Amikor délután átvettük az osztály gondját-baját, azon kezdtem el izgulni, hogy ennyi feladat mellett lesz-e időm arra, hogy ígéretemhez híven egy csodás, 4 éves kislánynak majd esti mesét olvassak. Tegnap este mi vettük fel az osztályra Ramit, aki visszajáró betegünk és hát, úgye egy ekkora kislány már emlékszik arra, hogy ki az, aki neki mesét olvas, ha lehetősége van rá, szóval az első mondatai között ott szerepelt a nagy-nagy kérdés, hogy olvasok-e neki mesét. Na, szóval egész délután úgy éreztük, hogy soha nem fogjuk utolérni magunkat, aztán este 8 óra körül mégis kiderült az ég, és végre láttuk a munkánk eredményét és végét. Pont időben léptem be Ramihoz, mert már nagyon álmos volt, de amint meglátott, tiszta éber lett és így nyugodt szívvel ültem le és olvastam a mesét. Aztán nagy-nagy öleléseket kaptam, szóval igazából nem tudom, hogy ki kapott többet: ő vagy én, de mindig meglep, hogy valahogy ezek a drága gyerekek annyira megérzik, ha az embernek nehéz vagy szomorú napja van és úgy tudnak szeretni, hogy na.
Aztán meg úgy jöttem ki a kórteremből, hogy nagyon hálás voltam Istennek azért, hogy megtarthattam az ígéretemet és olvashattam ennek a csöppnek.
Azt hiszem, kevesebbet kellene izgulnom amiatt, hogy a fontos feladatokra jut-e idő. Mert valahogy mindig időben jut...
Ma este meg még úgy érzem, hogy meg kell köszönnöm nektek, kedves olvasóim, hogy annyiféleképpen kifejezitek a hálátokat azért, hogy veszem a bátorságot és merek írni. Nagy bátorítás nekem a visszajelzéseitek, a leveleitek, meg minden. Köszönöm!
1 megjegyzés:
De jó, hogy összejött a mese! Izgultam...
Megjegyzés küldése