2007. november 21.

Jónéhányszor...

... be kell állnom pótanyának, hogy kis betegeim ne sírjanak az édesanyjuk után. Na, ez történt az éjjel is. Éjfélkor rengeteg gyógyszert kellett adnom és fájó szívvel ébresztettem a társaságot, de ha muszáj... Így ébredt föl az osztály legfiatalabbja is, aki mindössze 2 éves. Persze az volt az első kérdése, hogy "hol van anya?", aztán amikor észrevette, hogy sehol (és még anyaszállón se volt a tarsolyban, hogy gyorsan áthívjam), akkor teljes erejéből elkezdett sírni. Na, gondoltam: ennek fele sem tréfa, senki sem fog aludni ma éjjel, ha ez a kis manó nem csendesedik el, így gyorsan ölembe kaptam és vigasztalgattam. Meg is nyugodott, de csak akkor, ha a közelemben volt, amint visszaraktam volna az ágyába aludni, azonnal kezdte a sírást. Hát, így míg adminisztráltam az ölemben ült. Csakhogy vannak ám bőven egyéb tennivalók is, így jól jött volna egy Katja :))) (Liliék hordozókendője a gyengébbek kedvéért, egyszer kölcsönkérem, Lili, ilyen esetekre :))), hát leültettem egy kis székre és onnan szemlélődött a drága. Aztán olyan 2 óra tájban végre megengedte, hogy visszategyem az ágyába, no, azért az alvásig eltelt még jócskán idő, de egész jól viselte. Aztán meg olyan békésen aludt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy kis manónak meg kell fényesítenie egy éjszakás nővérke ügyeletét...

4 megjegyzés:

Márta írta...

:)) Elképzeltelek, ahogy hordozókendőben cipelsz néhány gyereket jobbra-balra...

nruth írta...

Ajajj, akkor nem is lenne elég egy :))) Neked nincs, Márta? :DDD

Márta írta...

Nincs, mikor nekem volt pici gyerekem, nem is hallottam ilyesmiről. Én a két kezemre kellett hagyatkozzak, mert azért szinte non-stop kellett bugyulgatni, cipelgetni valamelyiket.

nruth írta...

Hát, azt tudom, milyen, mégha nem is mindennapos :))), remélem, egyszer az lesz :)))
De annak is megvan a maga szépsége,ha az ember csak a két kezére hagyatkozhat: micsoda kreativítás kell hozzá adott esetben!