Azt gondolná...

... az ember lánya, hogy az éjszakai ügyeletek eseménytelenek meg fárasztóak. Az utóbbit elismerem, az előbbit meg már jó párszor megcáfoltam :))) Szóval tegnap éjszaka történt, hogy tettem-vettem a kezelőben, amikor hallottam, hogy valaki sír. Meglepett a dolog, mert a kicsiket nemrég néztem meg, aludtak, mint a tej, a nagyoktól meg nem vártam efféle megnyilvánulást. De egyik nagy lány sírt. Mint kiderült, elfelejtette a telefonja pin-kódját és már a puk-kódot kellett volna bepötyögni, hogy újra használhassa. És hát úgye, általában az emberek nem puk-kóddal a kezükben vonulnak be egészségügyi intézményekbe. Na, de gondolom erre is találták ki a nővéreket, hogy ilyen helyzetekben kölcsönadják a saját telefonjukat, mert úgyebár nem kevésbé életmentő, mint mondjuk a DAFA :))) Az akció olyan jól sikerült, hogy nem sokra rá megérkezett sms-ben a nagyon várt puk-kód, így minden viharfelhő elcsitult és a nagy lány is aludt tovább...
Az előbb meg egy kislány vonult ki és ezt mondjuk még nem sikerült megértenem, hogy lehet az, hogy szinte félálomban is tudnak mesélni az életükről, de a kedvenc korosztályomnak ez nagyon jól megy. Így értesültem arról, hogy apa és anya már nem élnek egy fedél alatt, és hogy egy ilyen apróságnak végig kell hallgatnia, hogy apa és anya már nagyon nem szeretik egymást. Na, szóval, fáj a szívem értük és mindig megdöbbent a stasztika, miszerint az osztályunkon megforduló gyerekek felének külön élnek vagy már el is váltak a szüleik. Én meg csodálkozom, hogy tele vannak feszültséggel, félelemmel...
Hamar szembesülnek az élet szomorúságaival...