... a szüleim túlságosan elkényeztettek a múlt héten. Lesték minden óhaj-sóhajomat, szóval, annyira drágák voltak, hogy azon gondolkodtam: vissza fogom-e tudni adni mindazt, amit ők adnak nekünk... Nagyon hálás vagyok értük, egész életük az adásról szól.
Amikor hazamegyek hozzájuk, akkor vagyok igazán szabad a pihenésre. Valahogy olyan, hogy minden rendben van, nincs stressz, meg semmiféle elvárásnak való megfelelés, szóval náluk tudom igazán kipihenni magam. Csak aztán amikor már eléggé összeszedem magam, akkor kezd hiányozni a munkám, a gyerekek. Ez valahogy olyan, mint a sejtek szaporodása a Petri csészében. Jópárszor megfigyeltem, hogy miután elér egy bizonyos koncentrációt a sejtek száma, egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. Szóval úgy hét közepén már hiányoltam a feladataimat.
Na, de kárpótolt a mai délután, igazi, felfordulós napunk van, rohangálunk meg minden. De a gyerekek tündérek. Itt van Bogi, aki visszajáró betegünk, már csecsemőként is ismertem. A kolléganőim szerint utána jöttem, miután ő kinőtte a Csecsemő osztályt, engem meg áthelyeztek ide. Hát, ja. Csakis miatta vagyok itt. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változnak.
Remélem én is. Hogy türelmesebb leszek, reményteljesebb és még sorolhatnám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése