Évek óta egyik kedvenc igeversem ez az ézsaiási ige (Ézs.49,4b). Sokszor bebizonyosodott már számomra, hogy valóban a legjobb dolog, ha Istennek adjuk a dolgainkat. Mostanában egyre jobban kikristályosodik, hogy az elmúlt időszakban, mi miért is történt az életemben. Pl. totál nem értettem, hogy miért is nem maradhattam a Csecsemő osztályon, aztán most meg látom, hogy Isten éppen így akart megóvni, hogy a Légutira kerültem. Nem beszélve arról, hogy labor szempontjából itt sokkal több mindent végzek és ha minden igaz, nemsokára ebből jól profitálok.
A héten kb. választási lehetőségek elé állították azokat, akiket nem vesz át a Klinika. Nagyon megviselt látva, hogy nagyon drága kolléganőimnek, akik csodásan bánnak a gyerekekkel és igazi értékek, el kell menniük. Nem tudtam mást tenni, mint Isten gondjaira bízni őket.
Sokszor embereknek öntjük ki a szívünket és csak nagy sokára megyünk Istenhez. Közben Ő meg alig várja, hogy végre elmondjuk Neki. Egy középkori ismeretlen szerző (akkor ez teljesen elfogadott volt), írta "A tudatlanság felhője" című írást. A következőket tanácsolja: "A szeretet alázatos moccanásával emeld föl szívedet Istenhez; és Istent értem, nem pedig bármilyen javát. Ügyelj erre, és kietlen legyen számodra minden gondolat, melynek tárgya nem ő maga. Felejtsd el minden teremtményét és azok munkáit, és se gondolatod, se pedig vágyad ne nyúljon ki feléjük..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése