áldásait. Mert már ma este is tapasztaltuk, amikor 9 hónap után együtt imádkozhattunk és várhatjuk Isten válaszát.
Izgalmas...
"Megtölti még szádat nevetéssel és ajkaidat ujjongással." (Jób 8:21)

Jaj, most...

...nagyon boldog vagyok. A héten volt az osztályunkon három tanuló nővér, egész jól érezték magukat, meg szerették a gyerekeinket, ami nekem a legfontosabb ismertetőjel, hogy jó nővérek lesznek. Na, megleptek rendesen, merthát megkerestek az iwiw-n, és az egyik olyan szépet is írt, hogy teljesen kész vagyok. Hát, nekem néhány kedves sor is elég a boldogsághoz...

A fenti sorok írása óta még boldogabb vagyok: végre megérkezett Darinka, egyik csodálatos barátnőm!!!! Hm, ez a tény lehet, hogy a blogolás kárára fog menni, de azért igyekszem nem így tenni. Azt hiszem, csodás évünk lesz...

Ééééésssss!!! Sikerült megtalálnom azt a dalt, amit Jona szeretne! Ez is gyönyörű!!!

"...és nem volt többé szomorú az arca."

Élt egyszer egy nő, Annának hívták. Minden vágya az volt, hogy gyermeke szülessen. De hiába várt, az évek csak teltek és nem történt semmi. Egyszer, míg mások örömködtek, ő bevonult a templomba és kisírta magát Istennek. Valószínű, hogy amúgy nem először tette. Biztos, hogy nem csak akkor öntötte ki szíve bánatát. De ez alkalommal megszületett egy csoda a szívében. Nem tudom, hogyan, de Isten valahogy úgy megvigasztalta, hogy "nem volt többé szomorú az arca".

Ma egy kedves nagymamával találkoztam, Panni néninek hívják. Panni néni nagyon szeretett énekelni és sokáig tette is. Ám egy műtét után elvesztette a hangját. Ő is sokat sírt Istennek, bevallása szerint a templomban is. Nem tudott megvigasztalódni. Aztán egy nap valaki azt merte mondani neki, hogy: "Ne sírj, Panni, ha majd Istennél leszünk, újra csodásan fogsz énekelni." Panni néni azóta nem sír. Szívében készül a Nagy Dallamok felcsendülésére.

És mivelhogy én is készülök erre, hála Istennek per pillanat nemcsak a szívemmel, hanem sokszor a gitárommal is karöltve, remélem, ezt a dalt is fogjuk énekelni. Én biztos, hogy kérni fogom és szerintem Jona is. Max. duettet éneklünk :)))
u.i. Jona most inkább más dalt kérne, de azt nem tudom belinkelni :( Így nem tudom, kivel fogom elénekelni :((

Megnyugtatásul...

...közlöm, hogy ma nem vártam el senkitől semmit, csakis magamtól, de az persze nem számít :) Hála Istennek, volt vendégem is, sőt, kettő is, így igazán nem panaszkodhatom. Szeretem a vendégeket, na. Vacsora közben sikerült megbeszélnünk Hannával olyan dolgokat is, amelyek mostanában elmaradtak, mert nem volt rá lehetőségünk. Olyan jók az ilyen őszinte beszélgetések. Az meg kifejezetten megnyugtatott, amikor elmondta, hogy mostanában annyira felszabadult a nevetésem, merthogy átlátott a szitán akkor is, amikor úgy nevettem, hogy közben minden fájt. Szóval, köszönöm Hanna.
Aztán elmentünk egy fotókiállításra. Nagyon-nagyon jók a fotók! Neves fotóművészek 700 munkáiból válogatták és rengeteg magyar van köztük. Ennek tisztára örültünk. Majd lesz Pesten is, meg Győrben is (ajánlom figyelmetekbe :). Lehet szavazni is, hogy melyik tetszik a legjobban. Na, itt elárulom, hogy volt egy havas biciklis kép, amellett döntöttem. Majd nézzétek meg, nagyon jóóóó!

Kapcsolatok avagy mit vársz el tőlem

Már a sütőben van az ebédem, de gondoltam, míg megsül, leírok néhány gondolatot, amiken mostanában agyalok. Vendégem lett volna a hétvégén, de lemondta, így ha valaki szereti a tejszínes-baconszalonnás csirkemellet, szeretettel várom ebédre vagy vacsorára.

Szóval, elég sokat gondolkodom a kapcsolatokról és azok minőségéről, meg a házasságról, nem házasságról. Erről jut eszembe, hogy egyik barátnőm volt egy konferencián, ahol az örökzöld téma is előkerült és az előadó megkérdezte a kb. 200 fős hallgatóságot, hogy hányan ismernek példaértékű házasságot. Mindössze 4 ember jelentkezett. Ja, és keresztény konferencia volt. Ilyenkor az ember persze elgondolkodik, hogy mi értelme van az egésznek. Két ember nyakig szerelmes, aztán meg egymás életét teszik tönkre néhány év, vagy akár már hónap után. Aztán van, aki annyira kergeti az álmait, hogy nem veszi észre, hogy a másik éppen úgy egy csoda, akit nem szabad lenne elengedni. De üldözi továbbra is az álmait. Na, ilyenkor kérdés az, hogy van-e ennek értelme.
Aztán a kapcsolatokra úgy általában visszatérve, sokszor vannak elvárásaink a másik felé. Nem tetszik, ahogy viselkedik, vagy a közömbössége, vagy egyáltalán ahogy él, és hát, próbáljuk megváltoztatni olyanná, amilyennek mi szeretnénk látni. Aztán ha nem megy, talán magára hagyjuk, vagy keserűvé válunk, vagy mittom én, többet nem is beszélünk vele. Nagyon találó az a gondolatsor, amit Simon András írt le, hiába no, nagycsaládja van és van némi tapasztalata.
Bocsánat, ha valakinek már elege van belőle, hogy annyit idézek tőle.

"Mit vársz el tőlem?

Ugye szeretnéd, ha olyanná változnék, amilyennek te látni szeretnél? Hiszen látom, sugárzik tekintetedből ez a részben kérő, részben követelőző elvárás.
De mondd csak, számoltál a várható következményekkel is?
Ha mindenben olyanná változnék, amint azt te szeretnéd, hamarosan nagyon egyedül éreznéd magad a társaságomban.
Érdektelenül és csalódottan állnál velem szemben, amint élettelen bábuként, kiégett tekintettel merednék rád, és várnám az újabb utasításokat, amelyeket kutyahűséggel azonnal teljesítenék.
Percek alatt megunnál, sőt talán meg is gyűlölnél, amiért ellenállás nélkül hódoltam be neked. (...) ...egyszerre keserűvé válna benned annak a reményteljes és izgalmas feszültségnek a jó íze is, amely most még hozzám köt: hogy érdemes várnod rám, megéri kitartani mellettem, mert "ígéretes személyiség" vagyok, aki képes a változásra!
De nem érted, ha minden úgy történik, ahogy te akarod, akkor semmit sem ajándékozhatok önként neked? S ha az ajándék a meglepetés örömével hat, vajon mennyire fogsz örülni azoknak a meglepetéseknek, amelyeket az én személyiségemet kihagyva, te magad farigcsálsz bennem a magad számára?"

Pilinszky J.: Fokról-fokra

Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.

Hát, valóban...

...nem sikerült rájönnöm, milyen állatot is hajtogatott nekem Soma. Tudom, hogy "hát"-al sem kezdünk mondatot, dehát olyan nehéz ezt bevallani. Pedig tényleg próbálkoztam, nézegettem jobbról-balról, fentről-lentről, meg volt néhány ötletem, de az egyáltalán nem, hogy bálnát hajtogatott. Kicsit olyan érzésem volt, mint azoknak, akik a kis hercegben kalapra tippeltek, közben pedig a kalap egy óriáskígyót ábrázolt, amint egy nagy elefántot nyelt el. Azért örülök, hogy Soma nem vetette a szememre, hogy felnőtt vagyok, meg minden és lassan elvesztem az összes fantáziámat. Lehet egyébként, hogy éppen ezért nem kapok állást, mert az igazgatók megérzik rajtam, hogy az origami bálnát nem ismerem fel és félnek, hogy a gyerekeknek rókáról tanítanék, miközben csigát szemléltetnék, vagy egy nagy medvéről, közben sünit mutogatnék. Na, hát én sem kockáztatnék...

Még valami: Dávid ma meglepően jól viselkedett, még a tesómat sem kellett felhívnom, hogy hasson egy kicsit a lelkére. (Annyira jó, amikor a telefonban megnyugtatja és kéri, hogy fogadjon szót a nővérkének - ez vagyok én :))) Elég rohanós napunk volt, de volt kb. fél óra, amikor beültem hozzá és National Geografic csatornát néztünk, ahol éppen az ikrek méhen belüli fejlődéséről és kapcsolatáról volt szó. Élveztem, hogy milyen áhítattal nézte velem együtt :))) Jól festhettünk... Egyszer bekukkantott a főnővér, aztán hagyott minket csodálkozni :)))

Elfelejtettem...

...leírni, hogy a héten megérkezett Dávid. Az osztályunk életében ő egy jelenség, szóval azért írom a keresztnevén. Néhány hetet rendszeresen nálunk tölt, aztán megy vissza a gyermekotthonba. Már ismerjük minden heppjét, sokat emlegetjük akkor is, ha nincs itt, mert vannak jellegzetes ételek és mondatok, amelyek csakis rá jellemzőek. Pl. "mézeskenyér van?", ha meg nincs, akkor "fúúú, húúúú" mérgeskedések hangzanak el. Ma már jobban van, így már mindent el kell távolítanom a kórterméből: fertőtlenítőt, kéztörlőt, meg minden, mert tutti, hogy ellenkező esetben elég érdekesen találnánk a szobáját. Na, de őt így szeretjük. És jó, hogy mostanában a mézeskenyérre van rákattanva, mert nem is tudom, mit csinálnánk, ha mondjuk pudingos korszaka lenne és azt követelné az összes étkezésre. Akkor igazán gondban lennénk.
Egyébként jelentkezzen az, aki szívesen beáll telefonszerelőnek, mert szerelőt is rendszeresen kér, így ha valaki kicsit szeretné tehermentesíteni a tesómat (aki általában vállalja ezt a nemes feladatot), csak szóljon és azonnal a Dáviddal beszélgethet.

Sorsszerűség és az Atya személye

Egy, számomra nagyon értékes könyvet fejeztem be az imént. Ilyen sokáig még nem olvastam egyetlen könyvet sem. De megérte alaposan átrágni magam rajta. Az utolsó fejezetben egyik kedvenc igerészem, a Róma 8-ból van több minden megmagyarázva és annyira jó!
Hajlamos vagyok terheket magamra venni, cipelni, nyűglődni rajtuk. Ezért is mond különösen sokat a Róma 8, mert ebben Isten épp arról győz meg, hogy egyszerűen ott van a történések mögött. Igaz, hogy olyan világban élünk, ahol Isten tökéletes akarata és szándéka helyett gyakran -vagy talán mindig- az Ő megengedő és feltételes akarata érvényesül. Mégis olyan szinten csatlakozik az életünkhöz, hogy "maga a Lélek esedezik értünk." Egyszerűen ledöbbent engem ez a sorsvállalás. Isten nem hagy magunkra, nem szolgáltat ki saját szegényes erőforrásainknak, ami csak a vergődéshez lenne elegendő és ahhoz, hogy vesztesekként éljük le az életünket. Pártfogót adott, azaz Paraklétoszt (para: valami mellett, oldalán; kaleó: hív, szólít). "Elküldöm nektek azt, akit szólíthattok, és aki mellétek szegődik, és segít erőtlenségetekben." A "segít" a görög szerint azt jelenti, hogy "velünk együtt megragadja a másik oldalon." Tehát, így is mondhatjuk: "elküldöm nektek a Paraklétoszt, aki mellétek áll, ha szólítjátok, és veletek együtt megragadja terhetek túlsó végét." És ráadásul a mi vigasztaló Pártfogónk mindig elérhető. Imádkozik bennünk, értünk. Veszi a sóhajtásainkat, átérzi terheink súlyát és felajánlja, hogy megragadja a másik oldalát.
Néha úgy tűnik, hogy a körülményeink áldozata vagyunk. Minden összeesküdött ellenünk. Épp ezért sokkal találóbnak tartom az angol verzióját a Rm 8:28-nak: "akik Istent szeretik, azoknak Isten mindent a javukra fordít." Mégpedig azért, mert a hangsúlyt a sorsszerűségről az Atya személyére helyezi.

Ma...

...nem történt olyan érdemleges az életemben, amit annyira meg szeretnék osztani. Nem mintha eddig olyan világrengető dolgokról írtam volna. Szép napunk van, ez igaz (nekem már éjfél téjékán is az volt :))), akinek szól, az tudja). Ma kicsit beleláttam, hogy milyen "kísérletek" is folynak minálunk. Történetesen a gondozott betegeink közül vannak olyanok, akik egy országos gyógyszerprogramban vesznek részt. Ennek az a mostani célja, hogy az asztmás betegek egyre jobb kombinációjú inhalatív szereket használjanak a tünetek csökkentésére. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a mostani eredmények folytatása.

És az előbb Max Lucado gondolatait olvastam és annyira jó, hogy gondoltam, hátha valaki szintén így lesz vele, ha elolvassa, hát, itt van.

Max Lucado: Ma változtatni fogok

"Ma változtatni fogok. Azzal fogom kezdeni, hogy a gondolataimat kordában tartom. Boldog és reményteljes akarok lenni. Ezért, visszautasítom, hogy a körülményeim miatt áldozatnak érezzem magam. Nem engedem, hogy egy piros lámpa, vagy sorakozás egy ablaknál, forgalmi dugók uralkodjanak felettem. Minden negatív dolgot és pletykát nem veszek figyelembe. Optimizmus lesz a társam, és a győzelem lesz az ismertető jelem. Ma változtatni fogok.

Hálás leszek az előttem lévő 24 óráért. Az idő értékes árucikk. Elutasítom, hogy a kicsi időm, amivel rendelkezem önsajnálattal pocsékolódjon el, idegeskedéssel avagy unalommal. Egy gyermek örömével és egy óriás bátorságával nézek szembe a mai nappal. Minden pillanatot úgy iszok, mintha az utolsó lenne. Amikor elérkezik a holnap, a mai napnak örökre végeszakad.

Amíg itt van, szeretetre és odaadásra fogom szánni. Ma változtatni fogok.

Isten által formálva, elengedem a bukásaimat, hogy többé ne kísértsenek. Habár az életem telve van hibákkal, még sem fogom újból átkutatni a bukásaim szemetesét. Megvallom minden bukásom, kijavítom azokat, és nekifeszülök a célnak győzedelmesen....Mert nincs végzetes hiba... Minden rendben van, ha elbukok... Felállok, nincs semmi baj ha elesek.... Újból felállok. Ma változtatni fogok.
Azokkal fogok időt tölteni, akiket szeretek. Lehet, hogy az egész világot birtoklod, de hiányzik a szeretet az életedből. Ha valakinek nincs tulajdona akkor is gazdag, ha vannak kapcsolatai. Ma legalább öt percet azokkal fogok tölteni, akik számítanak nekem ebben a világban. Öt értékes percet: megölelem őket, beszélgetek velük és tudtukra adom, milyen fontosak ... meghallgatom őket. Öt felhígítatlan percet...

Ma változtatni fogok.."

Mielőtt elfelejteném...

... a nap legfontosabb momentumait: reggel korán az a kislány, akit a tegnap vettem fel az osztályra, egy nagyon szép rajzzal fogadott: két virág, egy pillangó és egy csodásan zöldellő fa van rajta. Úgy éreztem, részben kárpótolva vagyok a rövid váltás miatt, az éjjel mindössze 3 órát aludtam. Így jár az, aki elkezd olyan dolgokon gondolkodni, amin nem kellene.
Egy kisfiú pedig ma ment haza és origamival lepett meg. Azóta is gondolkodom, milyen állat lehet, de nem bírok rájönni, bármilyen szögből is szemlélem. Mostmár sajnálom, hogy nem kérdeztem meg Somát, de biológusként kicsit szégyelltem magam, hogy még egy állatot sem vagyok képes felismerni. De ha holnap sem jövök rá, akkor kénytelen leszek pénteken mégis megkérdezni, akkor úgyis visszajön, aztán legfeljebb szembesül azzal, hogy 9 éves létére jobban ismeri az állatokat, mint én, ami elég valószínű.

Tegnap este...

...egy "gyógyszer merényletet" követtem el egyik betegünk ellen, aminek az lett a következménye, hogy a mai viziten a főorvosnő egy megtisztelő kézfogással gratulált. Meglepett a dolog, merthogy oktató kórház lévén, ma 11-n vettünk részt a viziten és kicsit érdekes helyzet volt, merthát csak a dolgomat tettem, azt, amit abban a szituációban a legjobbnak láttam. Ide meg azért írom le, mert a mi főorvosnőnk nem egy olyan ember, aki könnyen osztogatja az elismerését, a maximalizmusa és a teherbíróképessége elég nagy mércét állít elénk. Szóval ha nagyon kétségbeesnék, hogy képtelenség az elvárásainak megfelelni, akkor emlékeztetnem kell arra saját magam, hogy igenis igyekszem azt tenni, ami a legjobb a gyerekeknek és a munkatársaimnak. És ha ez történetesen éppen nem úgy sikerül, ahogy szeretném, attól még kaptam egyszer egy olyan elismerő kézfogást, hogy úgy éreztem: az örömömet meg kell osztanom másokkal is...

Egyszer egy repülőtéren történetesen két ember is hazaérkezett: egy ismert személyiség és egy misszionárius. Az ismert személyiséget nagy küldöttség fogadta, riporterek faggatták, fotózták és mindenki nagyon örült a hazatérésének. A misszionáriust nem várta senki. Kicsit csalódott volt és ezt nem leplezte Ura előtt sem. Elpanaszolta Neki, hogy őt senki sem fogadta, senki sem várta. Gazdája válasza csak ennyi volt: "Hiszen te még nem érkeztél haza."

Legszívesebben...

... kint aludnék a csillagos égbolt alatt, annyira szép. Nem tudom, mikor láttam már ennyi csillagot, de nem mostanában. Igaz, néhány napja csak felhők voltak. A másik nagy gond, hogy könnyen be tud jönni bárki az udvarra, aztán nem igazán örülnék, ha kinyítnám a szemem és valaki ott állna, én meg be se tudnék szaladni a hálózsákban.
Aztán szívesen csatlakoznék Mártához, aki Aurora Borealist szeretne egyszer látni. Légy szi, szólj, ha indul az expedíció, habár lehet, hogy hamarabb észlelnénk Magyarországon, minthogy elindulnánk.
És azt hiszem, jobb lenne, ha inkább aludnék, mert röpke 4 óra 20 perc áll rendelkezésemre, hogy felkészüljek a holnapi, illetve már mai napra.
Jó éjt annak, aki még elolvassa ezt a nagyon hétköznapi gondolatsort, ígérem, holnap kárpótolom :)

u.i. "Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!" (Tóth Á.)

"Elmesélhetném..."

Néhány napja Friderikás napjaim vannak. Hiába, no, mindig rákattanok valakinek a dalaira, aztán napokig hallgatom. Ma az "Igazi boldogság" megy...
Szerintem nem lepődtök meg, hogy miért...
"Lehet, hogy még egyszer eltévednék
Te biztosan megtalálnál,
Megérzed azt, hogy hol keressél
És a két karodba zárnál.
Elmesélhetném az álmaimat,
De Te úgyis kitalálod,
Elkísérsz engem hűségesen
Te nem vagy tőlem távol."

Esik

Esik. Néha elcsitul, erőgyűjtésre, de esik. Kb. egy hete így van, amikor éppen annak örültem, hogy még szeptember van és sokáig bringázhatok a télig. Hát, nem. Egy hete busszal járhatok. Na, de nem baj. Kell az eső. Igaz, jó, ha mértékkel esik. Mint ahogy az is jó, ha mértékkel tudunk sírni és azt is észrevenni, ha éppen nekünk kell valakiét letörölni. Mert már eleget sírt. Nem egyszerű dolog. Van, akinek akkora szívfájdalma van, hogy vigasztalhatatlan. Aztán vannak néha megmagyarázhatatlan gyermekkönnyek is, amelyek szintén letörlésre várnak. Az sem egyszerű. Sokat kell még tanulnom. Nemhiába kaptuk anno útravalóul: "Töröljétek le a gyermekkönnyeket, mert a hosszú eső árt a virágoknak."

Egy film margójára

Nem tudom, miért, de valahogy szeretek tanulságokat levonni a naponta ért hatásokból, aztán valamit megtartani, vagy éppen továbbvezetni. Hát, így járok ma este is. Barátnőmmel elmentünk mozizni és az "Őfelsége pincére voltam" című fimet néztük meg. Mivelhogy vígjáték, gondoltam, na, pihenek egy kicsit. Erre még mindig azokon a benyomásokon jár az agyam, amit a film váltott ki belőlem. A főszereplő életét mindössze két dolog vezérelte: a pénz és a nők imádata. Keresés, találás, keresés, találás, keresés... Hm.
Én meg itt reménykedem, hogy az élet nemcsak ennyi...

Ha fogalmatok...

...sincs arról, hogy milyen autóm lesz, ha nagy leszek (a mai napig nekem sem volt), ám jól nézzétek meg. Marci szerint ilyen Passatom lesz és csakis ilyen színben. Mindezt tényként közölte az anyukájával. Nem azt, hogy neki, vagy esetleg a szüleinek, hanem nekem. Slusz, pász...
Nekem tetszik. A színe is. Szép és elegáns. Minek nekem nőies autó. Meg különben is, ha Marci azt mondta, hogy ilyen lesz, akkor hát ilyen lesz...

Azt hiszem...

...ma szép napunk lesz. Nem várok semmi különöset, csak azért lesz így, mert ma reggel ezt a döntést hoztam. Hallgatni fogok és csak akkor beszélni, ha kell. Nevetni fogok, mint mindig. Sietek és teszem a következő dolgom.

Többek között folyik a tárgyalás a kórházunk ügyében, elvileg költözünk a Klinikára. Túl szép ez az épület, hogy itt maradhassunk. Valakinek nagyon fáj rá a foga. Ez elszomorít. Nem a gyerekek érdekei a lényeg...

Ennek ellenére tudom, hogy Valaki mégis kezében tartja a világot. A tenyerén. A tegnap is ezt tette, ma is ezt teszi és holnap is tenni fogja. Örülök, hogy mindez természetes a számára.

Élet csoda

Azt hiszem, hogy maga az élet is egy csoda. Mondhattok ellent, meg minden, de valahogy ez van bennem. Talán azért, mert elég sok csecsemőt dajkáltam már az elmúlt években, de talán nem...
... Aztán azt is hiszem, hogy az igazi barátságok is csodák az életben. Amikor valaki csöndben és észrevétlenül úgy kapcsolódik be az életünkbe, hogy tudjuk: nagyon szegények maradnánk, ha történetesen elveszítenénk. Van néhány ilyen ember az életemben. Leila is. Több, mint 12 éve igazi barátnőm. Először csak leveleztünk, kb. 400 km volt köztünk. Aztán, amikor Pestre költöztem, csak 60 km. Más időpontot nem találva, reggel 7 óra körül találkoztunk, amihez neki 5-kor kellett indulnia otthonról. Heti rendszerességgel mégis vállalta.
Egy szegedi konferencián Jona tesóm és ő is ott volt. Leila akkor észlelte, hogy milyen az, ha valakinek csodás testvér adatott (egyedüli gyerek). Tesónkká fogadtuk, azóta ő a nővérünk.
Amikor megtalálták egymást a jobbik felével, azt gondoltam, hogy minden megváltozik. Nem lett igazam. A barátságunk ma is erős. Vele örültem, amikor megírta, hogy van egy 5 cm-es kisbabájuk és nem kevés izgalommal imádkoztam azért, hogy ez a csodás élet egészségesen fejlődjön. Hihetetlen volt, amikor először foghattam az ölembe az unokahúgomat, Lídiát, az élet csodáját. Ezért is vágyom vissza Pestre, hogy közelről és ne csak fényképekről csodáljam a fejlődését vagy telefonban a hangját. Egyszer megadatik...

Háló Gyula

A múltkor elfelejtettem a kedvencek között leírni, pedig mennyire nagyon sokat jelentenek nekem az írásai. Többek között ő írta le azt is, amit életem mottójának tartok: "Az ember jól csak akkor érezheti magát, ha azt végezheti, amire rendeltetett." Néhányszor résztvettem az általa vezetett írás-műhelyben és rengeteget tanultam tőle. Főleg emberséget, nyitottságot és őszinte érdeklődést. Ezt tükrözik az írásai is. Az előbb szemelgettem kicsit...

Manőver

Nyitott tenyér semmit sem veszíthet.
Tökéletes leszállópálya.

Őszi eső

Az Isten lenézett.
Látta egyedül vagyok.

Bújócska

Most csukd be a szemed,
el fogok bújni.
Amíg nem szólok, nem nyithatod ki.
Nem kereshetsz, amíg nem kiáltok.
Akkor indulj, ha azt mondom: szabad.
De ígérd meg, hogy nem is leskelődsz.
Jó?

Akkor játszhatunk, Istenem?

Mire megjössz

Mire megjössz
rügyező lelkem virágba borul.
Ne lépj majd szirmaimra,
de burkolózz beléjük.
Másnak csupasz szépség, de neked védelem.

Ha leoltod a csillagokat,
ragyogni kezd az út lábad előtt
a teremtés háttérsugárzásától.
E fénylő sötétben már nem tévelyegsz,
az üres káprázatok kihunytak,
s a békesség szökőárja lelkedből pulzálva
elborít mindent, mindent.
Ez az alázatos-nyugodt robbanás
ujjá varázsolja a mindenséget.

Mire megjössz,
egyszerűvé színesedem: áttetsző pompa fogad.
Keresd meg a helyed, s ülj le mellém.

Megtalálod

Istent kerested,
s rám találtál.
Ha tovább kutatsz,
hű önmagadra lelsz.
S ha nem adod fel,
meglátod Őt is:
bennem, s magadban.

Az előbb...

...értesültem arról a tényről, hogy a házban fogtündér járt az éjjel és kárpótolta Bencét az elvesztett fogáért. Igazán sajnálom, hogy nem észleltem azt sem, amikor megérkezett, és azt sem, amikor továbbszállt, mert ki tudja, lehet, hogy más feladatai is vannak, nemcsak a fogakért való kárpótlás. Márpedig ha így van, akkor talán újra reményt adott volna az eltemetett álmoknak és megvigasztalt volna egy szomorú leányzót. Na, de majd informálódom, amikor Bence újra egy fog elvesztésére készül, hátha akkor...
Mindenesetre jó, hogy élek, mert az előbb több lövést kaptam a vesém környékére és meg van ígérve, hogyha újra felmegyek, akkor további töltények várnak rám. Szóval, ha holnap nem megyek istentiszteletre, tudjátok, hogy a sebeimet kötözgetem...

A változatosság...

... kedvéért ügyelek. De most per pillanat jó dolgom van. Túlságosan jó. Az előbb Marci akkorákat nevetett, hogy kihallatszott a kórteremből, közben én angol szavakat magoltam. Aztán megkapta a gyógyszereit, és a nagymama elmesélte, hogy amikor jött, Marci a következővel fogadta: "Jó, hogy jössz Nagyi, mert itt kínlódom, ahelyett, hogy hazamehetnék."
Amikor meg a nagymama kedvesen megkérdezte, hogy ki ő Marci számára, kiderült, hogy az "udvari bolondja." Egész jól fogadta a nagyi a dícséretet. Ennek eredményeként, gondolom, helyt is állt, ezért hallottam a nagy-nagy nevetéseket. Hát, így érdemes gyógyulni. Nemrég, amikor hetekig beteg voltam, Bencénk a következőt tanácsolta:
- Noémi, nevess sokat, mert a nevetés gyógyít.
Na, ezt a terápiát könnyen meg tudtam valósítani és még a gyógyszertárba se kellett emiatt mennem.

"Csak tőmondatok"

"Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy.
Egyedül.
Élsz.
Védd magad."
(Hervay Gizella)

Fogalmam...

...sincs, hogy mit keresek ebben a világban, ahol minden a pénz körül forog. Nem tudok megbarátkozni ezzel a gondolattal és borzasztóan felháborít, amikor újra és újra szembesülök ezzel, és persze a kórházban, ahol elvileg nem erről szólna a tennivalónk. Nem értem, hogy miért engedhet meg magának mindent az a szülő, akinek pénze van. Miért érdemelhet más bánásmódot, vagy külön szobát a gyereke, (amit persze nekünk nővéreknek kell megoldani) és miért nem lehet egyformán megadni minden gyermeknek mindent, amit megtehetünk. Na, szóval, most nagyon háborgok, de tényleg!
Azért a Lucával való beszélgetés kicsit kárpótolt. Móra Ferenc: "Kincskereső kisködmönét" olvasta el nemrég, és ma leírta, hogy miről szól a könyv és a kedvenc részeit meg elmesélte nekem. Teljesen megnyugodtam, mert ez a 11 éves kislány a szeretetet, az odafigyelést, a családot és többek között a szerénységet emelte ki értékként. Majdnem elsírtam magam, amikor arról beszélt, hogy az egyik kedvenc része a könyvből az, amikor az egyik szereplő megosztja az utolsó falatjait, noha ő maga sem evett 4 napja. Azt hiszem, újra elő kell vennem a könyvet, mert csak bizonyos képek derengenek gyermekkorom emlékeiből...

Szeretet infúzió

Évek óta töröm a fejem, hogy lehetne megtölteni szeretettel azokat a gyerekeimet, akik gyermekotthonba kerülnek, vagy nagyon rossz családi hátterük van. Gondoltam már "szeretet infúzióra" olyanra amely hosszúhatású, vagyis egy egész életre kitart. Mert úgyebár ha csak pillanatnyilag hat, az nem oldja meg a problémámat. Szóval, gondoltam, hátha akad valaki, aki tele van ötletekkel és esetleg velem is megosztaná. Megköszönném...

Bármennyire...

... is élvezem a napjaimat, mégis visszatérő kérdésként motoszkál bennem, hogy merre tovább. Hol erősebben, hol gyengébben és persze soktényezősen.
Amikor otthon bejelentettem, hogy Budapesten folytatnám a tanulmányaimat, a szüleim nem nagyon díjazták az ötletemet a távolság miatt, de mivelhogy megtanultak szabadon szeretni minket, elfogadták a döntésemet. A Pécsre költözésemet már nehezebben fogadták el, anya még most is mondogatja:
- Fiam, messzebb nem tudtál menni? (2 fia mellett én is "fiam" vagyok, egyszerűbb, tudjátok :)))
Újabban kitaláltam, hogy ha a kórházból menesztenek, a kenguruk földjére költözöm. Ott még úgyse laktam. Meg ha minden igaz, minden várostól 20 percre van az óceán (habár inkább a hegyeket szeretem, de jobb híján az is megteszi) és az ember lánya könnyen talál munkát magának és nem teszik ki folyamatosan annak a stressznek, hogy nemsokára menesztik. Na, este elmeséltem legújabb ötleteimet Apának, hallgatott nagyokat a telefonba, aztán óvatosan megkérdezte, hogy mi lenne, ha esetleg hozzájuk közelebb tervezném a költözésem. Nem vigasztalta különösebben az a tény sem, amikor megállapítottam, hogy Szatmár és Ausztrália között a repülés nem több, mint Szatmár és Pécs közötti vonatozás (IC-vel). Na, erre még inkább elhallgatott...

Ameddig lehet

Ha kinézek a kórházunk ablakából, történetesen a kezelőből, akkor ezt a törökkori műemléket láthatom. 1591-ben épült és Idrisz Baba türbéjének hívják (Baba = apó, türbe = síremlék). Ezzel már el is árultam, kit őrzünk itt, de nem is ez a lényeg. Eléggé megbújik a feketefenyők árnyékában, amelyek már több száz évesek, szóval aki nem jár nyitott szemmel, észre sem veszi. Szeretem ezt a műemléket: kicsit az állandóságról és a változásról is beszél. Egyszer közelről is megcsodáltam egyik gyerekünkkel, persze mindketten bementünk volna, ha lehetett volna...
Történetesen van egy kislányunk, Luca, aki ma került hozzánk, és elég sokat sírdogált amikor édesanyja néhány órára magára hagyta. Hiába próbáltuk vigasztalni, meg elterelni a figyelmét, nem nagyon sikerült, a könnycseppek előbb-utóbb újra megjelentek. Aztán visszajött édesanyja és határtalanul boldog volt. Este viszont haza kellett mennie és amikor kilépett az osztályról, Luca beállt az ablakba. Először nem értettem, miért, mert az ablaka a műemlékre nyílik és az egyáltalán nem esik útba. De édesanyja mégis arra ment és körbejárva a műemléket, minden oldalról integetett. Ameddig lehetett. Mi is visszaintegettünk Lucával. Ameddig lehetett...

töltekezés

"Akkor töltekezel Istennel, amikor hiányát átéled." (Simon A.)

Az az érzésem...

..., hogy mostmár tényként kell leírnom, hogy a négyévesek a legtündéribb gyerekek. Egyrészt mert már megvan a maguk véleménye a világról, másrészt mert olyan szeretettel tudnak viszonyulni mindenkihez. Ezt a tanulságot vontam le a mai ügyeletem után. Merthogy délután jött felvételre egy nagyon beteg és nagyon drága 4 éves kisfiú. Marcellnek hívják. Olyan együttműködő volt mindenben, hogy csak csodáltam. Megengedte, hogy kanült kapjon, elfogadta, hogy "csak" szúnyogcsípés lesz, aztán megcsodálta az összerakott "boxkesztyűjét" (sínnel rögzítjük, majd bekötözzük a kezét, hogy ne törjön meg a vénába vezetett műanyag csövecske). Persze utána jött a "zöld pillangó" (az infúziós szerelék vége), ami a boxkesztyűre száll, majd az infúzió, ami folyamatosan itatja a pillangót, hogy ne száradjon ki. És Marci mindent teljesen elfogadott, úgy bízta ránk magát, hogy "ez így van jól, nekem meg az a dolgom, hogy meggyógyuljak."
Remélem, így lesz.

A délelőtt megnyílt ajtók estére be is záródtak, így maradok még mindig a kórházban. Csak tudnám, mire volt jó, hogy elvégeztem az egyetemet...

Ma kaptam...

... egy állásajánlatot. Most ez nagyon hirtelen jött, hisz elkezdődött az iskola és már nem is számítottam arra, hogy még lesz tanári állásajánlat. De most nagyon gondolkodóba estem. Egyrészt azért, mert annak az iskolának mihamarabb tanárra lenne szüksége, tehát nem fog az igazgató heteken át ezen a dolgon ücsörögni, másrészt meg azért, hogy vajon ott van-e a helyem. Mert ha igen, akkor nagyon hirtelen fog megváltozni sokminden az életemben. Nem szeretnék elhamarkodottan dönteni, ha esetleg a döntést nekem kell meghoznom. Főleg, mert mostanában nagyon szembesültem azzal, hogy milyen nehéz a mai gyerekekkel foglalkozni, és persze ez csak a kórházi tapasztalatom és hát, egy iskolában méginkább kimutatják a foguk fehérét.
Nem tudom, hogy meg tudom-e szelídíteni a mai gyerekeket. Egyszer valaki le is merte írni, hogy félt a mai diákoktól (köszi Ger).
Tegnap beszélgettem egy lánnyal, aki szintén állást keres. Azt mondta, hogy azért imádkozik, hogy Isten zárjon be minden olyan ajtót, ahova neki nem kell belépnie. Ma én is ezért fogok.

remény

„Néha a Remény szégyenlős és szeret elbújni. Néha elő tudod csalogatni, hogy odamenjen hozzád, de legtöbbször türelmesnek kell lenned, és várnod kell. S akkor ő jön hozzád”.

Kikívánkozik belőlem...

Napok óta a szolgálatkész szívről és a szolgálatról olvasok, így kikívánkozik belőlem, hogy egy-két dolgot leírjak erről. Egyrészt tanulom, hogy Isten a szívem állapotát és készségét figyeli, másrészt, hogy közben igazán formál. Az igazi szolgák csendben, észrevétlenül tevékenykednek, nem vágynak rivaldafényre, tiszta lélekkel teszik a dolgukat, árnyékban. Olyan ez, mint a szervezetünk: a legfontosabb működéseink észrevétlenül történnek, ha valami baj lenne velük, egyből észlelnénk.
Amikor elkezdtem az egyetemet és szembesültem a korlátaimmal, ti. hogy egyetem és kórház mellett nem sok mindenre van időm, sokáig nyavalyogtam miatta Istennek. Mindaddig míg Ő új megvilágításba helyezte a kórházi munkámat, és már nem csak "hétvégi ügyeletnek" hanem szolgálatnak láttam. Akkor olvastam azt a, számomra sokat jelentő mondatot, hogy: "egyetlen könnycsepp letörlése tökéletesen benne van Isten örökkévaló tervében." Más lett a munkám minősége...
Azt hiszem, hogy most sem véletlen, hogy még mindig a kórházban vagyok. Vannak dolgok, amiket csak itt tud megtanítani Isten a szolgálatról és az igazán fontos dolgokról. Szeretném megtanulni.
"Szorgalmasak legyetek az Úr dolgában, biztosak lehettek abban, hogy semmi sem idő- vagy energiapazarlás, amit Érte tesztek." (1Kor. 15:58 angol ford.)

Egyszerűen...

... felfoghatatlan újra és újra a számomra, hogy a szent és tökéletes Isten ott akar lenni életem minden percében. Vezetni akar, velem akar örülni, vagy éppen sírni, egyszóval folyamatosan résztvenni az életemben. Bennem ez még ennyi év után, amióta mellette döntöttem, még mindig újra és újra csak ámulatot vált ki. Nem tudom felfogni, hogy miért jó ez neki. Hisz nagyon is gyarló vagyok, újra meg újra a bocsánatát kell kérnem, rendszeresen biztosítania kell, hogy értékes vagyok, meg minden. És újra meg újra megteszi.
Az az érzésem, hogy nélküle semmi vagyok...
Ma énekeltük a gyülekezetben és annyira sokat mond:

"Ahogy trónod előtt megállunk jó Atyám,
Ahogy ránk tekint szemed
Csodáljuk kegyelmedet.
Megváltó Úr, Nélküled semmik vagyunk,
Tenni semmit nem tudunk
De imádva hódolunk.

Néked adva életünket
Néked adva álmaink.
Mindenünk amik vagyunk,
s amik leszünk csak Tiéd."

Az igazi nagyság

"Ha a tökéletes körülményekre vársz, soha, semmit sem fogsz tenni." (Préd. 11:4 angol ford.)
Vannak, akik úgy gondolják, hogy muszáj tökéletesnek lenniük, csak akkor ér valamit a szolgálatuk, a feladatuk, ha semmi hiba nincs benne. Sőt, várnak egy tökéletes körülményre. Ám ha végiggondolom, Jézus soha nem mondott ilyet. Ez nagy bátorítás nekem. Nem tökéletes embereket fogadott magához sem, gondolok itt a tanítványokra, egyik hirtelenharagú volt, másik a legnagyobb akart lenni és még sorolhatnám. Mégis, Jézus rájuk merte bízni az evangéliumot. Hihetetlen! Azt hiszem, a kevésbé tökéletes szolgálat mindig jobb, mint akár a legjobb szándék vagy tökéletességre törekvés. Majdnem minden, amit teszünk, először szegényes - de így tanulunk. Ha végigolvasom a Bibliát, azt látom, hogy Isten nagyon is átlagembereket vont be tervének megvalósításába, egyszerűen elhívta őket valamire biztosítva őket, hogy velük lesz, így a legjobb fog történni. Az Ő terve. Mert az nagyszerű. Még ma is. És az volt tegnap is és holnap is az lesz. Aztán Jézus meg hihetetlen példát adott: lábat mosott, gyermekeken segített, reggelit készített - csupa hétköznapi dolgot - és egyik sem volt számára méltóságon aluli. Nem nagysága ellenére, hanem nagysága miatt tette!

u.i. Ha Isten csak tökéletes embereket használt volna, soha semmi nem lett volna elvégezve.

Elköltöztem

Mivelhogy egyre több gond lépett fel a Windows Live-s tárhellyel, így gondoltam, igénybe veszem egy másik szolgáltatását is a Google-nek. Eddig nem csalódtam :))) Ha jobban megnézitek, akkor megtaláljátok. Egy-két verset vagy idézetet nem raktam csak át, de igyekeztem hűen megtartani mindent, a másik oldalon megjelent kommenteket is. Remélem, majd ide is szívesen látogattok.

Komment a tegnap estéhez

Jó lenne már, ha nem csak elméleti szinten érteném az élettant, hanem észrevenném, hogy a gyakorlatban is így van. Gondolok itt a kortizol hormonunkra, ami stresszhormonként vesz részt a szervezetünk alkalmazkodásában: reggel sokkal magasabb értéket mutat - ennek következtében sokkal szebbnek és reményteljesnek látom az induló napot, mint este, amikor lecsökken az értéke. Persze ez is fontos tényező, mert felkészülünk a pihenésre. Na, szóval, tegnap este igencsak lecsökkent a szervezetemben az értéke és mindent teljesen reménytelennek láttam, jobb lett volna, ha inkább alszom és nem írom le a blogolás hátrányait. Főleg mert ma reggel eszembe jutott a természet, hisz már szeptember van és minden készülni fog lassan a nagy-nagy pihenésre és átvészelésre, kivételt képez ebben pl. a téli jázmin, amiről azt gondolom, hogy Isten azért adta télen virágzónak, hogy még télen is lássam, hogy a pihenést újraéledés követi és a megfagyott talaj alatt ott van az élet reménysége.

És azt hiszem, hogy most inkább Lilias Trottertől idézek, mert sokkal, de sokkal szebben írja le azt, amit ma szeretnék megosztani.

"Isten felhasználhatja ... a bennünk kimunkált dolgokat, számunkra ismeretlen lelkek áldására úgy, amint az elmúlt évek lehullott és már rég elfeledett levelei és ágacskái arra szolgálhatnak, hogy életet adjanak az újonnan született madársóskának. Egyedül Isten ismeri, miféle megszámlálhatatlan lehetőségek rejtőznek bennünk!

Vajon nem kell-e hűségesen hozzászegődnünk, amint keresztül viszi életünkre vonatkozó tervét? Nem úgy, mint a >földnek zöld növénykéi<> a maguk öntudatlanságában, hanem a szabad akarat dicsőségével."

Erre gondolva, talán nem hiábavaló az írkálásom sem... ki tudja...

Szeget ütött a fejembe

Valahol olvastam a blogírás pozitív oldalairól és hát kicsit szeget ütött a fejembe. Szóval valaki szerint nagyon jó dolog, mert így mindazok, akik szeretnek minket, meg akiknek fontosak vagyunk, de távol egymástól, rendszeresen hallhatnak ill. olvashatnak felőlünk. Ez persze az én szememben is teljesen pozitív. Ám azt is megemlíti, hogy így már nem kell levelet írni. Na, de ez már méginkább szeget ütött a fejembe. Mert szeretek levelet írni és az sem utolsó dolog, hogy kapni is. Valahogy örülök annak, ha konkrétan nekem ír valaki és megosztja örömeit, mindennapjait, szomorúságait, fogalmazzunk úgy, hogy önmagát. Szóval, lehet, hogy leszokom a blogolásról...

És most úgy szeretnék levelet kapni...

Kedvencek

Azon gondolkodtam ma délelőtt, hogy néhány kedvencről írok. Kicsit furcsa tőlem, mert nem állandóságot jelent. Az, hogy valami "kedvenc", velem együtt változik. Egyszer ezért ez a kedvenc, másszor azért. Egyszer melankólikus vagyok, máskor meg szangvinikus. Egyszer világgá kürtölném az örömeimet, máskor magamra zárom kis szobám ajtaját. Egyszer nagyon fáj valami vagy valaki, máskor határtalanul boldog vagyok. Na, nem folytatom. Beszéljenek inkább a kedvencek...

Amikor általános iskolás voltam, legalábbis emlékeim szerint, Horváth István: "Tornyot raktam" című verse volt a kedvencem. Főleg a következő sor miatt: "amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsíratni." Nagyon boldog voltam, amikor nekem jutott az a nemes feladat, hogy elmondhattam a nyolcadikosok búcsúztatóján. Horváth I. egyéb versei viszont egyáltalán nem hatottak meg.

A gimnáziumban Radnótit szerettem meg nagyon. Egyrészt azért, mert ő is iker volt és volt bátorsága leírni azt, ami bennem is lezajlott. Vele egész biztos sokat beszéltem volna a nyugtalanságaimról. Fanniról és Fannihoz írott versei pedig egyszerűen gyönyörűek. Nem is tudom, hogy lehet ennyire szépen szeretni...

Aztán jött Pilinszky. Szerintem ő írta meg az egyik legszebb szerelmes verset. "Azt hiszem..." a címe. A másikat meg Dsida: "Kezemben tartom a szívedet" címmel. Őket is szeretem olvasni, főleg Istennel és az emberekkel való kapcsolatokról szólókat. Valahogy meg tudják fogalmazni, ami sokszor bennem is zajlik.

Az elmúlt években meg rákaptam József Attilára, Tóth Árpádra és Szabó Lőrincre. József A. istenes verseitől anno nagyon sokszor felháborodtam, ma már nem. Nem vakhite volt, hanem igazi, mert volt bátorsága kételkedni.

A sor nem teljes, sőt, nagyon hiányos. Csak gondoltam, kicsit képben legyetek, miért is idézek tőlük, ha idézek....

Azt hiszem...

..., most nagyon elfáradtam. Az előbb fejeztem be a gyógyszerleltározást és az excel táblázat, enyhén szólva, kikészítette a szemem. De készen vagyok. Elég nyugodt ügyelet van, igaz, a kedvenc kolléganőmmel vagyok, akivel gondolatolvasás szinten együtt tudunk dolgozni. Jó dolog. A gyerekek meg egész jók, szóval még nem verték szét az osztályt, de a délután közel jártak hozzá. Aztán rájöttek, hogy nem a nyúl viszi a puskát...

Egyre jobban nyomaszt az angol nyelvvizsga. Már a kolléganőim is rámszálltak, hogy mikor szánom már rá magam és nem hiszik el a kifogásaimat. Ma ráadásul a főnővér is biztosított, hogy ha tanfolyamra mennék, megoldaná a beosztásomat. Hát, ez nagyon kedves dolog a részéről. Azt hiszem, össze kellene végre szednem magam.

Most per pillanat az elfáradt bogarakhoz hasonlítok. Remélem, hogy nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalommal engem is vár az Úr a nap végén. Sietek haza...

"...az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén..."

(József Attila)

Ha szívvel dobták...

Tóth Árpád-SZERETNÉK ÁTÖLELNI...

Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

Egy kis...

... éjjeli lepke itt pihen a billentyűzeten. Nem merek nagyon írni, nehogy itthagyjon. Habár olyan nyugodtan terjesztette szét a szárnyait, mint aki hazatalált és minden rendben. Nem értem, hogy hogy találják meg folyton a szobámat. Pedig nem írtam ki az ablakra, hogy szeretem a pillangókat, mégha anno elég sok fejtörést is okozott a latin nevük. Sokkal nehezebb volt megtanulnom, mint pl. a növényeket vagy a halakat. Hát, ennek ellenére, megtalálnak. Néha leveszem a határozómat is a polcról, hogy pontosan beazonosítsam őket. Egyszer nagyon keservesen kisírtam magam Istennek és éppen akkortájt olvastam valami olyasmiről, hogy sokszor bezárjuk magunkat és ha Isten küld valami bátorítást, épp a bezártságunk miatt nem halljuk meg. Na, szóval, egyszercsak azt vettem észre, hogy egy nagyon szép pillangó repült be a szobámba és szinte mellém telepedett. A legelső gondolatom nem a meghatározása volt. Sokkal inkább az, hogy Isten üzent: "Nyugi, minden rendben van. Ha nem érted, hogy mit is teszek, megbízhatsz bennem."

Azóta tekintek a pillangókra úgy, mint különleges hírmondókra.

Egy hétköznap margójára...

Ma hajnalban azt olvastam, hogy: "Élvezz minden napot, melyet Isten ad..." (Préd.5:15), ezután aztán kíváncsian vártam, hogy vajon a mai nap mit tartogat. Többek között van egy nagy-nagy ajándéka: az a kisbaba, akit tegnap nem tudtam megdajkálni, ma ismét volt nálunk és amíg az édesanyja a nagyobbikat elkísérte a vizsgálatokra, addig vigyázhattam rá. Úgy aludt a vállamon, hogy na! Néha mosolygott álmában, jó, tudom, hogy csak ösztön, de akkor is mosolygott. És aztán, ha felébredt, akkor is mosolygott. Rám. Erre azért már nem mondható, hogy csak az arcizmok játéka. Egyáltalán nem sírt, mégcsak nem is pityergett, pedig majdnem 2 órán keresztül oltalmaztam. Annyira jó volt! Ez volt a nap egyik fénypontja. Azért egyik, mert még nincs vége a napnak, szóval, ki tudja, hogy ma még mi fog történni...

Persze élveztem a szokásos feladataimat is, meg a hónaponként ismétlődőt is, a gyógyszerleltár elkészítését. A többiek eléggé utálják, így legtöbbször bevállalom. Ez olyan, mint amit egy idős bácsi mondott: "Nem szeretek mosogatni, de szeretem a feleségem, ezért érte szívesen megteszem."

A héten kiderült, hogy megint megszűnik a kórházunkban osztály, meg egyéb rendelések. Módszeresen építik le az intézményünket. Ez nagyon tud fájni. Viszont több munkatárs, akiket elbocsátanak, már talált munkahelyet, és van, aki sokkal jobb feladatkört, mint amit nálunk végzett. Szóval, nagyon de nagyon hálás vagyok, hogy Isten gondoskodik róluk. Azt még nem tudom, hogy velünk mi lesz, mert több Gyermekpulmonológia nincs a városban, így valahol meg kell maradnunk, de a télére egész biztos, hogy valahova költöznünk kell.

Kora reggel olvastam néhány alapelvet is, amelyek segítenek abban, hogy élvezzük a napjainkat. Gondoltam, ezt is megosztom veletek.

1. Ne felejtsd el, hogy mindennap ajándék. Ne engedd az életet csak úgy elsiklani, amíg életed egy következő nagy eseményére vársz.

2. Értékeld a kis dolgokat.

3. Ne dőlj be az "örökké" és a "soha" hazugságoknak.

(A képen Vikivel vagyok, csak szemléltetés :))) )

"Ne tartsd fontosnak..."

"Ne tartsd fontosnak, hogy fontosnak tartsanak! Egyszerűen csak szeress, és fontos leszel!

...meg tudjuk-e különböztetni, hogy mikor szeretünk csupán a magunk szeretetével, és mikor árad rajtunk keresztül az Isten szeretete. Az eltérés ugyanis nem abban van, ami látható, hanem abban, ami a szem előtt rejtve marad: az indítékban, a szándék tisztaságában.

Saját emberi szeretetünk ésszel kontrollálható, logikus és telis-tele van kicsinyes elvárásokkal.

Isten szeretete ésszel felfoghatatlan, emberi logikával követhetetlen és előre kiszámíthatatlan. Nem lehet kiérdemelni, hanem ajándék. Az Ő szeretete feltétel nélküli, mindig megelőlegezett szeretet.

Isten szeretete épp a reményteleneket, a folyton elbukó visszaesőket öleli magához legszorosabban, nem pedig a magunk szemében valaminek látszókat.

A mi szeretetünk felfedező, megragadó és megkötöző szeretet.

Isten szeretete azonban egyszerre megtartó, őrző és elengedő, szabadon hagyó, felszabadító szeretet. Tiszteli szabadságunkat. De amíg mi büszkeségből nemet mondunk a hozzánk visszakéredzkedőknek, Isten soha nem utasítja vissza a hozzá visszatérő "tékozló fiúkat." Ő nem kér számon, nem rója fel a múltat. Újjászül minket megbocsátó szeretetében.

Az Ő szeretetét nem lehet befolyásolni. Csak emberi érzelmeink, kishitűségünk, félelmeink, lelkiismeret-furdalásaink miatt támad bennünk az a képzet, hogy Isten nem szeret minket eléggé! Valójában azonban saját lefokozott önbecsülésünket, az élet harcában megsérült személyiségünk fájdalmait vetítjük bele saját Isten-képünkbe, és képtelenek vagyunk elhinni, hogy Ő másképp lát minket, mint ahogy mi látjuk önmagunkat.

Ő a jövőt, a pozitív lehetőségeket látja bennünk."

(Simon András: Szeretetközelben)

Kicsit...

...izgatottan bicikliztem ma hajnalban a kórház felé, arra gondolva, hogy vajon nem okoztam-e gondot azzal, hogy a tegnap vettem ki azt a bizonyos 4 órát. Mert a hétfői napok a felvételes napok, amikor a legtöbb gyerek érkezik és féltem, hogy esetleg plusz feladatot adtam a többieknek. De hála Istennek, nem tettem ilyet, miután hazajöttem, mindössze egy gyerek került még felvételre. Szóval fellélegeztem osztályátadáskor és mégegyszer örültem a tegnapi döntésemnek. Ennek örömére indult a nap :)) és talán ezért is nem az a bizonyos keddi nap lett, amiről igazából írni akartam. Mert valahogy minden annyira jól haladt, hogy na. Egymást segítettük, azt hiszem, nagyon hálás lehetek a munkatársaimért, mert tényleg mindenki annyira lelkiismeretes és figyelmes, hogy egyszerűen jó együtt dolgozni. A mai nap nem arról szólt, mint általában, hogy "azt sem tudom, hol áll a fejem", meg mikor halljuk már a jelszót, hogy: "lányok, vizit!" (by főorvosnő :))), hanem minden haladt szép sorjában. Már végeztünk a vérvétellel, amikor indulhattak az újak röntgenfelvételre. Na, a helyszínre én kísértem őket, történetesen 3 lánykát és 1 fiút. Egyszercsak látom, hogy valamin nagyon tanakodnak, aztán félve megkérdezték, hogy: "úgye nem egyszerre megyünk be?" és "biztos nem lát meg senki?". Megnyugtattam őket, hogy még a kulcslyukon sem lehet bekukucskálni és a gép elé csak egy ember fér el, tehát mégcsak tömegnyomor miatt sem mennek be egyszerre fényképezkedni. Ez annyira felszabadította őket, hogy értesültem arról, hogyan lehet falakon keresztül is udvarolni, meg a szomszéd szoba TV-jét átkapcsolni, meg hogy lehet megoldani titokban azt, hogy átmegyünk a szomszéd kórterembe és aztán nagyon naívnak tetetni magunkat, ha a nővérke rajtakap. Ha szeretnétek tippeket ilyen kérdésekben, bátran forduljatok hozzájuk, biztos segíteni fognak.

Végülis csendes-dolgos nap volt ez a mai, egyetlen szomorú dolog ért. Felvettünk ma egy fiúcskát, akinek 6 hetes kistesója van. Hát, őt nagyon szerettem volna megdajkálni, de mire megtehettem volna, már elvitte az anyukája. Persze nem igazán vigasztaltak meg a kolléganőim, biztosítva, hogy már sajátot kellene dajkálnom. De erről a kérdésről inkább nem nyilatkozom...

Indulhat a nap!

Nem tudom, ki lehet, de van valaki, aki hajnalok hajnalán bekukkant, hogy vajon mi történt itt. Főleg neki üzenem, hogy nagyon jólesik, mert ezek szerint érdemesnek tartja így indítani (vagy éppen zárni) a napot. Előjáróban csak annyit, hogy ma biztosan írni fogok a keddi napokról, mert ezek aztán igazán izgalmas napok. Tipikusan az a nap, amikor nagyon meg kell találnom azt a bizonyos "következő legfontosabb lépést". Még jó, hogy nem egyedül. Ezért mai napi indításnak hadd legyen bátorítás a következő gondolat:

"Isten végig velünk van - ott is rátalálhatunk a lábnyomaira, ahol sohasem láttuk azelőtt. " Hátha ma is látunk egy lábnyomot...

Egyszerűen...

...csak ámulni tudok, hogy Isten mennyire ért hozzánk! Mindig tudja, hogy mire van szükségünk. Kész megmutatni, hogy miben kell változnunk, ha kérjük, tanácsolni, vezetni, egyszóval otthon lenni az életünkben. Amikor a múlt héten elvállaltam egy könyv lektorálását, nem gondoltam, hogy éppen erre a könyvre lesz most szükségem. De éppen a napokban olyan kérdések foglalkoztattak, amit a könyv szerzője annyira bölcsen megválaszol, hogy egyszerűen csak ámulok. Tényleg. Egyébként egy idős lelkipásztorné élettörténete, akit személyesen is ismerek és az élete nagyon alátámasztja mindazt, amit megoszt az olvasóval. Annyira kis szerény, hogy először meg is lepett, hogy beleegyezett abba, hogy leírja mindazt, amit Istennel élt át több, mint 80 év alatt. De olyan jól tette...

Szóval csak azt akarom mondani, hogy olyan kedves Atyánk van, akinek mindig érdemes elmondani mindazt, ami a szívünkben kérdés, vagy éppen kérés. Lehet, hogy várat a válasszal, de ha csendben vagyunk vagy egyszerűen készek vagyunk vele élni, akkor egész biztosan a legjobb időben fog válaszolni. A legtökéletesebb időben.

Jó tett helyébe jót várj!

Nem értek teljesen egyet ezzel a mondattal, mert úgye hol van akkor az önzetlenség, de a mai nappal kapcsolatban ez jutott eszembe. Reggeles vagyok, szóval, még bőven dolgoznék, csakhogy múlt héten megkértek, hogy 12 órában dolgozzak, így segítve egyik munkatársamat, ezért ma csak 4 órát dolgoztam és hazajöhettem. Szóval mégis csak igaz, hogy: "Jó tett helyébe, jót várj!"

Meglepett ám, hogy az egyik kórterembe belépve egyből a nevemen szólítottak, pedig nem dolgoztam, amikor felvételre került a kisfiú. Aztán persze felismertem őket, hogy már voltak az osztályunkon. Hát, nem is tudom, hogy lehet ennyi embert megjegyezni. Nem kezdek el számolni, hogy a 7 év alatt, amióta dolgozom, hány gyermekkel és szüleivel találkoztam, mert azt hiszem, elég óriási szám jönne ki. Hála Istennek, jó az arc és névmemóriám. De annak méginkább örülök, hogy a gyerekeknek és szülőknek is és még az utcán is rámköszönnek, nem fordítják el a fejüket, ezért különösen hálás vagyok. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha ujjal mutogatnának, valami rossz tapasztalatot mesélve... Brrrr

Van ám bőven tervem, hogy mivel töltsem a napot. Egyik fénypont az lesz, hogy jön a diákom, szóval még ki kell találnom valami jó játékot, hogy megértse, amit meg szeretnék neki tanítani. Van esetleg valami ötletetek arra, hogy a kovalens kötést hogy lehet úgy megtanítani, hogy egy diák ezután kezébe vegyen egy vaskos kémia könyvet és ne akarja letenni?

Malomvölgyi tó

Na, megjöttem. Ahogy valaki mondaná: "jó volt", ha meg tovább faggatnám, azt mondaná, hogy:"nagyon jó volt." Na, ennél kicsit bővebb leszek :) Nagyon szép ez a tó, nemhiába voltunk anno még terepgyakorlaton is itt. Összefogdostunk és meghatároztunk néhány szitakötőt, meg acsát, meg különleges íriszeket, ha jól emlékszem, itt elemeztük a tó vizét is, de lehet, hogy az Égervölgyben volt... Ma csak a tűztövissel és a galagonyával "akasztottam" ki Timit, aki mindig jót derül a biológus vénámon és közli, hogy jót szórakozik azon, hogy minden növénynek úgy tudok örülni, mint egy gyerek. Dehát azért vannak, nem?

Ma a változatosság kedvéért, csak egyszer tekertünk körbe, mert leültünk beszélgetni, aztán 2 óra hosszáig ott maradtunk. Hiába, valamikor meg kell tárgyalni az élet dolgait. Többek között arról is beszélgettünk, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek eleve van "szárnyuk", azokat könnyebb megtanítani repülni, mint azoknak, akiknek előbb ki kell "növeszteniük". Na, az aztán komoly pedagógusi feladat. Ez most nagy fejtörést okoz nekem, mert mi van, ha a gyereknek esze ágában sincs "szárnyat" növeszteni.

A kapcsolatainkról is beszéltünk, azt hiszem, meg kell tennem néhány dolgot... De nem lesz könnyű. Félek az eredménytől... És van, amikor abba kell hagyni az álmodozást és megtenni egy lépést, aztán mégegyet..., és minden rendben lesz.

Hannával rossz hírt kell közölnöm: nem esett az eső, így ne reménykedj, hogy még nőni fogok :)) Azért sajnálom, hogy nem ázhattam bőrig, olyan jólesett volna...

Nem értem...

..., hogy mi késztet arra egy kb. 10 éves forma kisfiút, aki mellékesen hiper-szuper bringával jelent meg az előbb a kiskapuban, hogy azt kérdezze, nincs-e ócskavas, amit odaadhatnék. Persze Viktor is eszembejutott (ezt tudja, akinek szól :))) Na, szóval, mostanában nemcsak papírt gyűjtenek az iskolában meg műanyagkupakokat? Ja, és még nincs is iskola... Mostmár sajnálom, hogy nem faggattam ki, de éppen egy nagyon jó írást olvastam, meg a barátnőm is hívott. Megyünk egyet kerekezni a Malomvölgyi tóhoz. Itt fölöttünk elég komoly felhő van, szóval le akartam mondani, de Timi közölte, hogy amióta tudja, hogy megyek, azóta ünneplőbe öltöztette a szívét, sőt, még nyakkendőt is kötött rá (tehát még a Kisherceg rókáját is túlszárnyalta :))) Lehet, hogy bőrig ázunk, de kit érdekel... Timi szerint legalább megnövünk. Na, ebben én már nem reménykedem, meg különben is jó kicsinek lenni. Mentem, mert még elkésem...

Keith Green

Ma már sokan nem ismerik. Nagyon fiatalon, 28 évesen halt meg. De addig égett Istenért. Nemcsak a dalaival szolgált mások felé, hanem megnyitotta az otthonát, rengeteg embert befogadtak a feleségével, noha nem volt kicsi a családjuk sem, 4 gyermeket kaptak ajándékba. A dalaival főleg arra tanított engem, hogy nem mindegy, milyen szívvel szolgálom Istent. Nem mindegy, hogy engedelmes vagyok-e, vagy áldozatokkal próbálom Istent kiengesztelni. Nem mindegy, hogy a pénzemet adom, vagy az életemet.

A "Nincs megalkuvás" című könyv szól az életéről, amit a felesége írt. A cím nagyon találó, a naplójegyzetei, a dalai mind azt bizonyítják, hogy csak megalkuvás nélkül érdemes Istent szolgálni. Másképp nincs értelme...

Hallgassátok meg néhány dalát:

http://www.youtube.com/watch?v=HqTt5ANJL2s&mode=related&search=

http://www.youtube.com/watch?v=h89-3_kIRDA&mode=related&search=

http://www.youtube.com/watch?v=OY7Fuz8fhfA&mode=related&search=

"Passzív" alkotás

"...a türelem, a szeretet várakozó magatartása, amely a bizalomból fakad...

A türelem a szeretet építőművészete.

Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom pont azzal készteti pozitív változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket.

Egyszerűen csak várunk rá." (Simon A.)

Szeretnék egy csoda részese lenni!

Akik msn-n láthatják az elérhetőségemet, általában visszatérő gondolatként olvashatják a címben szereplő mondatot. Nem véletlenül. Egyik kedvenc filmemből, az "A walk to remember" című alkotásból származik. Akik esetleg látták, talán romantikus, rosszabb esetben "nyálas" filmnek tarthatják. Ám legyen. Nekem mást jelent. Akit érdekel, az tovább olvashatja, aki levonta a következtetést, az inkább ne tegye.

A film, utolsó évüket taposó gimisekről szól, köztük van egy lelkész lánya és elég sok csínyt elkövető néhány fiatalember. Egyikük közülük azonban felfigyel erre a nagyon kedves, szerény lányra és próbálja megismerni. Persze a csapattagok szívatják egy darabig, aztán feladják. A srác meg mindent megtesz, hogy jobban megismerje ezt a lányt, aki elég távolságtartó, de egy idő után mégis beengedi az életébe. Az iskolát bemutató fotóalbumban benne van a lány is, a következő jelmondattal: "Szeretnék egy csoda részese lenni!" Mikor már a mindent jelentik egymásnak, kiderül, hogy a lány leukémiás. Az édesanyja is valamilyen betegségben halt meg, az édesapa egyedül nevelte. A lány a betegsége miatt nem akart senkit az életébe engedni, és csodát szeretett volna átélni. A fiú, megtudva a hírt, nem fordít hátat neki, mindent megtesz érte, sőt, feleségül veszi. Fél évig ápolja, amikor meghal a kedvese...

Aztán meglátogatja az apósát, elmondja, hogy halad az orvosi tanulmányaival, majd elkezd beszélni arról, hogy a felesége mennyire várt a csodára, ami elmaradt.

- Te voltál a csoda - fogalmazza meg az apósa.

... egyszer talán folytatom...

A csend hangja

"Bár megöl engem, én mégis bízom Benne! (Jób 13,15 angol ford.) vallja Jób akkor, amikor egyszerűen mindent elvesztett. Csak sejtem, hogy mit élt át, Isten eddig megóvott, hogy annyi veszteség érjen. Sokan azt mondják, hogy mekkora hite volt Jóbnak. Én is így gondolom, de éppen azért, mert mert kételkedni. Merte elmondani Istennek azt is, hogy hiába kiált, annyira távoli Isten, hogy hasztalan teszi, nem kap választ. Csend volt. Úgy kellett hinnie, hogy teljes sötétség volt, mindenféle útmutatás nélkül.

Amikor kislány voltam, apa tanított meg biciklizni. Egy darabig fogta a biciklit, úgy próbálkoztam egyensúlyozni. Aztán titokban, hogy ne is sejtsem, elengedett, mert tudta, hogy már nem esem el. Csak aztán mondta el, hogy egyedül mentem. Azért még egy darabig ott szaladt mellettem, míg biztos nem volt abban, hogy megbizhatóan tudok egyensúlyozni. Ma már egy aggódó szempár sem követ a tekintetével, igaz, mindennap rábíz Arra, aki viszont igen.

Mostanában magam is csendet és sötétséget élek át. Elég sokszor kételkedem, ami talán azt is mutatja, hogy a hitem is erősödik. Jó sokszor tapasztaltam Isten vezetését. Most a változhatatlan jellemébe tudok kapaszkodni. Mert bármennyire is csendben van, egész biztos, hogy velem van. Nagyon szilárdnak és megalapozottnak kell lennie annak a kapcsolatnak, amiben csendben lehet, csak úgy együtt, üldögélni. A csend eltereli a hangsúlyt a szavakról és olyan meghittséget épít, ahol szavakra nincs többé szükség...

Barát

"Barát az, aki hisz az álmaidban akkor is, amikor te már lemondtál róluk." -kaptam ma SMS-ben, történetesen egyik legjobb barátnőmtől. Nem tudom, honnan jött rá, hogy per pillanat feladtam az álmaim, vagy legalábbis nagyon mélyen elástam őket, elszánva magam arra, hogy nem is gondolok rájuk. Erre ő meg írja, hogy ő akkor is hisz az álmaimban és nem adja föl azt, hogy megvalósulnak. Micsoda ajándékok az ilyen barátok. Képesek nagyokat hallgatni, tudnak velünk örülni és sírni és adott esetben bátrak az igazság kimondására is. Helyreraknak, de olyan szeretettel, hogy az ember belülről érzi, hogy érdemes változni. Türelmesek és úgy szeretnek, hogy nem várnak viszonzást. Tudják mikor kell jönni és esetleg csendben elvonulni. Úgy élnek, hogy nem tartják magukat fontosnak, de nagyon hiányoznak, ha már nincsenek velünk...

Simon András

Aki esetleg nem ismerné, Simon András először is grafikáival mutatkozott be. Volt alkalmam meghallgatni az előadását a munkáival kapcsolatban. Saját maga bevallása szerint nem volt tehetséges ember. Egyszer viszont (már 4 gyermek apukája volt) így könyörgött Istenhez: "Uram Istenem, könyörülj rajtam. Szeretnék művész lenni, de nem tudom, hogy van-e tehetségem hozzá." Aztán tehetségért imádkozott és ígéretet tett, hogy Isten dicsőségére szeretne alkotni. Elmondása szerint ezután jött a próba, hogy elfogadja az ajándékot, amit Istentől kért. Figyelmeztetett is minket, a hallgatóságát arra, hogy vannak akik csak kérnek, de sokszor kishitűségük miatt nem tudják elfogadni az ajándékot. Ajándékot kérni veszélyes dolog, mert lehet, hogy megkapod. Komolyan gondoljuk-e azt, amit Istentől kérünk? -tette fel a kérdést.

Ő megkapta, amiért imádkozott. Ma már nagyon sok helyen megtalálhatók a grafikái. Az utóbbi években viszont versekkel, írásokkal is bemutatkozott. Egyik kedvenc gondolata számomra a következő: "Aki Istent szereti benned, úgy őriz meg, hogy elenged. Aki csak magát szereti benned: úgy veszít el, hogy görcsösen ragaszkodik hozzád."

A héten ismét forgatom a "Szeretetközelben" című könyvét. Ne lepődjetek meg, hogy idézni fogok tőle...

Íme az első:

Mt 13,1-9

Aki azért nem fogadja el önmagát

-s önmagában az Istent-,

mert kevesli

azt, amit kapott,

az még

azzal a "kevéssel" sem tud mit kezdeni,

amit az Úr a lelkébe vetett.

Az ilyen ember

magát zárja ki a megajándékozottak sorából.

Durcásan,

ölbe tett kézzel

csak áll életének felszántatlan termőföldjén,

és sanda irígységgel

nézi

a mások búzájának szárba szökkenését.