Féljek?

Valaki, az elmondása szerint, eléggé elmaradt az olvasással (teljesen nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy elolvassa, amit ide irkálok), és történetesen azt a felelőtlen igéretet tettem, hogy nem írok addig, amíg be nem tudja hozni a lemaradását. Nos, őt ismerve, ha lesz rá ideje, be fogja hozni, így mea culpa, de írok néhány sort.
Még mindig beteg vagyok, és mivelhogy dolgozom, nem tudom, mikor fogok belőle kikecmeregni. Tegnap a főnővér aranyosan győzködött, hogy menjek el táppénzre, egyrészt, hogy meggyógyuljak, másrészt meg hátha történik végre valami és valahonnan kapunk még nővért (tegnap délután is egyedül voltam, ami azért nem egyszerű dolog a mi osztályunkon), de igazából nem tudom, honnan is kapnánk, hisz már alig vagyunk a kórházban... Na, csak ha az ember beteg meg túlterhelt, akkor bizonyos visszatérő kérdései is felerősödnek, meg félelmei meg ilyenek. Nos, azért írom le ma Betty Scott Stam versét. Hozzám hasonló kérdései voltak, amikor ezt írta, csak amíg őt Isten megnyugtatta, én még mindig a "miért", "hogyan", "merre" és társai kérdéseimmel ostromlom. Nem tudom, hogy bírja már, az az igazság. Mindenesetre a verset azért leírom...

És féljek,
Hogy létezik bármi, amit az
emberek drágának tartanak
És Te megfosztanál tőle
És semmit sem adnál helyette?
Nem így van ez
Mert láthatom arcodat
És hallom hangodat:
Gyermekem, meghaltam érted.
Ha a szeretet és élet ajándékát
Elfogadtad tőlem,
Visszatartanék-e tőled bármi drágát
bármi szép s ragyogó
Tiszta s becses dolgot?
Gyermekem,
ez nem lehet.