Mécs László: Aranyos kicsikém! (Részlet)
Isten nevet,
mint én az ablaküvegek megett,
ha maggal tartom télen a cinkéket,
vagy ha az utcán lopakodva lépek,
hol játszanak proletár gyermekek – népek
és sunyi módon ezüst pénzmagot
veszítek el s magamban kacagok.
Hát így véletlenül
a pesti pályaudvar tetejéről,
rejtett helyéről
este kilenckor egy szürke veréb leesett.
Nem nagy eset,
de fontos, mert a költő észrevette,
az Út, az Igazság és az Élet
című újság riportere
(mit Isten szerkeszt)
és így az égben nagy tere-fere
leszen, az angyalok sokat beszélnek,
vitatkoznak s nevetnek majd felette.
S a vak rikkancs megborzongott elébb,
aztán megtapogatta
és csókolgatta, simogatta
s százszor, ezerszer mondogatta:
„Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém,
pihegő szivikém,
mesélő forrásból, kristályos vizikén
tartalak mézezett gyémántbúzán, lencsén,
ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.”
És betette a pénz közé zsebébe
s kalaplevéve
valami imát rebegett.
Szeretném tudniillik én,
ha egyszer a haláltusával
lehullunk mint a kis veréb,
az Úr lelkünk ütőerét
simítsa s mondja: „Aranyos kicsikém!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése