Néha az az érzésem, mostanában nemcsak néha, hogy az élet nem várja meg, hogy olyan érettek legyünk amilyenek lenni szeretnénk, mielőtt szembenéznénk nagy hitpróbákkal. A kiképzés menet közben történik. Legalábbis én kb. úgy vagyok, mint azok a gyerekek, akik felpróbálják a felnőttek cipőjét, és megpróbálnak benne járni. Először esetlenül csinálják, azután ügyetlenül, de sohasem botlás nélkül. Viszont az egyetlen, ami megakadályozhatja, hogy belenőjenek abba a cipőbe az, ha félnek felpróbálni. Mint ahogy a félelem az, ami megakadályozza, hogy belenőjek bizonyos "cipőkbe". Viszont, Aki elkezdte bennem a jó munkát, azt ígéri, hogy arra a napra tökéletesen be is fejezi.
Néha figyelem, mit tesz az a szülő, akinek nagy cipőben próbál járni a gyermeke:
- fogja a kezét
- sugárzik az arca a büszkeségtől, csak mert a gyermeke felpróbálta
- segít neki kiegyenesedni, bátorítja
- és ha arra kerül sor, hogy a gyermek elbotlik és beüti a fejét, ölébe kapja és megszeretgeti
Ezt teszi velem Isten is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése