Lehelet

Mostanában azt érzékelem, hogy vannak olyan emberek, akik a hallhatatlanságra próbálnak berendezkedni és vannak olyanok, akik nagyon is tudják, hogy az életünk csak egy lehelet, egy átfutó árnyék. Valójában a második csoport él igazán. Örökérvényű értékeket keres. Ilyen pl. az édesapám is. Mindig is sokat vállalt értünk. Édesanyámmal lehetővé tették, hogy mindhárman tanulhassunk. Nem tudom, hogy valaha meg tudjuk-e eléggé köszönni, amit értünk tettek.
Fárasztó munkája mellett apa azért mindig talált időt az emberekre. Évek óta rendszeresen járnak egy közeli kis faluba és Isten útjaira tanítják az embereket. Fáradhatatlanul. Messze nem vagyok ilyen kitartó, mint ő. Nemrég viszont teljesen összeszorult a szívem. Persze mindig is tudtam, hogy nagyon szereti Istent, de kimondta azt, amitől már gyerekként is nagyon féltem: hogy elveszítem. Azt mondta, hogy "vágyom Haza". Én meg kétségbeesetten könyörgöm, hogy "Uram, ne még. Annyi mindent szeretnék, hogy még megéljen az álmaimból."
Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok hiányosságom van az emberi kapcsolatokat illetően. Bármennyire is törekszem, mégis figyelmetlen vagyok, megbántok másokat. Pedig mennyire szeretném, ha a következő vers igaz lenne rám...

Add nekem - ma...

Add ide ma nekem a tiszta, fehér rózsákat,
melyeket egy napon síromra akarsz tenni.
Rendezd el a szeretet liliomait
az én legdrágább vázámban.
Add ide nekem őket még ma,
illatuk még megszépíti életemet,
s örömöt szereznek nekem.
Add ide őket ma, mikor szívemet gyötri
a szeretet hiánya.
És azt a tüskét, amit most belém szúrsz,
azt ültesd, ahová való, a sírra.
Eljön a nap, mikor majd
semmit sem fogok rózsáidról tudni
és tüskéid sem fognak
szívemnek fájdalmat okozni.