Nem tudom,

ki hogy van vele, de én nagyon hálás vagyok a 2007-es évért. Rengeteg minden történt velem, habár most a mai nap hatása alatt vagyok (erről majd később írok, amikor már döntést hozok), szóval most nem tudnék kiemelni nagy és hihetetlen történéseket az eltelt évből.
Amit viszont szeretnék kiemelni:
- Isten sohasem hagyott cserben (még akkor sem, amikor magam alatt voltam/vagyok)
- élveztem az Atyai gondoskodását, szeretetét
- azon a helyen lehetek, ahova hitem szerint Ő állított
- a barátságaim megerősödtek
- kicsit átalakult a hitem, de azt gondolom, hogy sokkal inkább a hovatartozásomról szól és nem arról, hogy mit kapok, vagy éppen nem kapok
- nem szeretnék megkövesedni, hanem növekedni és fejlődni minden területen
- amit el kell felejtenem, szeretném elfelejteni
- amit elengedni, azt elengedni és nem szorongatni
- nyitott lenni Isten útjaira és szabad lenni az Ő akaratára
Na, csak részletek...

Legyen áldott Új Évetek!

Kértek sütit?

Éppen az egyik kedvenc süti készítésében segítettem anyának :)) Ha kértek, gyertek!
Elég sokszor vagyok "útközben", vagyis Jonánál. Ő meg fényképezés szempontjából kiszámíthatatlan. Nem tudom, itt hány óra lehetett, de elég éjszakába nyúló időpont volt... Mint látható: néha komoly is vagyok ( a látszat csal :)))
A szüleimnél is találok bőven olvasnivalót :))) Itt éppen a Szeretet újságot. Bettinek üzenem, hogy az Üdvüzenet nagyon színvonalas lap, éljenek a temesváriak :))

Köztes állapot

Mostanában értem meg azt, hogy a köztes állapotokra is szükség van: amikor várakozni kell és úgymond nem történik semmi. Az ember lánya csak sejti vagy néha tapasztalja, hogy Isten mindkét vonal végén dolgozik: előkészít valamire (még ha nem is tudom, hogy mire), és azt is elkészíti a számomra.
Egyszer Habakuk is odaállt a bástyára és csak Istenhez kiáltott. Neki meg az volt a válasza, hogy a próféta legyen türelmes, mert mindaz megtörténik, amire vár. (Hab. 2:1-3) Csak azért merem ezt leírni, mert néhányszor engem is így bátorított Isten.
Ahhoz, hogy eljussak onnét, ahol most vagyok oda, ahová szeretnék eljutni, hajlandónak kell lennem arra is, hogy köztes állapotban legyek.
"Nehéz elengedni a megszokott dolgokat, üres kézzel állni, és várni, hogy Isten megtöltse azt:
-ijesztő lehet elengedni valakit, mert akkor veszteséget érzel. Ne rohanj bele egy kapcsolatba félig öltözötten és készületlenül. Beszélj Istennel!
- munkahely, otthon és célok. Elengedted a régit, de nem vagy benne biztos, hogy képes leszel kezelni az újat, vagy hogy egyáltalán mikor fog megérkezni.
Amikor Jézus azt mondta: "Menjünk át a túlsó partra!" (Mk. 4:35) az útközben nyert tanulságok örökre megváltoztatták tanítványait..." (B.G.)
Remélem, engem is meg fog...

Útközben

Ismét vagyok... Jó volt otthon, de a jóból is megárt a sok - ahogy a mondás tartja. Sokmindenről írnék, de most csak néhány gondolat:
- mennyire törékeny az életünk
- mennyire törékenyek az emberi kapcsolatok és milyen sebezhetőek is vagyunk, ha igazán szeretünk

És még mindig szeretnék egy csoda részese lenni!

Sweet home

Tiszta izgatott voltam szentestén, hogy hogy sikerül a meglepetésünk. Tudni kell azt, hogy a szatmári gyüliben 24.-én is istentisztelet van és a vonatom éppen akkor ért haza, amikor családom nagy része még a gyerekek műsorát élvezte, ám Jona ünnepi díszben várt és gyorsan hazavitt a karácsonyfa alá, meglepetésnek. Aztán persze visszament az istentiszteletre, hogy senki se fogjon gyanút. Aztán hazaértek, én meg csak lapultam a belső szobában, az adrenalin szintemet nem mértem meg, de jócskán a természetes szint fölött volt. Aztán a fiúk kitalálták, hogy hívjanak föl engem, apa nagy lelkesen bejött a szobába a telefonért, közben kérdezte: "vajon otthon lesz-e?" erre én meg válaszoltam, hogy: "otthon". Sajnálom, hogy akkor nem volt fényképezőgép a kezemben, habár mondjuk nem adná vissza apa arckifejezését, de ő is és anya is könnybelábadt szemmel fogadott és nem győzték elhinni, hogy teljes a család, mindenki otthon van.
Jó itthon, habár ezek a napok repülnek, aztán mindjárt már azt veszem észre, hogy 30.-a van, és már megyek is vissza...

Anya csak egy van!

Az évek során néhányszor szembesültem azzal, hogy vannak olyan gyerekek, akik kerek perec ragaszkodnak ahhoz a tényhez, hogy "anya csak egy van"! Gondolok itt arra, hogy az ember bármilyen módszert is bevet a vigasztalásukra, ők akkor is kitartanak a kiabálásban meg a sírásban anyukájuk után. Na, hát ma éjjel is így jártam. A dolgomat csak nehezítette, hogy anyuka az anyaszállón, ami a főépület egyik szárnyában van, békésen pihent, az osztályunk meg egyik kis épületben van, tehát még az udvaron keresztül is át kell jönni. Ilyenkor persze telefonon keresztül kapnak értesítést az anyukák, hogy szedelőzködjenek és jöjjenek, mert baj van, végére értem az összes vigasztalási próbálkozásomnak. Kénytelen voltam ma is így tenni, csakhogy a vonal már vagy fél órája foglaltat jelzett, Máté meg hajthatatlan volt: "anya és kész". No persze milyen egyszerű lenne, ha nem egyedül kellene ügyelni: az ember gyorsan átszalad, és személyesen szól, csakhogy úgyebár egyedül vagyunk éjszaka és nővéri kötelességünk nem elhagyni az osztályt. Jó dolog, hogy a fertőző osztály van a földszinten, és ők soha nem ügyelnek egyedül, így egyikük gyorsan felszaladt vigyázni az osztályra, én meg átszaladtam a pótolhatatlan anyukáért. Persze nem győztek bocsánatot kérni az anyukák, hogy nem figyeltek arra, hogy a telefonkagyló rendesen a helyén legyen, de a lényeg a lényeg, hogy Máté lassan ismét álomba szenderül immár az édesanyja karjaiban...

Amióta...

...az adventi időszakban vagyunk, azóta szeretném megosztani a várakozással kapcsolatos Pilinszky idézetemet, amely nekem annyira különlegesen szép, hogy egész évben kézközelben van és nemcsak ilyenkor olvasom el. Talán azért, mert valahol mélyen az a gyermek vagyok, aki az első hóesésre vár. Sokszor meg azért, mert nagyon is türelmetlen vagyok noha nagyon szeretnék jól várakozni: Istenre, változásokra, érésre, gyümölcsökre és még sorolhatnám...

HITÜNK TITKAIRÓL

(...) Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. (Pilinszky János)

Az előbb...

... feldíszítettük a fenyőfát, úgyhogy az osztályon lévő gyerekek már megcsodálták. Naaaaggyon szép lett, majdnem teljesen kék, ami nekem különösen tetszik. Az jó, hogy idén nem raktuk asztalra, mert a tavaly, amikor szintén kivettem a részem a díszítésben, létrára álltam és majdnem leszédültem. Aztán meg a főorvosnőnk instápolt a kezelő asztalán. Ezek után tényleg elhitték, hogy tériszonyom van :)))
Azon gondolkodom egyébként, hogy mit is adjak az ünnepeltnek, mert úgye a Karácsony lényege az lenne, hogy Annak a születésnapját ünnepeljük, aki sorsközösséget vállalt velünk, szóval mindent megtapasztalt, ami minket ér az életünk során, ezért nem lepjük meg, ha éppen fáj valamink vagy örülünk valaminek vagy megbántanak, vagy elé hozzuk bűneink...
Szóval még mindig szeretnék igazán ünnepelni és a nagy tülekedésben nem letaposni az igazi kincseket...

Morzsa

"Ha az életem megtöretik, miután Jézusnak átadtam, csak azért történik, mert a maradékból egy egész tömeg jóllakik, míg az osztatlan cipó csupán egyetlen kisfiú éhségét csillapítaná".
(Ruth Stull)
"Isten túlságosan szeret ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, és túl bölcs ahhoz, hogy hibát ejtsen". (Jim Elliot)

Éppen...

... egy szervátültetéses íráson dolgozom, aztán persze mindenféle érdekes cikket olvasok. Többek között arról is olvastam, hogy a franciák a kedvesüknek nem azt mondják, hogy "édes szívem" hanem azt, hogy "kis káposztám". Érti ezt valaki? Én speciel nem tudnék mit kezdeni ezzel a kedveskedéssel, csak néznék, mint Bálám szamara...

Hihetetlen,

de apa a tegnap sem kérdezte meg, hogy hol is töltöm a Karácsonyt. Ennek persze nagyon örülök, mert úgye meglepetést szervezünk a tesóimmal és jó lenne, ha tényleg sikerülne betoppani. Füllenteni nem tudok, agyaltam is 1000-el, hogy mit is mondjak, ha megkérdezik, hogy szabad leszek-e Karácsonykor és arra a következtetésre jutottam, hogy annyit mondok, hogy: "hát, tudjátok a nővérek sorsát...". Tudom, hogy nem tökéletes, meg ebből inkább az ügyeletre lehet következtetni, dehát na..., de eddig megúsztam :))))
Ééééésssss! Sikerült megoldani, hogy Jona megkapja a Good News könyvesboltból a legújabb Chapman CD-t. Már majdnem feladtam, amikor kicsit bonyolultan úgyan, de 3 ember segítségével sikerült megvenni.
Izgalmas Karácsony lesz azért, majd igyekszem nem arra gondolni, hogy ünnepek után kiderül, hogy januártól a Klinikán dolgozom-e vagy menesztenek. Egyre nyomasztóbb emiatt az osztály hangulata, de igyekszem Isten igéreteire támaszkodni, miszerint mindennap gondoskodni fog rólam is. A madarakat sem felejti el, gondolom, engem sem, eddig legalábbis nem tette...

Vivi

Amikor először kísértem el Timi barátnőmet a gordisai Örömhírklubba, egyből feltűnt egy kis, fekete hajú kislány, aki teljes figyelmével ott volt és csak szívta magába a hallottakat. Mint kiderült: Viviennek hívják. Gondoltam is, hogy majd hazafelé jövet kifaggatom Timit a kislányról, aztán már a bibliai lecke tanítása alatt kiderült számomra, honnan is ered ez a nagy figyelem. Ti. amikor arra került sor, hogy hogyan is születhetünk Isten családjába, egy fecsegő kislány megjegyezte: "Vivi már Isten gyermeke". Áhá, szóval ez a kis, fekete hajú kislány úgy él a kis falujában, az iskolájában, a pajtásai közt, hogy tudják róla Kihez is tartozik. Egyértelmű az élete, a viselkedése. Példamutató, kedves, sugárzó...
Tegnap is jelen volt és sugárzott. Azon gondolkodtam, hogy vajon hogy is marad meg ez kis hit-láng egy eldugott, nagyon szegényes falucskában. Még nem tudtam kifaggatni Vivit, hogy a mindennapokban hogyan is táplálkozik Istenből. Az viszont érzékelhető, hogy a helyén van. És biztonságban Annak kezében, aki egy pislogó mécsest sem olt el, sőt, egy sötét szobában elég ahhoz, hogy világosság gyúljon. Vivi szívében is ég a láng és adja tovább...

Hangolás

Éppen három hete annak, hogy Timi barátnőm feltette a nagy kérdést, hogy számíthat-e rám a karácsonyi Örömhírklubokban. Hát, persze! Minden összejött: nem ügyeltem, mégcsak be sem hívtak, és Csabát is elengedte otthonról a családja, így a jól működő felállásban indultunk el ma reggel, hogy három kis falvacskában adjuk tovább a hírt, hogyan is lehet igazán ünnepelni Jézus születésnapját. Drávapalkonyán kezdtünk, ahol már hozzászoktunk ahhoz, hogy egy nagy gyereksereggel hogyan is lehet ünnepelni, itt debütáltunk Csabával a bábozásban is (soha életünkben nem báboztunk). Ott voltak a nyáron megismert gyerekek, öröm volt őket újra látni, együtt lenni velük és ünnepelni. Aztán Gordisa következett, ahova rendszeresen mentünk örömhírt vinni, őket is jó volt újra látni.
A nap csúcspontja mégis a harmadik állomásunk volt egy eldugott kis faluban, Mattyon. Ide nyáron merészkedtünk el legelőször és Isten már akkor megmutatta, hogy milyen is az, amikor Ő jár előttünk és találkozhatunk olyan gyerekekkel, akik teljesen nyitottak az evangéliumra. Nos, a falu képviselőjének felesége felvállalta azt, hogy a meghívókat ő maga fogja szétosztani a falu csemetéi között. Vártuk is, hogy mi lesz ennek az eredménye, aztán majdnem sírva fakadtunk, amikor egy egész gyereksereg fogadott. Ilyen meglepetésre nem számítottunk. Töröltem is erősen a szemem sarkából a könnycseppeket és örültem, hogy nem nekem kell őket köszöntenem és hogy Timi volt olyan erős, hogy ne sírja el magát, látva ezeket a csodás, evangéliumra éhes gyerekszemeket. Aztán ismét megszólalt az Ige, hálásan szóltak az énekek és zajlottak a játékok. Isten különleges ajándéka volt.
Hazafelé jövet nem győztünk hálálkodni Istennek ezért a napért, nem tudtuk eldönteni, hogy igazából ki is kapott többet: a gyerekek vagy éppen mi, azért meg kifejezhetetlenül hálásak vagyunk, hogy Isten méltatott bennünket arra, hogy különböző formában a legnagyobb Ajándékról, Fiáról beszélhessünk. Hangolódik a szívem...

Nos, nem tudom...

...hogy ettetek-e már olyan muffint, ami kincset rejtett, de a ma esti női bibliaórán, Lili muffinjai nem akármilyenek voltak: igazi értékeket találtunk bennük. Nem is akármit: igeverseket a Bibliából. Nos, nem semmi, hogy micsoda ötletei vannak Lilinek: szépen elrejtette a kis papírokat egy alufóliába, aztán meg a muffinba és igazán izgalmas volt, hogy vajon mit is őriz egy-egy sütemény. Íme az enyéim, (mert kettő is jutott ám mindnyájunknak :))): "Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve." (Kol. 2,3) "Bízzál az Úrban és tégy jót, akkor az országban lakhatsz és biztonságban élhetsz." (Zsolt. 37,3) Mindkettő nagyon találó most, mégegyszer köszönöm Lili, hogy ilyen módon is bátorítottál bennünket!
Nagyon-nagyon jó volt ám együtt lenni és Ruth könyvét tanulmányozni, elárulom, hogy egyik kedvenc könyvem a Bibliából és nemcsak a neveim miatt :))) Mindkét nő jelleme nagy hatással volt rám már gyermekként, tetszik Noémi hitelessége és Ruth jelleme. Jó látni Isten tervét az életükben, azt hogy számára nincsen elvesztegetett "szárazsági időszak", annak is megvan a maga szerepe az életünkben. Várom, hogy az enyémben mi is lehet...

Haza akartam...

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra.
(Pilinszky: Apokrif)

Azt hiszem...

... most nem fog menni, hogy arról írjak, ami bennem zajlik. Azt azért megsúgom, hogy jó dolgok, csak valahogy általában éppen arról tudunk a legkevésbé írni vagy beszélni, ami a leginkább foglalkoztat bennünket. Egy igevers és egy gondolat azért valamennyire elmondja (elnézést kérek, hogy angolul lesz, de ebben a formában kaptam és így szeretném megőrizni):
"On the day I called to you, you answered me, you made me strong and brave." (Psalm 138,3)

"...your Father knows your heart, and because he does, he has a place RESERVED just for you." (Max Lucado)

Hála-csokor

Ma hajnalban egy mondat elég rendesen elszomorított, aztán eszembe jutott, hogy "soha ne hasonlítsd össze sorsodat másokéval", amit már évek óta próbálgatok, csak vannak olyan helyzetek, amelyek mégis előhozzák belőlem az összehasonlítgatást. Próbálgatom ám véglegesen leszámolni, de nem mindig sikerül.
Eszembe jutott, hogy néhány évig hála-füzetet vezettem: minden napra írtam valamit, hogy miért is vagyok hálás Istennek. Széles volt a repertoár: benne volt akár egy mosoly, vagy egy megbújó kis virág az úton, meg az ún. nagy dolgok is, amelyek mondjuk imameghallgatások voltak vagy olyan élethelyzetek, amelyek magukkal vonták spontánul a köszönetemet.
Azt hiszem, újra folytatni fogom a sort és még az Új Évet sem várom meg ebben.
És ma egy kis csokrot kötök mindabból, amiért ma vagyok hálás (mondanom sem kell, hogy csak töredékes lesz)...
- hálás vagyok, hogy Isten a Gazdám, mégha mostanában sokat is hadakozom Vele
- hálás vagyok azért a kis gyülekezetért, ahova néhány hónapja csatlakoztam és úgy érzem, hogy haladok az otthon-érzés/levés felé
- hálás vagyok azokért a spontán kialakult beszélgetésekért, amelyek végül az elmúlt napjaim csúcspontjaivá váltak
- hálás vagyok imádkozó szüleimért, akik mertek anno szabadon engedni és hagyták, hogy magam döntsek és a saját álmaimat kövessem
- hálás vagyok azokért a dolgokért, amikben Isten megszelídített
- köszönöm a kórházi feladataimat, a gyerekeket, akik felé jelenleg szolgálhatok
- köszönöm a csütörtöki fogadtatást Kristóf és Barnabás részéről, igazán sokat jelentett, hogy hiányoztam nekik (ha minden igaz, holnap este a szüleik lesznek olyan bátrak és rámbízzák őket :)))
- köszönöm az igaz barátaimat, akik nem akarnak megváltoztatni, de mellettem állnak, amikor belülről kezdek el változni
Most csak abbahagyom...

A héten...

...nagyon sajnáltam, hogy nem hallgattam meg a múlt vasárnapi Vasárnap Estét. Akik résztvesznek vagy neten keresztül hallgatják, azok tudják, hogy miről is beszélek. Jona tesóm persze ott volt és amióta beszélt az estéről, azóta lesem, hogy mikor lesz már elérhető valami zenei anyag vagy a tanítás. Michael Payne énekelt a feleségével, Marikával (mindig kiráz a hideg, amikor együtt énekelnek, mert olyan jóóóóóó) és Tóth Olivér tanított, akinek a stílusa, hát, hogy is mondjam, tutti nem lehet közben elaludni. Na, hát, a tesóm tolmácsolásában hallottam, hogy többek között beszélt Jákób életéről, azóta is gondolkodom azon, amit mondott. Kb. így hangzott: "el tudjátok azt képzelni, hogy Jákób egész életében mást sem tett, mint azokat a dolgokat próbálta megszerezni, amiket Isten már születése előtt megígért?" Megdöbbentett ez a mondat. Mi lett volna, ha Jákób vár, hogy Isten adja neki azokat az áldásokat? Mi lett volna, ha nem vonja magára testvére haragját az elsőszülöttségi jogért, hanem egyszerűen megvárja, hogy Isten adja neki? Na, hát ezeken morfondírozok mostanában...

Aztán ma meg tanítottam egy nagyon okos és logikusan gondolkodó kissrácot. Tisztára élveztem ahogy gondolkodik és hogy érti az egyértelmű magyarázataimat és nem kell mindenféle praktikákat bevetnem. Na, szóval arra jöttem rá, hogy a férfiak sokkal de sokkal jobban veszik az akadályokat természettudomány ügyben, lehet, hogy nekem is jobb lett volna, ha bölcsésznek tanulok, ámbár totál hálás vagyok, hogy valamennyire konyítok a biológiához és a kémiához, mégha sokszor túl szubjektív is vagyok...

Ma rájöttem,...

...hogy szükségem van olyan napokra vagy legalábbis néhány órára, amikor egyedül lehetek, csöndben, amikor nem kell beszélnem, mégcsak hallgatnom sem. Csak lenni. És az is jó, ha nem kell magyarázkodni, hanem egyszerűen tiszteletben van tartva a csend. Különben is a beszéd sokszor félreértések forrása, ezt már a Kisherceg is megmondta. Én meg sokszor a bőrömön is tapasztalom.
Na, és még az is jó, ha az embernek van olyan hely az életében, ahova hazamehet. Ahol nincsenek felé elvárások, ahol nem lesz gyomorgörcse, hanem egyszerűen azt mondják neki, hogy: "jó, hogy megjöttél és hogy vagy..."
Mára csak ennyi.

Mikulás-járás

Na, hát mindig meglepődök egyetlen férfi orvosunk kreativitásán meg ötletein. Az se volt semmi, hogy a múlt héten mit talált ki, és persze meg is oldotta, de ezt nem árulhatom el, mert szigorúan szakmai titok. Aztán ma egyszercsak felcsendült a jól megszokott kérdés, hogy: "mehetünk vizitelni?" és a mi drága doktorunk ott állt előttünk Mikulásként, jól megtöltött puttonnyal, piros sapkával, aminek a végén kis csengő lógott és az elmaradhatatlan szakállal - hozzá kell tennem, hogy ez a sajátja és azért még nem ért el Mikulás-szakáll hosszúságot, de közeledik :)) Hát, így vonultunk be a gyerekekhez, volt aki csak nevetett nagyokat, volt, aki meg volt illetődve, de olyan is volt, aki kihasználva ezt a soha vissza nem térő alkalmat, meghúzta a Mikulás szakállát és a csengőjét is megszólaltatta. Így hát egész vidámra sikeredett a mai, komolynak ígérkező vizit...

Hogyan éljünk túl egy kórházi áramszünetet?

Egész nyugodt és szép volt a mai délutánunk, azt azért hozzá kell tennem, hogy ebben szerepe volt annak is, hogy a kedvenc kolléganőmmel dolgoztam. Aztán este 7-kor egyik anyás kisfiúnknak hazament az anyukája, így egy jó darabig pityergés volt, aztán gyorsan kitaláltam, hogy ha már olyan ügyesek voltunk, hogy mindennel készen voltunk, hát kiültettem a folyosóra, hogy a közelünkben legyen. Hozta is ám még Micimaciját is (ez a neve a Micimackójának), aztán egész jól elücsörgött. Aztán csak azt vettük észre, hogy egy nagy lány is mellénk telepedett, aztán mégegy, meg mégegy gyermek, végül már szinte mindenki a közelünkben volt, amikor áramszünet lett. Na, hát általában ilyenkor a gyerekek (főleg a lányok) visítanak, meg kiabálnak, de ezek a kedves gyerekek, amikor mondtuk, hogy maradjanak a helyükön, mert mindjárt előszedjük a lámpát meg a gyertyákat, ott ültek csendben és várták a világosságot. Aztán barchobáztunk, meg azt játszottuk, hogy "Amerikából jöttem", ebben már a Micimaci is résztvett, amit sajnos nem sikerült megfejtenünk, na, de lényeg a lényeg, hogy aztán ismét lett világosság és erre kis apróságunk is megszólalt, hogy "hiányzik anya". Aztán végülis mindenki elcsendesedett, én meg azon mosolyogtam magamban, hogy milyen jó is, hogy egy kis manó kitalálta, hogy vigasztaljuk meg, mert így senkinek semmi baja nem lett, hanem együtt vészelhettük át az átmeneti sötétséget.
Most meg sietnem kell, mert még ki kell raknom a cipőmet, úgyanis Mikulásjárás várható, akit Évának hívnak, és minden évben kitalál nekünk is valami meglepetést. Eddig mindig meglepődtünk, az az érzésem, hogy idén is meg fogunk...

Féljek?

Valaki, az elmondása szerint, eléggé elmaradt az olvasással (teljesen nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy elolvassa, amit ide irkálok), és történetesen azt a felelőtlen igéretet tettem, hogy nem írok addig, amíg be nem tudja hozni a lemaradását. Nos, őt ismerve, ha lesz rá ideje, be fogja hozni, így mea culpa, de írok néhány sort.
Még mindig beteg vagyok, és mivelhogy dolgozom, nem tudom, mikor fogok belőle kikecmeregni. Tegnap a főnővér aranyosan győzködött, hogy menjek el táppénzre, egyrészt, hogy meggyógyuljak, másrészt meg hátha történik végre valami és valahonnan kapunk még nővért (tegnap délután is egyedül voltam, ami azért nem egyszerű dolog a mi osztályunkon), de igazából nem tudom, honnan is kapnánk, hisz már alig vagyunk a kórházban... Na, csak ha az ember beteg meg túlterhelt, akkor bizonyos visszatérő kérdései is felerősödnek, meg félelmei meg ilyenek. Nos, azért írom le ma Betty Scott Stam versét. Hozzám hasonló kérdései voltak, amikor ezt írta, csak amíg őt Isten megnyugtatta, én még mindig a "miért", "hogyan", "merre" és társai kérdéseimmel ostromlom. Nem tudom, hogy bírja már, az az igazság. Mindenesetre a verset azért leírom...

És féljek,
Hogy létezik bármi, amit az
emberek drágának tartanak
És Te megfosztanál tőle
És semmit sem adnál helyette?
Nem így van ez
Mert láthatom arcodat
És hallom hangodat:
Gyermekem, meghaltam érted.
Ha a szeretet és élet ajándékát
Elfogadtad tőlem,
Visszatartanék-e tőled bármi drágát
bármi szép s ragyogó
Tiszta s becses dolgot?
Gyermekem,
ez nem lehet.

Sokkal...

...jobban vagyok, igaz, hogy már holnapi nap van, vagy mai, ahogy vesszük, persze. Tegnaphoz képest tutti, hogy holnap van :)) Remélem, ez a sokkal jobban levésem nem annak az Algopyrinnek köszönhető, amit nagy kínomban végül bevettem (utálom a gyógyszereket, na). A forró tea jótékony hatásaiban sem hiszek, mert az a véleményem, hogy a gyulladt területet nem kell még jobban erősíteni, így ha lehet, fagyit eszem (ez most kimaradt, mert nem férne be a hütő fagyasztójába a maradék, egy litert meg mégse tudok megenni egy ültömben :))). A 100%-os narancslé viszont kimaradhatatlan, ezt persze csakis hidegen iszom és naaaaggggyon jólesik. Az meg végképp jólesett, hogy hétvége volt és nem ügyeltem, így olvasnivalóval ücsörögtem az ágyamban és Charlie volt a háttámaszom. Őt meg aki még nem ismeri, nyugodtan keresse meg itt valahol, mert megtalálja... Na, szerettem volna valami értelmes mondatot is ideírni, de most valahogy nem illik ide, meg különben is, a beteget istápolni kell, meg néha elnézni a hülyeségeit...

Sikerült...

...valamit összeszednem a kórházban, így már tegnap is meg ma is próbálom kúrálni magam és gondolni sem merek a holnapi napra. Azt azért megfigyeltem már, hogy amikor beteg vagyok, akkor valahogy olyan dolgokat hoz elém Isten, amelyek megtétele igazán nagy kihívás. Történetesen most azokkal a szerepekkel szembesít, amelyeket bizonyos helyzetekben magamra vállalok és álarcokat hordok (jópár önvédelmet megtanultam az életem során). Nos, ezek levétele és elhagyása nem egyszerű. Eric Berne pl. óva int attól, hogy másokat kiábrándítsunk játszmáikból, mert meglehet, hogy nem tudnák elviselni. Éppen azért kerestek szerepeket, kezdtek el játszmákat, azért viselnek maszkot, hogy az életet élhetőbbé és elviselhetőbbé tegyék. Ugyanakkor mindannyiunkban megvan a kísértés, hogy mások álarcát letépve szembesítsük valódi helyzetükkel és mezítelenül otthagyjuk őket. Az eredmény azonban tragikus lenne. Ha a személyiség pszichológiai részei széthullanak, ki szedi össze és rakja helyre a széthullott darabkákat? Képesek vagyunk rá? Megtennénk?
"Oly sokba kerül teljes értékű embernek lenni, hogy nagyon kevesen akadnak, akiknek megvan a tisztánlátásuk és bátorságuk ahhoz, hogy ezt az árat megfizessék... Teljesen fel kell hagynunk a biztonság keresésével, hogy mindkét karunkat kinyújthassuk az élet kockázata felé. A szerelmesek mozdulatával kell a világot átölelnünk. A fájdalmat a létezés feltételeként kell elfogadnunk. A kétséget és a sötétséget a tudás fizetségeként kell elszámolnunk. A nehézségben kitartó, és az élet és halál minden következményének teljes elfogadására kész akaratra van szükségünk." (Morris L. West: A halász cipője)

Szomorkás...

...hangulatunk volt ám ma, amit Nikivel itt jól leplezünk, egyik doktornőnket búcsúztatjuk éppen. Hiába, egyre közeledik az az időpont, amikor megváltoznak körülöttünk a dolgok, van, akinek könnyen megy a váltás, egyik napról a másikra, és van, akinek nehezebben. Azt hiszem, én a második kategóriába tartozom. Nem tudom igazából, hogy Isten mit vár el tőlem: maradjak veszteg, mert Ő úgy akar dolgozni, vagy lépjek ki, mert azt várja tőlem. Nem egyszerű, ha az ember döntéshelyzetben van...
Azt viszont már megbeszéltük a tesóimmal, hogy senki nem árulja el a szüleinknek, hogy hazamegyek Karácsonykor. Tiszta poén, mert csak 24.-én reggel indulhatok (az éjszakai ügyelet miatt) Pécsről, így teljes meglepetés lesz estére. Tibi vagy Jona teljesen naivan lelépnek az autóval amikor értem jönnek és így állítunk majd haza. Tudom, hogy rosszcsontok vagyunk, és ezt már el is játszottuk (habár amikor Jona nagy suttyomban lenyúlta a slusszkulcsot, szüleink már tudták, hogy kiért is megy), de hátha idén sikerül úgy megvalósítani, hogy teljes meglepetés legyen a betoppanásom :)))

Tiszta szép...

...délutánom volt. Kedvenc korosztályomból ismét nálunk van F. Geri, aki noha 3 éves és májusban volt utoljára, amint meglátott, rögtön a nevemen szólított. Annyira, de annnnyiraaaa jóóóól esett! Hiába na, kellenek az ilyen szeretetteljes visszajelzések. Kaptam nagy ölelést, meg állandóan hívott a szobába (ha éppen nem voltam ott), és ma különösen jól esett a lelkemnek.
Eszembe jutott, amikor annyira pici volt, hogy már születése után hozzánk került, (úgye akkor még a Csecsemőn dolgoztam) és bőven adott fejtörést, mert elvárta, hogy csak vele foglalkozzunk, meg ilyenek. Szóval nem volt egyszerű eset. Aztán néhány hónaposan egy olyan vizsgálatot szerettek volna rajta elvégezni, amihez fontos volt, hogy éjszaka nyugodt maradjon, meg aludjon. Persze éjszakás voltam és előző éjszaka csak akkor volt csöndben, ha az ölemben volt. Izgultam is ám, amikor megláttam következő este, hogy már rajta van a megfigyelő, monitorizálja az életfunkcióit a gép. Aztán csak felsóhajtani tudtam Istenhez, hogy most az egyszer aludjon éjszaka és sikerüljön a vizsgálat. Nem fogjátok elhinni, de végigaludta az éjszakát. Nekem ez nagy csoda volt, és hihetetlen hálás voltam érte Istennek.
Aztán most meg olyan jó látni, hogy már 3 éves és tiszta értelmes, aranyos és gyönyörű barna szeme van és most is olyan kedvesen tudja rávenni az embert, mint anno csecsemőkorában. Igaz, akkor a sírásával, most meg a kedvességével vesz le a lábamról. Azért ennek a fejlődésnek nagyon-nagyon örülök.
Egyébként majdnem hazahoztam: a kolléganőm kitalálta, hogy ha már csak aludni jövök haza, akkor már igazán haza is hozhatnám :)) Igazán közel álltam a megvalósításhoz...

u.i. Geri meg üzeni Gernek, hogy a gyermekláncfüvet ne felejtse el összekapcsolni :)))

Na, itt és most...

...világgá kürtölöm, hogy nem leszek ügyeletes Karácsonykor. Kicsit félve nyitottam ki a beosztásos füzetet a mai nap kezdetekor, aztán jött a nagy felsóhajtás, hogy SZABAD leszek Karácsonykor és Szilveszterkor is. Félreértés ne essék, azt is elfogadtam volna tiszta szabadon és hálásan, ha ügyelnék, de most akkor is nagyon jólesett. Röpke 6 éven át általában önként és dalolva vállaltam ezt a feladatot, ámbár töredelmesen bevallom: néha azért összeszorult a szívem. Azért a családom nagyon tudott alkotni, volt, hogy felhívtak, és az összes unokatesóm énekelte nekem a Csendes éjt, meg volt bőven más meglepetés is. Aztán volt olyan, hogy a háziakkal ünnepeltem, igaz, családtagként szeretnek. Olyan is volt ám, hogy egy kedves csoporttársam felhívott, hogy meg akarnak látogatni és csuda finomságokat hoztak: pl. őzhúst valami különleges körettel, meg itt voltak velem megszépítve az ünnepet. Az is csodás Karácsony volt, amikor Darin mindennapra készített egy ajándékot és csak akkor volt szabad kibontanom, ha nagyon szomorú lettem... Na, teljesen elkapott a karácsonyi hangulat...
"A nagy tülekedésben minden kincset letaposnánk." Nos, az igazi Kincset szeretném idén is ünnepelni...

Az előbbi...

...imában főleg a "kényszerű tétlenség" jelent most nagyon sokat. Úgy látszik, Istennek valami miatt fontos, hogy ilyen időszakokat iktat be az életünkbe. Eszembe jutott a vasárnapi tanítás, ahol az is szóba került, hogy Pálnak volt az életében 14 év, amikor úgymond nem "csinált semmit". Egyébként megbújik ez a tény az igeversek között, csak a figyelmes olvasó tekintetét nem kerüli el. Nos, kérdezhetnénk azt, hogy mire volt jó? Teljesen felkészült volt már ekkor az evangélium terjesztésére, hisz akkor már jópár hit-vitán túl volt, meg támadáson, meg minden. Úgyanígy pl. Mózes is teljesen kész volt egy nép vezetésére, amikor 40 éves lett, hisz ott tanult a fáraó udvarában, ugyanazokat a tudományokat szívta magába, mint a "családtagok", akik egy ország irányítására készültek. Mégis Isten a pusztába küldte még 40 évre.
Na, hát, csak azért példálóztam e nemes személyekkel, mert akarom hinni, hogy valahol a saját "kényszerű tétlenségem"nek is szerepe van az életemben. Persze messze állok ezektől az emberektől, de valahol mégis Isten tervében vagyok. Talán közbeeső láncszem (ahogy Grace fogalmazza meg a Grace és Glóriában), de elszakadna vagy hiányos lenne az az összeálló lánc anélkül a szem nélkül...

Lehet, hogy az idő teszi,

de mostanában a melankólikus oldalam van előtérben, elnyomva a szangvinikusságomat. Nem is értem, hogy fér meg bennem ez a két személyiségtípus. Néha igazán zavarba hozom a barátaimat is, amikor jó aktívan megélem mondjuk a melankólikus oldalamat, aztán különösebben nem kell helyrerakniuk, mert előkerül a szangvinikusságom és a nevetésem. Na, ez van. Állítólag az ilyen emberek jók az egészségügyben meg az oktatásban. Majd kérdőíveket osztogatok...
Na, de nem akarok elkanyarodni túlságosan. Ma ismét a kezembe került Phillips Brooks imája, ami évekkel ezelőtt egy nehéz időszakomban segített, hogy igazán Atyának lássam mennyei Apukámat és hogy ne értetlenkedjek a dolgaim felett, hanem egyszerűen bízzak benne. Na, ez mindennapos lecke, úgyhogy ma is teljesen aktuális.
"Ó, Uram, bármit teszel velünk, akár örömöt, akár fájdalmat, akár fényt, akár sötétséget adsz, hozzád vigyen! Kegyelmedet sohase azért becsüljük, mert boldoggá tesz vagy elszomorít, teljesíti vagy megtagadja tőlünk kívánságunkat, hanem bármit küldesz, hozzád vigyen közelebb, hogy tökéletességedet ismerve biztosak lehessünk abban, hogy minden csalódásunk között te szeretsz minket, minden sötétségben világosságot adsz, és minden kényszerű tétlenségben felhasználsz. Igen, minden halálban életet adsz, ahogyan életet adtál halálában Fiadnak, Megváltónknak, Jézus Krisztusnak. Ámen."

Bontatlan boríték

Van egy, számomra nagyon kedves gyerekdalszerző és énekes, aki az én gyerekkoromat is megfényesítette a dalaival. Most is nagyon sok gyereknek szerez örömet, de most kicsit gondban vagyok, hogy leírhatom-e a nevét, mert amit vele kapcsolatban írni szeretnék, az a személyes életével kapcsolatos. Á, most névtelen marad (majd egyszer engedélyt kérek a neve leírására).
Na, hát úgye, ha már az ember gyerekeknek ír, akkor valószínű, hogy nagyon szereti őket és ért a nyelvükön. Ez az énekes nagyon! Viszont elmesélte, hogy magánemberként nagyon nehéz időszakokat élt át a feleségével, főleg amikor saját gyermekeiket veszítették el. Már az első elvesztése is nagyon fájdalmas volt. Ezután, elmondása szerint, mindig úgy állt ki a színpadra a gyerekek elé, hogy előtte a függönybe törölte a könnyeit a fájdalomtól. 8 év várakozás után, Isten csodát tett velük és lett egy kislányuk. Aztán, amikor ez a kislány 4 éves volt, testvére született, akit egy betegség miatt elvesztettek. Ez már nagyon nagy hit-krízis volt a számukra. Totál nem értették Istent. Aztán végülis Isten 3 borítékkal vigasztalta meg:
1. vannak borítékok, amelyeket már most kibonthatunk és megérthetjük, hogy mit miért tesz
2. vannak borítékok, amelyek tartalmát csak később értjük meg
3. vannak borítékok, amelyek ezen a Földön bontatlanok maradnak, aztán Istennek már nem is kell felbontania, mert személyesen ad választ ezekre...

"Amit a hernyó...

...a világ végének nevez, azt a Teremtő pillangónak hívja." Nem tudom, kitől származik ez a gondolat, valahol csak úgy találtam, de annyi mindent elmond az ember, Istennel és emberekkel való kapcsolatáról. Ma az Istennel való kapcsolatról szeretnék írni. Kis gyülinkben az Apostolok cselekedeteit tanulmányozzuk és ma éppen arról a változásról volt a tanítás, ami Saulban, vagyis Pálban megtörtént. Nem is csoda, hogy általában Pál-fordulatnak is nevezik, ha valakiben hirtelen születik meg az Isten melletti döntés. Az ő esetében gyors, grandiózus esemény volt. Igaz, utána Isten adott neki 3 napot, amikor vak volt, nem evett, nem ivott, hogy végiggondolja, mit is tett. Vannak azonban, akik szép lassan araszolnak. Igazából én is így döntöttem Isten mellett. Évekig értek bizonyos hatások, amelyek elvégezték bennem, hogy megtegyem ezt a, nem mindennapi lépést. Igaz, hogy konkrét dátumhoz kötöm a magam pálfordulását, de igazából lassú araszolgatás volt Isten felé és nem egy olyan hirtelen csoda, mint Pál esetében.
Igazából azt hiszem, hogy nem az a kérdés, hogy az ember csodával határos módon, vagy csendben, a szívében dönt Isten mellett. Sokkal inkább az, hogy nyilvánvaló, kézzelfogható következményei vannak-e ennek a döntésnek. Hisz maga a megtérés egy közös út kezdete Istennel. A magam életében azt látom, hogy ez az út Vele, egyre izgalmasabb lesz. Örülök, hogy nem hagytam ki...

Miért élek?

"...ha meg akarsz ismerni engem, ne azt kérdezd, hol lakom, vagy azt, hogy mit szeretek enni, vagy azt, hogy hogyan fésülöm a hajam. De kérd, hogy mondjam el részletesen, mit gondolok, miért élek, és kérdezd meg, hogy mit gondolok, mi az, ami távol tart attól, hogy teljesen annak éljek, amiért élni akarok - vagyis Krisztusért."
(T. Merton)

A héten...

...valaki azt gondolta, hogy a blogom gyerekei a sajátjaim. Egyrészt nagyon jólesett, mert ezek szerint legalább annyi szeretettel írtam róluk, mintha a sajátjaim lennének, másrészt meg azért nem merem összeszámolni így nagy hirtelen, hogy hány gyerekről is írtam már. Szerintem már óvodát meg iskolát nyithatnék. Na, de remélem, egyszer lesznek...
Azon viszont elgondolkodtam, hogy mennyire más mindegyik gyermek: van, akinek a szívéhez könnyű út vezet, és van, akihez igazi nagy rögös út, sőt, ha az ember lánya többször sikertelenül próbálkozik, akár fel is adhatja. Aztán meg az sem mindegy, hogy mit is mondunk, mert lehet egyetlen mondat, ami meghatározza egy gyermek egész életét pozitív illetve negatív irányba. Ezért totál nem mindegy, hogy hogyan is viszonyulok a személyiségéhez.
Persze magamból indultam ki és két élmény jutott eszembe, ami befolyásolta és még mindig hatással van az életemre. Az egyik az általános iskolai magyartanárnőmhöz kötődik, aki nem sokat dicsért, de egy irodalmi versenyre mégis elvitt és az eredményem alapján olyan mondat hangzott el a szájából, ami igencsak meghatározó abban, hogy ma merek írni. A másik pedig negatív élmény, és visszatérő félelmem, de azt is tudom, hogy Isten képes arra, hogy egy fájó emléket teljesen begyógyítson. Aztán meg tudhatom, hogy a hatások, amik érnek, nem véletlenek, hanem egy tökéletes tervbe illeszkednek...

Nah, végre...

...mindenki megkapta a gyógyszereit. Nem unatkozom ám egyáltalán, amúgy is ezen az osztályon ez a szó ismeretlen. Kedvenc korosztályom alkotott kicsit, de sebaj, arra találtak ki, hogy helytálljak bizonyos helyzetekben. Nemrég egy 4 éves fiúcskával egyezkedtem, merthogy mindenáron apát szerette volna ezen a csodás éjszakán, aztán végülis meggyőztem, hogy reggelig nyugodtan rámbízhatja magát. Elfogadta. Aztán meg egy 3 évest vigasztaltam, aki a múlt éjszaka, amikor éppen az ágyából vettem ki, együttérzően megkérdezte, hogy: "nem vagyok túl nehéz neked?" Aztán egy még kisebb, amikor az előbb megadtam a gyógyszereit, megölelt és biztosított, hogy nagyon szeret. Amikor meg jó éjszakát kívántam neki, kedvesen megköszönte. Hát, mit is mondjak: el vagyok kényeztetve...

Jónéhányszor...

... be kell állnom pótanyának, hogy kis betegeim ne sírjanak az édesanyjuk után. Na, ez történt az éjjel is. Éjfélkor rengeteg gyógyszert kellett adnom és fájó szívvel ébresztettem a társaságot, de ha muszáj... Így ébredt föl az osztály legfiatalabbja is, aki mindössze 2 éves. Persze az volt az első kérdése, hogy "hol van anya?", aztán amikor észrevette, hogy sehol (és még anyaszállón se volt a tarsolyban, hogy gyorsan áthívjam), akkor teljes erejéből elkezdett sírni. Na, gondoltam: ennek fele sem tréfa, senki sem fog aludni ma éjjel, ha ez a kis manó nem csendesedik el, így gyorsan ölembe kaptam és vigasztalgattam. Meg is nyugodott, de csak akkor, ha a közelemben volt, amint visszaraktam volna az ágyába aludni, azonnal kezdte a sírást. Hát, így míg adminisztráltam az ölemben ült. Csakhogy vannak ám bőven egyéb tennivalók is, így jól jött volna egy Katja :))) (Liliék hordozókendője a gyengébbek kedvéért, egyszer kölcsönkérem, Lili, ilyen esetekre :))), hát leültettem egy kis székre és onnan szemlélődött a drága. Aztán olyan 2 óra tájban végre megengedte, hogy visszategyem az ágyába, no, azért az alvásig eltelt még jócskán idő, de egész jól viselte. Aztán meg olyan békésen aludt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy kis manónak meg kell fényesítenie egy éjszakás nővérke ügyeletét...

Hit

Bizonyos kérdések miatt újra és újra a hitem kerül mérlegre. Sokszor nagyon gyenge, azt meg már le sem merem írni, hogy egy hosszú, éjszakai ügyelet után igazán sötétnek és reménytelennek látom a dolgaimat. Amikor leszálltam a buszról hazafelé jövet, megcsodáltam a fákat. Noha már levél nélküliek, de a rügyek már megjelentek. A tavasz ígérete.
Itthon meg eszembe jutott Jörg Zink gondolatai és leírom nektek, hátha van köztetek olyan is, akinek nem mindig erős a hite és talán megérti a, sokszor gyenge hitemet...
"Jézus szóhasználatában a hit mindig azzal kapcsolatos, hogy valaki ott is számol egy működő hatalommal, ahol mások azt nem várják. A hit számol a csodával, amely beleavatkozik a pillanatnyi helyzetbe.
A hit várakozás. A hit az az ugrás, amelyet az ember bátran végrehajt, noha fél az ugrástól.
A hit nem csoda révén keletkezik. A hit nélkül ugyanis egyetlen csoda sem több, mint álmodozás, csalás vagy varázslás. Az a hit, amely csoda révén keletkezik, nem hit, és Jézus ismételten tiltakozott az ellen, hogy az emberek csodát akartak látni tőle, hogy hihessenek. A hit inkább a csoda elfogadásának bátorsága. ... az a csoda, amelyet a hívő kap, nem más, mint az a képesség, hogy egy mélységesen kérdéses világban bizalommal szólítja meg annak alkotóját, és azt mondja neki: Mennyei Atyám!" (J.Z.: Istennel élni)

És akkor már hadd álljon itt egyik kedvenc versemből néhány sor:

Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,
Elfér a Fértelen, a Végtelen.
Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,
Tegezhetem a Mindent és Atyának
Szólongathatom és szerethetem
És kéréseket gügyöghetek Hozzá:

Add meg a mindennapi kenyeret,
És add meg a mindennapi kegyelmet,
Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,
És el ne rontsam a Harmóniát.
A mindennapi szépséget is add meg,
Hogy legyen mindig lehelnem belőle
És szétlehelnem a testvér világnak.
És add meg, add meg ugyanezeket
Minden embernek és minden nap."

(Sík Sándor: Imádság a hegyen)

Így jár...

... az, aki bekapcsolva hagyja a telefonját, hogy akár hajnalok hajnalán is megszólalhat. Meg is szólalt ma hajnalban, konkrétan azért, hogy be tudnék-e jönni ügyelni, mert a kolléganőm megbetegedett. Na, a kedvenc kolléganőmnek mindent :))) Így ma ismét 12 órázom, van bőven tennivalóm, de még eddig nem havaztam el, csak néha csodálom a havas tájat :)). Gyönyörűek a feketefenyőink, meg jó ránézni a városra. Szeretem a havat, na! Ilyen szempontból örök gyerek maradok. Meg ilyenkor eszembe jut Pilinszky, aki így fogalmaz: "Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, és már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel..." Na, szeretnék én is így várakozni mindenre...

Fogalmam...

...sincs, hogy Isten hogy csinálja, de tényleg meg tudja hihetetlenül sokszorosítani az ember erejét. Ezt tapasztaltam ma, amikor 12 óra helyett 13-t dolgoztam az elvileg 8 óra helyett. Igazából már előre féltem a mai naptól, mivel ilyenkor az idő meghozza a léguti betegeket, aztán a félelmem a tegnap délután méginkább felerősödött, amikor ügyelet alatt szembesültem az osztály látszámával. Aztán úgye aludtam néhány órát (kereken 3-at :))), és 5:30-kor már át is vettem az osztályt, röpke 12 órára (én naív :))) Azért írom egyesszámban, mert annyira kevesen vagyunk most, hogy egyedül voltam osztályos nővérként. Agyaltam ám is rendesen, hogy is osszam be az időmet, hogy a telt házas osztályon mindenki időben megkapja a gyógyszereit, a laborfeladatok is el legyenek végezve és már nem is merem sorolni, hogy még mi is. De aztán nagy örömömre kaptam egy NAGYON ügyes tanuló nővérkét, aki talpraesett volt és rengeteget segített. Komolyan: tiszta élvezet volt együtt dolgozni vele, volt, hogy már a gondolataimat is kitalálta. Na, hát Isten humora. Aztán délután már totál egyedül voltam, de volt néhány mosoly, ami erőt adott, hogy nosza, van értelme mindennek. Aztán most meg hálát adok Istennek, hogy nem tudom, hogyan, de végülis elvégeztem a feladataimat és még arra is jutott idő, hogy egy kedves kis fiúcskával, Botival egyezkedjem a pillangók sorsában, mert úgye tegnap két pillangója is volt (zöld szárnyastű, amin keresztül infúziót és gyógyszert is kapott) és mára már annyira jól volt, hogy az infúzósat szabadon engedtük. Most is szárnyal valahol, és Boti hősiesen iszik nehogy újra a kezére szálljon, mert úgye a pillangóknak akkor jó a sorsuk, ha szabadok lehetnek és a szelek szárnyain repkedhetnek...

Néhány sor mára

"Vesd a porba a nemes ércet, és patakok kavicsába az ofiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te nemes érced és ragyogó ezüstöd."(Jób könyve 22:24-25) Ma este találtam ezt az igeverset ebben a fordításban. Meglepett. Kicsit más értelme van így, mint abban a Bibliában, amit forgatok.
Ennek kapcsán meg arra gondolok, hogy Isten mi mindent tud kihozni egy olyan életből, amely az Övé. Soha nem pazarolta el senki életét, aki vette a bátorságot és Rábízta mindenét...

Ma egy nagyon...

...nemes feladatot kaptam: én mentem Bencéért az iskolába. Kicsit eltévedtem, mert az első osztályban kerestem, aztán kiderült, hogy már másodikos (végülis nem egy fedél alatt élünk? :)), de hogy ez nekem hogy-hogy nem esett le 3 hónap alatt! Na, de végül megtaláltam. Éppen valami sakkpartit terveztek az osztálytársával, aztán csak lestem, hogy milyen lépésekkel támadták egymást. Bence azért elég biztos volt a dolgában, és már majdnem nyert, amikor a tanító néni véget vetett a játéknak, mondván, hogy siessen már, mert rá várnak (közben én meg megbeszéltem vele, hogy végigjátszhatják). Na, mindegy, elindultunk nagy nehezen, mert persze közben még az uzsonnáját is majszolta. Megkaptam az iskolatáskát, ő meg rúgta a focilabdáját. Azt azért elárulom, hogy az iskola mindössze 10 percre van tőlünk, de mi fél óra alatt sem értünk haza. Az oka az volt, hogy nagy kupacokban felhalmozták a fák lehulló leveleit, nagy avarhalom volt és persze Bencének ki kellett próbálnia. Hát, persze, hogy megengedtem. Élt is a lehetőséggel: az összeset (kb. 10 volt) kipróbálta minimum 3x, a közbeeső szakaszokon meg azért haladtunk kicsit gyorsabban, mert rúgta a labdát. Készítettem is nagyon jó fotót, de még nem szereztem be USB csatlakozót, mert mint kiderült számomra, nem mindegy, hogy milyen a telefonhoz csatlakozó vége, na, de egyszer lesz! Talán.
Itthon meg nagy könyörgések között rászánta magát, hogy befejezzük a nyelvtant. Nem tudom, miért, de ma nagyon próbálta a határokat, hogy meddig mehet el... Minden szó leírását nápolyi evés követte, aztán megállapodtunk, hogy 5 szó után legyen az evés, nagy nehezen közös nevezőre jutottunk a kötelesség és a jutalom területén. Mindenesetre elgondolkodtam, hogy nagyon jó, hogy Isten nem egyből ad általában ekkora gyereket a szülőknek, hanem ad nekik 8 év felkészülést egy 8 éves gyerekhez...

Ja, azt elfelejtettem, hogy majdnem engem is rávett, hogy nagyokat ugráljak az avarba. Közel jártam hozzá, hogy megtegyem, csak túl sok volt a járókelő... Miért várják el a felnőttektől, hogy mindig viselkedjenek?

Védelmi mechanizmusok

Mostanában döbbenek rá egyre inkább, hogy az évek során jópár védelmi mechanizmust fejlesztettem ki magamban az emberekkel való kapcsolataim során. Pl. ha a kórházban egy szülő túlságosan nyitott felém vagy mindenféle előzmény nélkül letegez, akkor szépen lassan visszavonulok a csigaházamba és ha lehet messziről elkerülöm. Aztán azt is megfigyeltem, hogyha valakit beengedek az életembe, sokszor mindenféle ok nélkül megbántom, vagy szúrós megjegyzéseket teszek vagy egyszerűen félni kezdek attól, hogy visszaél a szeretetemmel és a bizalmammal. Az ember, azt hiszem, nem olyan erős, hogy mindent kibír meg elvisel, legalábbis önmagamba nézve.
Aztán persze Jézus jut eszembe, aki úgy ült le az emberekkel beszélgetni és úgy szolgált feléjük, hogy az élete noha nyitott volt mégis töretlen maradt. Persze a keresztig. Mert ott magára vett minden bűnt, fájdalmat, sebet. Így bármi ér az életem során, Őt nem lepi meg. Igazi Főpapként megérti a bennem lezajló védekező mechanizmusokat, megérti gyengeségeimet, sőt, ha kiöntöm neki bőségesen megtalálom azt a megbocsátást, segítséget és kedvességet, amire éppen most van szükségem. (Zsid. 4,14-16)

Nah, most...

...nagyon megkönnyebbültem. Nem leszek tanára egy bizonyos Szivárvány iskolának. Furcsa, hogy éppen ennek örülök. Az elmúlt napokban végiggondoltam mindkét verziót, azt is, hogy "igen" esetén elég radikálisan megváltozna az életem: azonnali kezdéssel (ezt hívják mélyvíznek?) tanítottam volna, elköltöztem volna, gyülit kerestem volna, ..., na, inkább nem sorolom. A "nem" sokkal inkább elfogadható volt. Valahogy hiszem, hogy lesz lehetőségem felkészülni a változásra és nem ér derült égből villámcsapásként. Habár ha végiggondolom az eddigi határköveimet, mind annyira radikális volt, pl. 2 nap alatt tudtam meg, hogy elkezdhetem Pécsen az egyetemet. De nem hiszem, hogy Isten sablonként dolgozna az életemben. Sokkal inkább azt, hogy lehetőséget fog adni arra is, hogy felkészüljek a változásra, hogy felhőtlenül örüljek neki és mondjuk ne azon agyaljak, hogy a hirtelen váltás miatt pocsék órát fogok tartani, mert nem lesz alkalmam felkészülni.
Na, szóval örülök a mai napnak és annak is, hogy a héten még a kórházban dolgozom. Ja, és most jut eszembe, hogy igazán kitoltam volna az osztállyal, ha most elmentem volna, mert per pillanat alig vagyunk, így pl. akkor is 12 órázni fogok, amikor nem is kellene. Azért örülök, hogy a szabadnapjaimat megkaptam, mert most nagyon rámfér. Szóval Isten azt is tudja, hogy fájna nagyon, ha ilyen helyzetben hagynám itt a munkatársaimat.
És a Rm. 8,28-t fénypontként újra megemlítem, mert ez volna az igazán lényeg...

u.i. Apa az előbb biztosított, hogy az én helyemet senki, de senki nem fogja elfoglalni. Ez nemcsak a munkahelyre vonatkozik, ebben is biztos vagyok. Tudjátok: az a bizonyos "reserved" hely :))

Igazából...

...már a múlt héten le akartam írni egy igeverset, mert egyszerűen nagyon hálás voltam / vagyok érte. Valahogy olyan napon került elém, amikor nagyon nagy szükségem volt rá. Úgyebár sokat agyalok az életemen, hogy merre tovább, és persze nagyon szeretném, hogy ha váltanom kell, akkor Isten elkészítené a szívemet az újabb kihívásokra. Nem egyszerű, mert szeretem a munkám, ajándéknak tekintem, csak látom a korlátaimat és azt, hogy előbb-utóbb tovább kell lépnem (nemcsak a kórházunk helyzete miatt). Nos, azon a napon, amikor óriási kérdésként vetődött fel ismét bennem a "hogyan tovább", a következő igét hozta elém Isten: "Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott." (Rm.8,28) Szóval körülményeim és életem Isten kezében van, semmi furcsa nincs a mostani helyzetemben. Sőt, éppen az Ő gondviselése visz ezekbe a helyzetekbe. Ezekben tanulok meg dolgokat, formálja a jellemem. A Gazdám - ahogy Gyökössy Bandi bácsi mondaná - ért hozzám. Sokszor kell magamat erre figyelmeztetnem, vagy inkább Ő figyelmeztet? Lehet, sőt inkább biztos. Tény, hogy mindig a legjobbat és a legjobban teszi.

Próbálom...

...elhesegetni a gondolatot, hogy éjszakai ügyelet után megint nem bírok aludni, arra meg végképp nem merek gondolni, hogy ma már 12 órázom is.
Na, de nemcsak ezért, hanem mert annyira tündérek voltak a múlt hetem kis barátai, hogy muszáj megmutatnom őket :)))
Ime: Máté, akinek a kedvenc állata a gepárd, nagyon szereti a természetet, az állatokat, szóval, van mit tanulnom tőle.


Sárának legjobb pajtása a nyuszija, anélkül nem lehet aludni, játszani, habár játék közben néha el lehet felejteni :)) Mindenesetre egyik este az asztali áldásból sem lehetett kihagyni :)))





Itt pedig egy nagy-nagy játék után vagyunk, jómagam kicsit megviselten. Lehet, hogy gyakrabban kellene játszanom?

Van néhány...

...mozzanat, amit ha az ember észrevesz, egyszerűen nem tud mást tenni, csak ámulni. Hát, így vagyok ezzel a fotóval is. Nem tudom, mi ihlette Anne Geddes ausztrál fotóst, hogy ilyen pillanatokat fogott meg, de nagyon jól tette. Amióta felfedeztem munkáit, igyekszem megcsodálni. Sőt, ez a fotója annyira a szívem csücske lett, hogy egyik kórházi pólómra is rányomattam. Számomra azért különleges, mert egy férfi kéz tartja a babát. Tele van élettel és kedvességgel.
A gyerekek figyelmét sem kerüli el ez a fotó. Rendszeresen megcsodálják, mint ahogy ma hajnalban Anna is. Tiszta álmosan vánszorgott ki a kórteremből, aztán ránézett a pólómra és közölte, hogy neki is ilyen kistestvére van.

Nem tudom,

ki hogy van vele, de én elég sokszor feltettem már a kérdést Istennek, hogy miért pont én maradtam életben és nem az ikertestvérem. Aztán Ő meg számtalanszor biztosított arról, hogy Neki ez volt a terve és hogy a terve tökéletes. "Te teremtettél mindent és minden a Te akaratodból lett és teremtetett." (Jel. 4,11) Azt hiszem, amikor megszülettem, Isten elmosolyodott. Csak úgy örült. Nem azért teremtett, mert szüksége volt rám, hanem mert így határozott. Amikor erre gondolok, eltörpülnek azok a hiányosságaim, amikkel küszködöm. Amint Isten szemszögéből gondolok erősségeimre és gyengeségeimre, el kell ismernem, hogy ez így van jól.

Farai Chideya nagyon tehetséges és elismert újságíróként azzal küszködött, hogy úgy nézzen ki, mint egy a sok csillogó személyiségek közül a körülötte lévő művilágban. Amikor végre kiszabadult ebből a pokolból, így írt: "A súlycsökkenés nem segített megváltoztatni a személyiségemet és nem könnyített az érzelmi terhemen, amit gyermekkorom óta cipeltem magammal. Azt hittem sovány akarok lenni. De igazából csak boldogságra vágytam és sem a kinézetemmel, sem az eredményeimmel nem tudtam elérni. Nem tudtam elfogadni vagy szeretni magam, ezért mások elfogadása sohasem volt elég. Amikor tökéletes próbáltam lenni, akkor távolivá és elérhetetlenné váltam, pedig pont az ellenkezőjét akartam.
A tökéletességgel való megszállottságod:
1. magányosságba fog zárni, mert boldog kapcsolatok csak őszinteségen és teljes elfogadáson alapulnak
2. arra késztet, hogy hiányosságaidra úgy tekints, mint valami elrejtenivalóra, és nem a növekedésre való lehetőségekre.
3. vasmarokkal tartja figyelmedet azon, ami majd lesz belőled egy nap, ahelyett, hogy örülni tudnál annak, ami most vagy.
4. megfoszt attól, hogy az életed értelmet nyerjen, mivel folyamatosan magadra figyelsz, és nem jut semmi adnivalód másoknak."

Tegnap...

...szabadnapot vettem ki a blogírásban is :)) Csak úgy élveztem a napomat, meg minden. A fénypont az volt, hogy meglátogattam Leila barátnőméket, így Lídia-babáztam. Már 13 hónapos és roppant ügyes. Éppen aludt amikor megérkeztem, aztán meg teljesen meglepett, hogy amikor felébredt kedvesen mosolygott, mintha mindig is körülötte lennék. Ha tudná, hogy mennyire szeretném, ha így lenne... Aztán megcsodáltam az akrobata mutatványait, eszméletlen, hogy miket művel: fel az ágyra, le az ágyról, néhányszor a szívbaj kerülgetett, de hozzá lehet ehhez is szokni: anyukája teljesen nyugodtan szemlélte az eseményeket :)) Ha meg futni kezd, mintha kilőtték volna! Tud ám ügyesen enni is, a finom mozgásai nagyon összehangoltak, szóval elég nagy léptékkel halad a fejlődésben. A mosolya meg egyszerűen lenyűgöző. Főleg, ha aztán hangos nevetésbe torkollik. Na, hát teljesen megbabonázott.
Ha majd sikerül felraknom a képeket a gépemre, akkor azok is beszélnek majd...

A mai nap...

...csak folytatódtak a szebbnél-szebb élmények. Máté és Sári nem hagytak unatkozni egy percig sem, jókat játszottunk, meg filmet néztünk és naaaagyokat nevettünk. Az külön élmény volt, amikor este hálát adtunk a vacsoráért és Sárinak eszébe jutott, hogy a nyusziját nem köszöntük meg, ami úgye nagy hiányosság, így gyorsan pótoltuk a mulasztásunkat :)))
Na, de nagyon előreszaladtam... Voltam ám egy fantasztikus iskolában is, ami ráadásul keresztény és angol nyelvű. Jó poén volt, mert olyan órán vettem részt, ahol magyarul tanultak a mindenféle nemzetiségű diákok és tisztára élveztem, hogy faggattak engem pl. arról, hogy van-e kutyám vagy macskám, meg mi is tulajdonképpen a kedvenc színem, és hasonló szépségek. Hát, nagyon-nagyon élveztem!!! Aztán meg egy Indiából származó hölggyel "beszélgettem" angolul, ami nagy szó ám, merthogy a nyelvek nagyon nem az erősségem, de úgy látom, hogy egyre jobban szembesülnöm kell vele, hogy a passzív szókincsemnek ideje aktívvá válnia.

Bevallom, nem volt könnyű elbúcsúzni a Szolnoki családtól, ez úgyebár szintén nem az erősségem. Vegyük úgy, hogy el sem búcsúztam...

Csodás...

...napom van, (még 5 percig, aztán már csak volt). A hétvégi hosszú ügyeletek eredménye, hogy szabadnapjaim vannak. Na, ezt gondoltam illik rendesen kihasználni, így egy nagyon drága családnál, éspedig a Szolnoki családnál vagyok Törökbálinton. Kati az a barátnőm, akivel évekkel ezelőtt megtapasztaltuk, milyen az, ha a barátok testvérekké válnak. Csodás férje van, Zoli, és két fantasztikus csemetéjük: Máté és Sári. Jó kis meglepetést okoztak ám kedves anyukájuknak, mert mikor végre leszálltam a 72-es buszról, nem Sári szaladt elém, hanem Máté, ti. elvileg Sári az, aki azonnal barátkozik és Máténak kell(ene) idő, de ezt ma teljesen megcáfolta. Élvezem őket, játszottunk is, meg minden, aztán meghallgattuk Apa meséjét, ami a szavannán játszódott, ahol Antilop Anna néni volt az óvónéni, meg felsorakoztak mindenféle állatóvodások, de sajna már elfelejtettem a nevüket és félek, hogy holnap már a trópusokon fognak óvodáskodni... Így jár az, aki nem jegyzetel.
Izgulok ám, hogy mi vár rám még ezen a héten. Tiszta meglepetéseket tartogat, a csütörtök pl. valami interjút, amitől már összeszűkül is a gyomrom (aki nyáron is olvasott, sejtheti, milyen jellegű lesz). Azért úgy vagyok vele, hogy Isten tudja, mire is van szükségem, és ma ezt olvastam: "Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét..." (5Móz. 32,10)

Bátorítások a mai napra

Na, hát vannak olyan emberi kapcsolatok, amelyekben otthon lehetünk, nem kell félnünk, meg ilyenek. Önmagunk lehetünk. Védve mindentől és mindenkitől. Valahogy olyan, mint ahogy Isten mondja a 91. zsoltárban: "tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége." Sőt, a 27. zsoltárban még arról is biztosít, hogy "ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem". Aztán meg arról is, hogy mindent tud, ami velünk történik: "Uram, te szerzel nekünk békességet, hiszen mindent te tettél, ami velünk történt (Ézs.26,12). Azt is felvállalja, hogy a tehetetlenségünket is megoszthatjuk Vele: "nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk" (2 Krón.20,12). És mivelhogy Ő maga a szeretet és jóság, számontartja a félelmeinket, sőt arról biztosít, hogy: "ahol Isten szeretete uralkodik, ott nem marad hely a félelem számára. Sőt, amikor ez a szeretet egészen kiteljesedik, minden félelmet kiszorít belőlünk". (1Ján. 4,18)

Nagy cipőben

Néha az az érzésem, mostanában nemcsak néha, hogy az élet nem várja meg, hogy olyan érettek legyünk amilyenek lenni szeretnénk, mielőtt szembenéznénk nagy hitpróbákkal. A kiképzés menet közben történik. Legalábbis én kb. úgy vagyok, mint azok a gyerekek, akik felpróbálják a felnőttek cipőjét, és megpróbálnak benne járni. Először esetlenül csinálják, azután ügyetlenül, de sohasem botlás nélkül. Viszont az egyetlen, ami megakadályozhatja, hogy belenőjenek abba a cipőbe az, ha félnek felpróbálni. Mint ahogy a félelem az, ami megakadályozza, hogy belenőjek bizonyos "cipőkbe". Viszont, Aki elkezdte bennem a jó munkát, azt ígéri, hogy arra a napra tökéletesen be is fejezi.
Néha figyelem, mit tesz az a szülő, akinek nagy cipőben próbál járni a gyermeke:
- fogja a kezét
- sugárzik az arca a büszkeségtől, csak mert a gyermeke felpróbálta
- segít neki kiegyenesedni, bátorítja
- és ha arra kerül sor, hogy a gyermek elbotlik és beüti a fejét, ölébe kapja és megszeretgeti

Ezt teszi velem Isten is...

Igazán...

... eseménydús volt az ügyeletem, nem panaszkodhatom. Volt bőven tennivaló és néha annyira nehéz, hogy egyedül ügyelünk, és adott helyzetben nem számíthatok senkire. Mert azért néhányszor megfordulnak agresszív emberek az osztályon, akik nem veszik észre, hogy a legtöbbször igazi kihívás nővérkedni. Na, szóval, soha nem tudtam mit kezdeni az agresszív emberekkel, így ma sem, de tanulgatom.
De két csodás kislány megfényesítette a napomat: Rami és Bogi kitettek magukért. Igaz, a kis törpilla is adta a formáját. Azt különösen élveztem, amikor Ramit bevittem a kezelőbe kanülellenőrzésre, mert kicsit nehezen vezetett, amikor a szuriját kapta. Persze asszisztensem is akadt Bogi személyében, aki, amikor Rami felült a kezelőasztalra, megfogta Rami kezét és közölte vele, hogy: "szorítsd erősen". Hát, ja, ezt szoktuk mondani a gyerekeknek, ha nagy bátorságot várunk el tőlük. Rami persze csak mosolygott, mint aki tudja, hogy semmi nem fog fájni, aztán meg is nyugtatta kis segédemet, hogy: "dehát csak megnézi Noémi". Én meg belül örültem, hogy ez a kislány ilyen felszabadult lett, mert azelőtt egy órával olyan vigasztalhatatlanul sírt anyukája után, hogy az volt az érzésem, hogy sose fogom tudni megvigasztalni. Örülök, hogy mégis összejött, jó, hogy a gyerekszívek ilyen könnyen vigasztalódnak...

Aranyos kicsikém

Mécs László: Aranyos kicsikém! (Részlet)

Hiszek a véletlenben, mely megett

Isten nevet,

mint én az ablaküvegek megett,

ha maggal tartom télen a cinkéket,

vagy ha az utcán lopakodva lépek,

hol játszanak proletár gyermekek – népek

és sunyi módon ezüst pénzmagot

veszítek el s magamban kacagok.

Hát így véletlenül

a pesti pályaudvar tetejéről,

rejtett helyéről

este kilenckor egy szürke veréb leesett.

Nem nagy eset,

de fontos, mert a költő észrevette,

az Út, az Igazság és az Élet

című újság riportere

(mit Isten szerkeszt)

és így az égben nagy tere-fere

leszen, az angyalok sokat beszélnek,

vitatkoznak s nevetnek majd felette.

S a vak rikkancs megborzongott elébb,

aztán megtapogatta

és csókolgatta, simogatta

s százszor, ezerszer mondogatta:

„Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém,

pihegő szivikém,

mesélő forrásból, kristályos vizikén

tartalak mézezett gyémántbúzán, lencsén,

ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.”

És betette a pénz közé zsebébe

s kalaplevéve

valami imát rebegett.

Szeretném tudniillik én,

ha egyszer a haláltusával

lehullunk mint a kis veréb,

az Úr lelkünk ütőerét

simítsa s mondja: „Aranyos kicsikém!”

Annyira gyönyörű...

... az ég alja, hogy na. Narancs és sárga színben pompázik, de most nem árulom el, hogy melyik gáznak köszönhetően :)), találjátok ki. Márcsak ezért érdemes volt felkelni, de méginkább azért, mert ügyelek. Izgalmas napom lesz előreláthatólag, mert mind csöppek vannak az osztályon. A legnagyobb 5 éves, ő a legkisebbel van egy szobában. Na, ők külön történet. Múlt este már lefeküdtek aludni és csak a kinti fények mellett vettük észre, hogy Ilcsi, a picike nagyon dolgozik valamit. Hát, igen, a tálcájáról az ágyába kerültek a finomságok, tudjátok, kifejezetten nővér-bosszantásra. Na, éppen dorgáltuk volna 1000-el, hogy enyje-benyje, amikor a mutató újját a szája elé rakta, figyelmeztetve minket, hogy Gergő már alszik és maradjunk csöndben. Na, ennyi is volt a nagy fegyelmezés... Azt már meg sem merem említeni, hogy van, akit képtelenség berakni az ágyába, csak nagyon mély álomban, mert egyébként olyan hiszti van, hogy zeng a ház. Ezt még egyikünknek sem sikerült túlélnie az osztályon, úgyhogy Bogi úgy vesz részt az osztály életében, hogy állandóan nyitva van a kórterem ajtaja, ő meg jobb esetben ott ül egy kisszéken, de általában követ bennünket, főleg azzal a kérdéssel, hogy: "hova mész?" Múlt nap állandóan kiabálta, hogy "Noé", az egész nevem nem ment, aztán estére meg azt találta ki, hogy "Noika". Kb. úgy hangzott, mint mikor drága apukám hív mert valami nagy-nagy meglepetése van. Aztán meg úgye itt van Rami is, akinek meg mesélni kell, mert egy nővér azért van, meg neki nővér ölelés is kell, meg csak úgy ücsörgés nővérke mellett, szóval, nem tudom, hogy is kezdjem el az osztódást, hogy minden gyermek kívánságának megfeleljek.
Tény, hogy unatkozni végképp nem fogok, igaz, fogalmam sincs, mit is jelent ez a szó. Jómagam nem ismerem...

Istennek jobb terve van

Talán meglepő ez a cím, merthát úgyebár merész kijelentésnek tűnik, de most erről vagyok meggyőződve az elmúlt napjaim alapján. Ebben az évben nagyon sok írást, gondolatot olvastam arról, hogy mit kellene tennem vagy mit nem kellene tennem, hogy elfelejtettem az isteni gondviselést. Hogy ott vagyok Isten tenyerén és mindaz, ami engem ér, először Elé kerül és Ő hagyja jóvá. Azt gondolom, hogy Isten tervét nem nekem kell megválasztanom, annál inkább felfedeznem. Sokszor csak visszatekintve látom a nagyobb képet, amikor éppen összekuszálódnak életem szálai, akkor nagyon is elkezdek aggódni. Pál azt írja a Róm.15:24-ben: "...amikor Hispániába utazom, remélem, el tudok jutni hozzátok". Sohasem jutott el. Helyette Európa börtöneiben volt és megírta a leveleit.
Sokszor panaszkodom életem alakulásai miatt, nem is értem, miért, ha tudom, hogy Isten vezeti az életem. Élt egyszer Angliában egy nagyon tehetséges pásztor, J. Stuart Holdennek hívták. Amerikába hívták egy konferenciára. Már meg is vette a hajójegyet, amikor mégis úgy döntött, hogy felesége mellett marad, akinek romlott az egészségi állapota. Odaszánt férjként, Holden a feleségéről való gondoskodásba merült és nem is mert arra gondolni, hogy mit hagy ki az Atlanti óceán másik felén. Ám nem sokkal később kiderült, hogy az el nem használt hajójegy a Titanic nevezetű luxushajóra szólt...
Nagyon könnyen csalódom, ha a terveim összedőlnek, és túl könnyen elbátortalanodom, amikor karrierépítő lehetőségeket hagyok ki. Azt hiszem a panaszkodásaim azt jelzik, hogy nagyon messze állok attól, hogy ismerem Istent. Visszatekintve mindig azt láttam meg, hogy a késedelem csak a gondoskodó Atya védelmező keze. Innentől kezdve meg azt gondolom, hogy van értelme a zárt ajtóknak és a nyitott ablakoknak, a meghiúsult álmoknak, Istenre való várakozásnak és mindannak, ami velem történik, vagy éppen nem történik...

Engedem

"Most nem teszek semmit, csak engedem, hogy szeressen az Isten." (T.E.)

Szeretem...

...O. Chambers gondolatait olvasni. Talán ismeritek "Krisztus mindenek felett" című áhítatos könyvét. Nekem rengeteget segített, hogy Istent jobban megismerjem. Még mindig reménykedem, hogy egyszer valaki fogja magát és nekilát magyar nyelvre is lefordítani egyéb írásait. Kicsit elszomorodtam, amikor megtaláltam román nyelven néhány értékes könyvét, aztán végülis nekiláttam úgy olvasni. Aztán meg eldöntöttem, hogy lefordítom. Dehát úgye, így nem az eredetiből van fordítva, márpedig úgy lenne az igazi. Na, talán egyszer, ha nagy leszek...
Amit igazán szeretnék leírni, az ő gondolatai...
"Csak egyetlen kapcsolat számít: a te személyes kapcsolatod a Megváltóval és Úrral. Engedj el minden mást, de ezt az egyet őrizd minden áron és Isten véghezviszi tervét az életeddel. Egyetlen emberélet felbecsülhetetlen érték lehet Isten céljai szempontjából és éppen a te életed lehet az."

Rami

Amikor délután átvettük az osztály gondját-baját, azon kezdtem el izgulni, hogy ennyi feladat mellett lesz-e időm arra, hogy ígéretemhez híven egy csodás, 4 éves kislánynak majd esti mesét olvassak. Tegnap este mi vettük fel az osztályra Ramit, aki visszajáró betegünk és hát, úgye egy ekkora kislány már emlékszik arra, hogy ki az, aki neki mesét olvas, ha lehetősége van rá, szóval az első mondatai között ott szerepelt a nagy-nagy kérdés, hogy olvasok-e neki mesét. Na, szóval egész délután úgy éreztük, hogy soha nem fogjuk utolérni magunkat, aztán este 8 óra körül mégis kiderült az ég, és végre láttuk a munkánk eredményét és végét. Pont időben léptem be Ramihoz, mert már nagyon álmos volt, de amint meglátott, tiszta éber lett és így nyugodt szívvel ültem le és olvastam a mesét. Aztán nagy-nagy öleléseket kaptam, szóval igazából nem tudom, hogy ki kapott többet: ő vagy én, de mindig meglep, hogy valahogy ezek a drága gyerekek annyira megérzik, ha az embernek nehéz vagy szomorú napja van és úgy tudnak szeretni, hogy na.
Aztán meg úgy jöttem ki a kórteremből, hogy nagyon hálás voltam Istennek azért, hogy megtarthattam az ígéretemet és olvashattam ennek a csöppnek.
Azt hiszem, kevesebbet kellene izgulnom amiatt, hogy a fontos feladatokra jut-e idő. Mert valahogy mindig időben jut...

Ma este meg még úgy érzem, hogy meg kell köszönnöm nektek, kedves olvasóim, hogy annyiféleképpen kifejezitek a hálátokat azért, hogy veszem a bátorságot és merek írni. Nagy bátorítás nekem a visszajelzéseitek, a leveleitek, meg minden. Köszönöm!

Színpompával és bátorsággal

Akik már szeptemberben is olvastak, talán emlékeznek a "Búcsúzás és lombhullás" bejegyzésemre. Akkor az őszi búcsúzkodás ihletett meg, ma inkább november 1.-vel kapcsolatban szeretnék írni.
"Ha csak rövid időre búcsúzunk, ott lehet a szívünkben a reménység, hogy akinek menni kell, visszajön és talán épp az elmenetele hozza meg számára azt a változást, amire már régóta vár. Aztán mikor újra látjuk, meglepetéssel tapasztaljuk azokat a csodákat, amik az eltelt időben születtek meg benne és bennünk. Mert mi magunk is változhatunk.
Ha meg végleg kell búcsúznunk, akkor meg a fáktól tanulva csak olyan szépen érdemes, ahogy mindezt teszik. Már az elején tudva azt, hogy ott van az a bizonyos réteg és egyszer el kell engedni. Ha meg így áll a dolog, akkor csakis a legszebben lehet: színpompával és bátorsággal..."
Évek óta tanulgatom, hogy csak nyitott kézzel lehet igazán szeretni és persze azt is, hogy ha szeretünk, akkor sebezhetőek is vagyunk. De ez így természetes. Nekem legalábbis. A napokban figyelem az embereket: sokan veszik a koszorúkat, virágokat és felkeresik a temetőket. Valahol természetes, hogy emlékezünk. Bennem mégis nagyobb kérdés az, hogy azt, aki már nem él, szerettük-e igazán? Adtunk-e elég virágot az életében? Meghallgattuk-e elégszer? Türelmesek voltunk-e? Volt-e igazán időnk rá? Évekkel ezelőtt olvastam egy verset, ami rádöbbentett arra, hogy azok a virágok számítanak, amit a másik ember még életében kapott tőlem.

Add nekem - ma...

Add ide ma nekem a tiszta, fehér rózsákat,
melyeket egy napon síromra akarsz tenni.
Rendezd el a szeretet liliomait
az én legdrágább vázámban.
Add ide nekem őket még ma,
illatuk még megszépíti életemet,
s örömöt szereznek nekem.
Add ide őket ma, mikor szívemet gyötri
a szeretet hiánya.
És azt a tüskét, amit most belém szúrsz,
azt ültesd, ahová való, a sírra.
Eljön a nap, mikor majd
semmit sem fogok rózsáidról tudni
és tüskéid sem fognak
szívemnek fájdalmat okozni.

Hadd adjam át a virágaimat, ma, amíg lehet...

Egymás kedvéért

"Teremtő gondolatokkal, érző szívvel, igazságszeretettel és emberszeretettel jöttünk a világra. Így születtünk. Mégis, mikor utadat járod, találkozhatsz mindezek ellenkezőjével: törpe lélekkel és rideg szívvel. Tudod, hogy ők is Isten teremtményei és mivel egymás kedvéért jöttünk a világra, szeresd és tanítsd őket!"
(Tatiosz - Egymás kedvéért jöttünk a világra)

"Ha kísértést érzel arra, hogy korlátaidat ürügyként használd, hogy ne kelljen semmit kezdened az életeddel, ne feledd: >>Isten teremtett azzá, ami vagy, ... jó cselekedetekre, melyeket Isten tervezett...<< (Ef.2,10) Isten ismeri azt a különleges igényt, amelynek betöltésére születtél. Pontosan olyan körülmények közé helyezett téged, amelyre erőd fejlesztéséhez és életcélod teljesítéséhez szükség van. Nos hát, ahelyett, hogy azon merengenél, mivel nem rendelkezel, kezdd el használni azt, amid van!" (B. Gass)

Azt hiszem...

... a szüleim túlságosan elkényeztettek a múlt héten. Lesték minden óhaj-sóhajomat, szóval, annyira drágák voltak, hogy azon gondolkodtam: vissza fogom-e tudni adni mindazt, amit ők adnak nekünk... Nagyon hálás vagyok értük, egész életük az adásról szól.
Amikor hazamegyek hozzájuk, akkor vagyok igazán szabad a pihenésre. Valahogy olyan, hogy minden rendben van, nincs stressz, meg semmiféle elvárásnak való megfelelés, szóval náluk tudom igazán kipihenni magam. Csak aztán amikor már eléggé összeszedem magam, akkor kezd hiányozni a munkám, a gyerekek. Ez valahogy olyan, mint a sejtek szaporodása a Petri csészében. Jópárszor megfigyeltem, hogy miután elér egy bizonyos koncentrációt a sejtek száma, egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. Szóval úgy hét közepén már hiányoltam a feladataimat.
Na, de kárpótolt a mai délután, igazi, felfordulós napunk van, rohangálunk meg minden. De a gyerekek tündérek. Itt van Bogi, aki visszajáró betegünk, már csecsemőként is ismertem. A kolléganőim szerint utána jöttem, miután ő kinőtte a Csecsemő osztályt, engem meg áthelyeztek ide. Hát, ja. Csakis miatta vagyok itt. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változnak.
Remélem én is. Hogy türelmesebb leszek, reményteljesebb és még sorolhatnám.

Folytatás

Ami ismét megerősödött bennem, az az, hogy Isten ért hozzánk. Gondolok itt arra, hogy amikor a múlt vasárnap hallgattam a tanítást az istentiszteleten, Dávid jelleme is szóbakerült. Az a 16 hónap is, amikor a filiszteusok földjére menekül Saul elől, és igazából az van benne, hogy biztos meg kell halnia Saul kezétől. Az ember azt gondolná, hogy mélyebb már nem jön, erre elrabolják családtagjaikat, az emberei kezdenek lázadni ellene, amikor erőt kap Istenétől és mindenüket visszaszerzik. Ez a gondolatsor határozta meg az egész hetemet, rögtön asszociáltam (mindig is ez volt az egyik kedvenc tesztféleségem) és rájöttem, hogy épp 16 hónapja, hogy totál nem értem Istent és hogy merre tart az életem.
Teljesen úgy éreztem magam, hogy Isten az elmúlt héten engem is kivezetett a pusztába és a lelkemre beszélt (lsd. Hós.2,13). Igaz, furcsa puszta volt, mert anya állandóan leste még a gondolataimat is, hogy mit szeretnék enni, de más szempontból meg az volt. Jó volt Istennel lenni, időt tölteni vele és megerősödni abban, hogy számontart. Hogy nem felejtett el. Hogy terve van velem és a terve tökéletes. Azt is tudom, hogy valamire készít, mert nagyon komoly edzést tart. Talán itt soha nem fogom megérteni, amikor meg végre Nála leszek, akkor meg már mindaz eltörpül, ami most annyira fontos a számomra...

És valahogy most ez a dal fejezi ki mindazt, ami bennem él...

Na, ismét vagyok,

habár különösképpen senki sem jelezte, hogy mennyire hiányzom. Igaz, akik közel állnak a szívemhez, azokat előre felkészítettem, hogy nem leszek, sőt még netem sem lesz. De be kell vallanom: jólesik, ha hiányzom valakiknek...
Az egész úgy kezdődött, hogy rajtakaptam a főnővérem, amint az októberi beosztást szerkeszti és megkockáztattam azt a kérdést, hogy hazautazhatom-e ezen a héten. Hát, annyira drága volt, hogy szabit adott. Azt már le sem merem írni, hogy márciusban voltam otthon a szüleimnél, szóval az államvizsgám miatt elég gázos volt ez az évem szabadságügyileg.
Azért elég kalandosan kezdődött a hetem, mert kitaláltam, hogy Apa jöjjön elém Csengerig és így nem a szokásos nemzetközivel utaztam, ami úgye Szatmárig vitt volna. Ennek az lett az eredménye, hogy elaludtam a vonaton (ne éjszakázzatok annyit, amennyit én tettem az elmúlt héten) és noha kinyítottam a szemem Debrecenben, de már nem volt időm leszállni. Így csak néztem a tovatűnő tájat és gyorsan felhívtam Jona tesómat, hogy nézzen nekem egy vonatot Nyíregyházáról, ha már "ismerjük meg országunkat" körútra vetemedtem. Lényeg a lényeg, hogy Apáékat is értesítettem, hogy később érek Csengerbe, erre ők meg kitalálták, hogy egész Mátészalkáig eljönnek értem, így jóval hamarabb otthon voltunk, mint ahogy az én kanyarulatomból következett volna...
Folyt. köv.

Teljesen nyugodtan...

...léptem be a tegnap Jonáék lépcsőházába. Meg voltam győződve, hogy noha a tesóm éppen ügyel egy gyógyszertárban, de nekem úgyis van kulcsom, szóval majd lesz egy kis időm, hogy regenerálódjam az utazás után. Ámde Budapesten úgye az emberek több zárral az ajtójukon élnek, és Jona valamelyik lakótársa azt is bezárta, amit egyik kulcs sem nyitott a kulcscsomómon. Aztán persze kiderült, hogy amióta nem jártam errefelé, zárcsere történt. Na, gondoltam, ez is jól kezdődik: Jona még nem jöhetett haza, és totál nem értette, hogy miért éppen ma zárták be azt a zárat, amit egyébként nem szoktak, a lakásban meg senki nem volt.
Amikor néhány éve ideköltözött, meglepődtünk Isten humorán, mert történetesen egyik legjobb barátnőm kb. 5 percre lakik tőle. Számtalanszor örültem ennek, hogy két, számomra fontos ember ilyen közel lakik egymáshoz. A tegnap főleg, mert a barátnőm otthon volt, így megoldódott az a néhány, Jona-várakozással töltött óra. Sőt, azt hiszem, éppen így kellett történnie.
A mai nap meg teljesen különleges volt a számomra. Nem tudom, ki, hogy van vele, de a mai, nagy technikai csodáknak köszönhetően az ember lánya olyan embereket is "megismerhet", akiket egyébként nem. Az emberek régen találkoztak, aztán talán úgy gondolták, hogy a kapcsolatot ápolni kell, ma meg sokszor már személyes találkozás előtt kezdünk megismerni valakit és olyan jó, ha lehetőség nyílik arra, hogy személyesen is megismerjük. Valahogy mégis más, ha a szemébe nézhetünk, hallhatjuk a hangját és élvezhetjük a mosolyát...

Szeptembertől...

... indult a női bibliaóra a mi kis gyülinkben. Ma este volt a második alkalom, amikor a vágyainkról, gyülekezetről, szolgálatról beszélgettünk. Van, akinek egyik része könnyebb, és a másik nehezebb vagy éppen fordítva. Az tény, hogyha az ember elkezd szolgálni, új dimenziókban éli meg az Istennel való kapcsolatát. Ami a gyülekezetet illeti, van bőven szolgálat, jó, ha mindnyájan megtaláljuk a személyre szabottat.
Azt hiszem a vágyaink a legnehezebb téma. Legalábbis a számomra. Része az életemnek, hogy vannak. Baj lenne, ha nem így lenne. A kérdés nekem sokkal inkább az, hogy hogyan élem meg...
Van egy nagyon bölcs nagymama, akitől az 50 éves házassági évfordulójukon azt kérdezték, hogy melyik szakasz volt életének legszebb időszaka. Többek között a következőket válaszolta:
- életem egyik legszebb időszaka az volt, amikor fiatal lány voltam és úgy szolgálhattam a gyülekezetben
- életem legszebb időszaka volt, amikor megtalált a férjem és együtt szolgáltunk
- életem legszebb időszaka volt, amikor kicsik voltak a gyerekek
- amikor felnőttek
- amikor kirepültek
- jelenleg is életem legszebb időszakát élem
Engem a Nagyika hozzállása nagyon sokszor helyretett.

És még valami:
Kedves Lili! Köszönjük, hogy a feladataid mellett vállaltad azt, hogy felkészülsz, hogy tanítasz minket, ilyen módon is szolgálva felénk. Hálás vagyok érted (is)!

Mielőtt esetleg...

... úgy tűnne, hogy alább hagyott a lelkesedésem, már ami a írást illeti, elárulom, hogy ez egyáltalán nem így van. Lenne bőven mondanivalóm. Van, ami érik, aztán majd leíródik, és vannak olyan dolgok is, amiket leírna vagy világgá kürtölné az ember, de nem teheti. És előfordul, hogy éppen arról nem tudunk a legkevésbé írni, ami pedig a legjobban foglalkoztat bennünket. Hát, így vagyok ezen a héten. Gondolkodtam, hogy vajon meg fogom-e tudni élni minden egyes napját, mert úgye gondolatban már otthon járok, a szüleimnél, tervezem, hogy mit is vigyek magammal, amit mindenképpen vinnem kell. Azt már tudom, hogy angol könyvet mindenképp.
Gyorsan telik ám a hét, mert beszerveztem mindenféle találkozót, gyerekprogramot, beszélgetéseket. Azt írja Pilinszky: "nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk, és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi meglepetés, csak itt lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és hazatalálnunk.
Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van." Valahogy így vagyok ezzel én is...

Morzsák

"It's most important to believe, when it's hardest to believe."

A növekedés nem jár lármával. - beuroni felirat

"A mostani fájdalom a majdani boldogság része." (C. S. Lewis)

"Nem biztos, hogy a legjobb történik veled, de aki megengedte, az nem felelőtlen vagy feledékeny, ez tutti. (...) Lehet, hogy nem is te kell irányítsd az életed, van Valaki, aki jobban ért hozzá és mindent céllal enged meg." Köszi, Iru!

Ma tisztára...

... nagy meglepetés ért. Felvettünk az osztályra egy gimis lányt és amikor bementem hozzá, éppen egy nagyon jó kémia tesztkönyv feladatait oldotta. Hát, kiderült, hogy orvos szeretne lenni. Teljesen be vagyok zsongva, hogy van valaki a gyerekek között, aki nem azt mondja, hogy utálja a kémiát és csak azért tanul, hogy ne kapjon rossz jegyet, vagy éppen ne bukjon meg.
Egyébként azt hiszem, még soha nem írtam erről bejegyzést (csak valamelyik dolgozatomban, amit még az irka-firkák legelején találtok), hogy a kórházunkban ún. Kórháziskola működik. Alapítvány formájában az a célja, hogy felzárkóztassa vagy éppen segítséget adjon azoknak a diákoknak, akik hosszabb-rövidebb ideig nálunk töltik a tanévet. Hát, még egyetemista koromban elkezdtem résztvenni a munkájukban, igaz, önkéntesként, de nagyon élveztem. Az az érdekes a Kórháziskola munkájában, hogy teljesen a beteghez igazodunk, ha éppen tanulni szeretne, akkor tanulunk, ha meg beszélgetni, vagy valami mást végezni, akkor ahhoz is alkalmazkodunk. Na, de a poén az, hogy a gyerekek mindig örömmel várják a pedagógusokat és tanulnak. Volt olyan diákunk, akinek évet kellett volna ismételnie a kórházi bentfekvések miatt, aztán teljesen a Kórháziskola diákja lett és év végén nagyon jól teljesített. Megkönnyeztem, amikor írt arról, (merthogy újság is megjelenik, amiben ők írhatnak a betegtársaknak), hogy mennyi mindent köszönhet az ilyen formában tevékenykedő pedagógusoknak. Szóval, tényleg csodás, hogy az országban egyedülállóan Pécsen, működik egy ilyen "iskola".
Na, messze kanyarodtam... A szorgalmasan tanuló nagylányhoz, azt hiszem, holnap ha lehet, sokszor bemegyek, mert kiderült, hogy lenne pár kérdése és igencsak felcsillant a szeme, hogy van, aki tudna neki segíteni. Nekem meg persze arra csillant fel a szemem, hogy kémiát fogok magyarázni :)))

Álmok

Az előbb olvastam egy mondatot, ami igencsak szeget ütött a fejemben. "Az élet tűrhetetlen lenne álom nélkül." (Perlaky) Aztán meg eszembe jutott az Eddának egy dala, valahogy így van: "ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg." Mennyire igaz...
Tudom, hogy már többször írtam erről, aki úgy érzi, hogy elege van ebből, ne olvassa tovább. Valahogy akkor élünk, ha álmodunk és a megvalósítás útjára lépünk. Vannak olyan álmok, amelyek személyiségünkből fakadóan könnyű álmok, egyszerűen és természetesen megéljük. Aztán vannak "hitléptékű" álmok, amelyek megélésére akkor kerül sor, ha kilépünk a sötétbe, elhiszünk Istennek valamit, amit személyesen nekünk mondott és kitartunk, amíg valósággá nem válik. Azt hiszem, ez nagyobb kihívás az álmoknál. Mert lehet, hogy Isten sokkal inkább hisz bennünk, az álmainkban, mint mi magunk. Lehet, hogy útközben sokszor azt gondoljuk, hogy annyira lehetetlen álom, hogy feladjuk. Aztán Isten meg nem adja fel. Felállít és újra megerősíti az álmot. Egyszer valaki azt mondta, hogyha Istent követem és Hozzá ragaszkodom, lesznek közös titkaink. Amiket csak nekem mond Isten. Amiket nekem lehet / szabad meghallanom. Aztán ha meghallom, attól kezdve nem szabad feladnom...

Kezek

Sok helyen láttam már ezt a képet. Mindig az imádságban való kitartást juttatta eszembe, meg sokszor az édesapámat, akinek a kemény munka megkérgesítette a kezét.
Csak a héten szembesültem azzal, kiről is mintázta művét Albrecht Dürer. Albrecht egy 18 gyermekes család egyik sarja volt, és nagyon szűkös anyagi körülmények között éltek. Jómaga és egyik testvére azonban művészi pályáról álmodozott. Nem lévén más megoldás, kitalálták, hogy míg az egyikük dolgozik, addig a másik tanul, aztán majd cserélnek. Egyik vasárnapi istentisztelet előtt fel is dobták a pénzérmét, hogy ki kezdheti a tanulmányait és a sorsvetés Albrechtre esett. Így a fivére, Albert, nem lévén más lehetősége, egy bányában kezdett el dolgozni, hogy finanszírozza testvére tanulmányait. Albrecht annyira tehetséges volt, hogy munkáival még a tanárait is túlszárnyalta. Aztán eltelt a 4 év és egy ünnepi ebéd keretében mondott köszönetet azért az áldozatért, amit Albert érte hozott és egyezségükhöz híven közölte, hogy mostmár ő fogja fivérét támogatni. Albert könnyes szemmel köszönte meg Albrecht szeretetét, de aztán elárulta, hogy a 4 év kemény munka annyira tönkretette a kezét, hogy képtelen lenne tollal vagy ecsettel finom vonalakat húzni.
Albrecht egy nap hódolatát akarta kifejezni testvére áldozatáért, lerajzolta megdurvult, összetört kezeit és "Kezek"-nek nevezte el művét.
És nem akarom befolyásolni olvasóimat, hogy milyen gondolatmeneten haladjon tovább...

Egy nevetős este margójára

Hát, egész este ilyen vidámak voltunk: a volt csoporttársaim és én. Szóval jó volt együtt :)) Természetesen meséltünk a mostani életünkről, de azért nagyrészt az egyetemi évek nagy poénjai, eseményei voltak terítéken, dehát, kár lenne elfelejteni...
Túl szépek voltak a nagy terepgyakorlatok, a hosszú laborok, a jegyzőkönyvírások és még sorolhatnám. Adrinak üzenem, hogy a medvefül kankalinért másztunk föl a meredek lejtőn Veszprém környékén :))) Kukucskának és haverjának meg üzenem, hogy Charlienak hozhatnának néhány láda almát, mivelhogy azt is tettem a gyümölcssalátába :)))
Magdinak meg azt, hogy köszönjük, hogy nálad lehettünk! :))

Van-e ott valaki?

A héten késő éjszakába nyúlóan vagy éppen hajnalban szólalt meg a főorvosnőnk szobájának a telefonja. Ahhoz már hozzászoktam, hogy az éjszaka csöndjében hallom, hogy jönnek a faxok, meg minden, már szinte hiányérzetem lett volna, de ezek a telefoncsöngések teljesen kikészítettek. Egyrészt, mert tehetetlenül álltam a bezárt ajtaja előtt, másrészt meg föl nem tudom fogni, hogy vajon mi lehet a baj, ha valaki kitartóan éjszaka csönget egy kíváló szakembert. Elképzeltem a kétségbeesett szülőt, amint ott ül gyermeke betegágya mellett, tudja, hogy a főorvosnőnk hajnalba nyúlóan dolgozik, ha éppen a kórházban van, és persze csakis őt hívja, mert már ismeri, meg megbízik benne, meg tudja, hogy a legjobb kezekbe kerülne a gyermeke. És csak csörög, de senki nincs a vonal végén, csak egy nővérke tördeli a kezét az ajtó előtt, és azon gondolkodik, hogy már be kellene törni és megmondani a hívónak, hogyha valaki az éjszaka csöndjében nem veszi fel a telefont, nagy valószínűséggel messze van a szobától...
Persze evidens módon mennyei Apukámra gondoltam, aki ha azonnal nem is válaszol, de mindig hall és Neki tényleg mindent kiönthet az ember, mint legjobb barátnak. Soha nem fogja azt mondani, hogy na, mostmár elég legyen, eleget mondtad, sőt, épp arra vár, hogy végre...

Azért...

...örülök, hogy kora reggel nem egy kétségbeesett nővérke szólalt meg. Igazából az egészségügyben meg az oktatásban bekövetkezett változásokat nézve sokszor nagyon kétségbeesem. Ha az ember arra tette fel az életét, hogy maximálisan helytáll a betegágy mellett és a legjobbat akarja kihozni egy diákból, akkor sokszor ledöbbent a tehetetlenség érzése, hogy a saját elvárásaimnak sem tudok megfelelni, mert annyi olyan feladatot is el kell végeznem, aminek nem sok értelmét látom. Nem beszélve arról, hogy egyik hivatás sem szólhat a profitról. Az emberek felé való szolgálat soha nem szólhat erről (legalábbis az én definícióm szerint).
Szóval igencsak feldühített az, hogy még azt a kevés időt is, amit tényleg a gyerekekkel való foglalkozásra szánhat az ember, elveszik és még plusz adminisztrációval terhelik. Ma este azért kicsit lecsitultam, mert egy igét találtam: "Ha a nyomorúság idején gyenge vagy, kevés az erőd." (Péld. 24,10) és angolul nekem most még kifejezőbb: "If you give up when trouble comes, it shows that you are weak." Szóval igaz, hogy mostanában még inkább túlterheltek vagyunk, de ha végiggondolom, még mindig volt lehetőségem arra, hogy megszeretgessek egy-egy manócskát, megvigasztaljak egy-egy kétségbeesett anyukát, vagy letöröljek egy, szülő után síró, könnyes szemet. Ezekről nem fogok lemondani ezután sem...