Két csodálatos munkatársnőm ebben az évben veszítette el férjét és munkahelyét is. Igaz, az utóbbi előnyugdíjaztatást jelent, de mindkettőnek sokat segített volna, ha még dolgozhat. De nem így alakult. Mindketten harmónikus kapcsolatban éltek férjükkel. Egyiknek volt ideje felkészülni a veszteségre, a másik még elköszönni sem tudott. A fájdalmuk és a gyászuk is más. Hallgatom egyiküket: noha pótolhatatlan veszteség érte, nem sajnálja magát, igaz, hogy sír, ha kell, de igyekszik megtalálni a mostani helyét. A másik kevésbé: emészti magát, és nem tud magának sem megbocsátani és feldolgozni a gyászt. Bevallom: noha nagyon tisztelem és szeretem, teljesen tanácstalan vagyok. Nem merek megszólalni, mert úgy érzem, hogy olyan haszontalan vigasztaló lennék, mint Jób barátai. Csak hallgatni tudok. Nagyokat. Mást nem tehetek...
Iszonyúan fájhat valakit végleg elengedni, akár halála miatt, akár amiatt, mert ez az egyetlen út. Nem tudom, melyik nehezebb. Most azt gondolom, hogy az méginkább fáj, ha valakit úgy kell elengednem, hogy továbbra is ott van valahol az életemben...
5 megjegyzés:
Egyszer stoppoltam Pestre, és úgy két hónap után másodjára felvett egy kedves nőci a piros tragacsával :D A kocsi ablakában észrevettem egy törött nyilat. Kérdeztem, hogy íjászkodik-e. Azt mondta, hogy régen íjászkodott a férjével, és ez a nyíl azért különleges, mert a jegygyűrűjük van rajta és a nyíl másik fele nála van. Aztán hozzátette, hogy így könnyebb elviselni a válást, ha van előtte valami, ami ráemlékeztet. Azt mondta, hogy így könnyebb megemészteni, mintha el akarná felejteni.
Szal ez az az eset, amikor nem az elszakadás az egyetlen út. Hát azóta nem találkoztam vele..
Hát, ez nagyon különleges kötődést jelent, és az az érzésem, hogy férje veszteségét is jól dolgozza fel. A felejtés szerintem sem segít ilyen helyzetben.
Az viszont továbbra is kérdés, hogy mit tegyen az ember, ha valakit el kell engednie / veszítenie és nem a halál az oka...
Szerintem jobbat nem is tudtál volna tenni, mint hogy ott voltál mellettük. Ilyenkor arra van a legnagyobb szükség, hogy valaki meghallgassa a szenvedőt, valakinek elsírhassa a bánatát. Én úgy gondolom, nagyobb segítség egy váll, amin sírni lehet, mint bármiféle bölcs gondolat.
Én soha nem fogom elfelejteni, amikor mellettem voltál a gyászomban. Nem emlékszem, hogy valamit is mondtál volna nekem, de hogy velem sírtál, az többet jelentett mindennél.
Szeretlek!
:-)
Igen, tudom, már az évek során megtanultam, hogy a legjobb hallgatni és csak sírni valakivel. Csak azért néha kérdés bennem, hogy nem lehetne-e többet tenni? nekem még nem sikerült...
Egyébként előkerestem azt a képeslapot, amit akkor írtál nekem. Tudod, hogy kezdted? "Drága kicsi Húgom", így azt hiszem, sokkal inkább te fogadtál tesónak, mint én titeket :DD És az, hogy akkor melletted lehettem, neked köszönhető, mert te hívtál szolgálni Tóalmásra, én csak szótfogadtam :DDD
Kedves Noémi!
Körülbelül két napja találtam erre az oldalra. A feltétel nélküli szeretetről akartam olvasni, s ez volt az első oldal,amit a google kidobott. Hogy miért kerestem? Mert életemben először feltétel nélkül szeretek valakit. Jó érzés, ugyanakkor fáj is, mert el kell Őt engednem. S ez valóban úgy a legnehezebb, hogy az életemben mégis ottmarad...
Megjegyzés küldése