Amikor Pécsre költöztem, fogalmam sem volt, hova is kerülök. Előző napokban hívott fel Éva, a házinénim, hogy szeretettel várnak. Azelőtt soha nem találkoztunk. Amikor megérkeztem, egy 4 gyermekes, nagyon kedves család fogadott. Bence mindössze egy éves volt. Aztán elég rövid idő alatt családtag lettem.Egyik este éppen a fiúkra vigyáztam, Marcira és Bencére, amikor meglepett minket Ákos, az édesapa. Megkérdezte a fiúkat: "úgye milyen jó baby sitteretek van?", mire Marci: "Noémi nem a baby sitterünk, ő a pótanyánk."
Ez a, számomra nagyon kedves visszajelzés jutott eszembe a tegnap este, amikor lejöttek felköszönteni. Nagyon lelkesen énekelték a fiúk a "Boldog szülinapot...", aztán Bence kitalálta, hogy énekeljünk még, így következtek a karácsonyi énekek, közben persze gyertyáim egy részét is meggyújtotta, mint ahogy az évek során számtalanszor. Aztán végiglapozta Pancsinellóról szóló könyvemet. Ezen mindig elmosolyodom, mert noha kapott tőlem egy példányt, azt hiszem, amikor az eny
émet veszi a kezébe, a közös olvasásokra gondol. Amikor még csak mutogatni tudott a képekre, max. néhány szó kíséretében, aztán amikor már ő maga olvasta...Eszembe jutott az a közös élmény is, amikor majdnem együtt ugráltunk az avarba. Ma is sajnálom, hogy csak majdnem, hogy befolyásoltak a járókelők, akik még így is megcsodáltak minket.
Ha mennem kell, nehéz lesz itthagynom őket...
"Ha menni kell, magammal sokat vinnék, az egész, édes, megszokott világot..." írja Reményik.
A diplomaosztómon Éva a következő idézettel bátorított: "Ne bánkódj, téged Istennek, az Atyának szeretete vezet. A legjobb útat gondolta el számodra, ha nem így lenne, más úton vezetne."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése