Hangolás

Éppen három hete annak, hogy Timi barátnőm feltette a nagy kérdést, hogy számíthat-e rám a karácsonyi Örömhírklubokban. Hát, persze! Minden összejött: nem ügyeltem, mégcsak be sem hívtak, és Csabát is elengedte otthonról a családja, így a jól működő felállásban indultunk el ma reggel, hogy három kis falvacskában adjuk tovább a hírt, hogyan is lehet igazán ünnepelni Jézus születésnapját. Drávapalkonyán kezdtünk, ahol már hozzászoktunk ahhoz, hogy egy nagy gyereksereggel hogyan is lehet ünnepelni, itt debütáltunk Csabával a bábozásban is (soha életünkben nem báboztunk). Ott voltak a nyáron megismert gyerekek, öröm volt őket újra látni, együtt lenni velük és ünnepelni. Aztán Gordisa következett, ahova rendszeresen mentünk örömhírt vinni, őket is jó volt újra látni.
A nap csúcspontja mégis a harmadik állomásunk volt egy eldugott kis faluban, Mattyon. Ide nyáron merészkedtünk el legelőször és Isten már akkor megmutatta, hogy milyen is az, amikor Ő jár előttünk és találkozhatunk olyan gyerekekkel, akik teljesen nyitottak az evangéliumra. Nos, a falu képviselőjének felesége felvállalta azt, hogy a meghívókat ő maga fogja szétosztani a falu csemetéi között. Vártuk is, hogy mi lesz ennek az eredménye, aztán majdnem sírva fakadtunk, amikor egy egész gyereksereg fogadott. Ilyen meglepetésre nem számítottunk. Töröltem is erősen a szemem sarkából a könnycseppeket és örültem, hogy nem nekem kell őket köszöntenem és hogy Timi volt olyan erős, hogy ne sírja el magát, látva ezeket a csodás, evangéliumra éhes gyerekszemeket. Aztán ismét megszólalt az Ige, hálásan szóltak az énekek és zajlottak a játékok. Isten különleges ajándéka volt.
Hazafelé jövet nem győztünk hálálkodni Istennek ezért a napért, nem tudtuk eldönteni, hogy igazából ki is kapott többet: a gyerekek vagy éppen mi, azért meg kifejezhetetlenül hálásak vagyunk, hogy Isten méltatott bennünket arra, hogy különböző formában a legnagyobb Ajándékról, Fiáról beszélhessünk. Hangolódik a szívem...