Színpompával és bátorsággal

Akik már szeptemberben is olvastak, talán emlékeznek a "Búcsúzás és lombhullás" bejegyzésemre. Akkor az őszi búcsúzkodás ihletett meg, ma inkább november 1.-vel kapcsolatban szeretnék írni.
"Ha csak rövid időre búcsúzunk, ott lehet a szívünkben a reménység, hogy akinek menni kell, visszajön és talán épp az elmenetele hozza meg számára azt a változást, amire már régóta vár. Aztán mikor újra látjuk, meglepetéssel tapasztaljuk azokat a csodákat, amik az eltelt időben születtek meg benne és bennünk. Mert mi magunk is változhatunk.
Ha meg végleg kell búcsúznunk, akkor meg a fáktól tanulva csak olyan szépen érdemes, ahogy mindezt teszik. Már az elején tudva azt, hogy ott van az a bizonyos réteg és egyszer el kell engedni. Ha meg így áll a dolog, akkor csakis a legszebben lehet: színpompával és bátorsággal..."
Évek óta tanulgatom, hogy csak nyitott kézzel lehet igazán szeretni és persze azt is, hogy ha szeretünk, akkor sebezhetőek is vagyunk. De ez így természetes. Nekem legalábbis. A napokban figyelem az embereket: sokan veszik a koszorúkat, virágokat és felkeresik a temetőket. Valahol természetes, hogy emlékezünk. Bennem mégis nagyobb kérdés az, hogy azt, aki már nem él, szerettük-e igazán? Adtunk-e elég virágot az életében? Meghallgattuk-e elégszer? Türelmesek voltunk-e? Volt-e igazán időnk rá? Évekkel ezelőtt olvastam egy verset, ami rádöbbentett arra, hogy azok a virágok számítanak, amit a másik ember még életében kapott tőlem.

Add nekem - ma...

Add ide ma nekem a tiszta, fehér rózsákat,
melyeket egy napon síromra akarsz tenni.
Rendezd el a szeretet liliomait
az én legdrágább vázámban.
Add ide nekem őket még ma,
illatuk még megszépíti életemet,
s örömöt szereznek nekem.
Add ide őket ma, mikor szívemet gyötri
a szeretet hiánya.
És azt a tüskét, amit most belém szúrsz,
azt ültesd, ahová való, a sírra.
Eljön a nap, mikor majd
semmit sem fogok rózsáidról tudni
és tüskéid sem fognak
szívemnek fájdalmat okozni.

Hadd adjam át a virágaimat, ma, amíg lehet...