2007. november 9.

Nem tudom,

ki hogy van vele, de én elég sokszor feltettem már a kérdést Istennek, hogy miért pont én maradtam életben és nem az ikertestvérem. Aztán Ő meg számtalanszor biztosított arról, hogy Neki ez volt a terve és hogy a terve tökéletes. "Te teremtettél mindent és minden a Te akaratodból lett és teremtetett." (Jel. 4,11) Azt hiszem, amikor megszülettem, Isten elmosolyodott. Csak úgy örült. Nem azért teremtett, mert szüksége volt rám, hanem mert így határozott. Amikor erre gondolok, eltörpülnek azok a hiányosságaim, amikkel küszködöm. Amint Isten szemszögéből gondolok erősségeimre és gyengeségeimre, el kell ismernem, hogy ez így van jól.

Farai Chideya nagyon tehetséges és elismert újságíróként azzal küszködött, hogy úgy nézzen ki, mint egy a sok csillogó személyiségek közül a körülötte lévő művilágban. Amikor végre kiszabadult ebből a pokolból, így írt: "A súlycsökkenés nem segített megváltoztatni a személyiségemet és nem könnyített az érzelmi terhemen, amit gyermekkorom óta cipeltem magammal. Azt hittem sovány akarok lenni. De igazából csak boldogságra vágytam és sem a kinézetemmel, sem az eredményeimmel nem tudtam elérni. Nem tudtam elfogadni vagy szeretni magam, ezért mások elfogadása sohasem volt elég. Amikor tökéletes próbáltam lenni, akkor távolivá és elérhetetlenné váltam, pedig pont az ellenkezőjét akartam.
A tökéletességgel való megszállottságod:
1. magányosságba fog zárni, mert boldog kapcsolatok csak őszinteségen és teljes elfogadáson alapulnak
2. arra késztet, hogy hiányosságaidra úgy tekints, mint valami elrejtenivalóra, és nem a növekedésre való lehetőségekre.
3. vasmarokkal tartja figyelmedet azon, ami majd lesz belőled egy nap, ahelyett, hogy örülni tudnál annak, ami most vagy.
4. megfoszt attól, hogy az életed értelmet nyerjen, mivel folyamatosan magadra figyelsz, és nem jut semmi adnivalód másoknak."

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

heló :D két dolog jutott eszembe:
az első, hogy kapni milyen jó.. adni mennyivel jobb valakinek, akit ismerünk.. hát még, ha nem ismerjük, és úgy kap az a valaki egy számára fontos tárgyat/információt (gondolok egy szelet kenyérre vagy egy Bibliára).. ennél nagyobb már csak az, ha egy számunkra "ismeretlen", de mégis közelálló kap a lehető legnagyobb ajándékot.. ezt egy anya értheti meg igazán, azt hiszem.. Istennek mekkora szeretete van, ha "ismeretlenül" adott életet, és mennyire örül, ha látja, hogy hasznosan éljük azt ? (és tényleg nem a családi pótlék miatt van Neki ennyi gyereke :)))

a második meg, hogy a tökéletesség meg tényleg ilyen.. lásd szekták :(( a 2. ponthoz: az akaratos tökéletesnek lenni vágyó ember odafigyel arra is, hogy növekedésben is tökéletes legyen (vagy legalábbis annak fessen). a 4. ponthoz: erre is odafigyel, mert akaratos, és muszáj tökéletesnek lennie. a többi pont meg úgy, ahogy van, igaz, sztem.

Noémi-Ruth írta...

Hát, az az érzésem, hogy a tökéletesség csak egy illúzió, amit hajszol az ember. Aztán, amikor úgy gondolja, hogy tökéletes, akkor zuhan a legmélyebbre és vagy megbarátkozik a tökéletlenséggel vagy újra erőt gyűjt az illúzióhoz...