őszintén, hogy csatlakozom a dokihoz és mostmár én is nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan helyen dolgozhatom, ahonnan a gyerekek nem akarnak hazamenni. Tiszta vicces, ahogy a szülők próbálkoznak, hogy a gyerekeket hazavigyék, én meg csak mosolygok magamban, hogy mennyire igaza van a dokinak :)). Na, persze az is igaz, hogy nem szokványos rendelőnk van, ahol a gyerekek szurit kapnak meg ilyenek, nálunk játszhatnak, meg pl. együtt ugrálhatnak a trambulinon még a dokival is.
Az előbb eszembe jutott H. Győző, aki miután berobogott a biciklijével, gyorsan kifaggatott amikor idekerültem, hogy ki is vagyok, meg mit akarok itt. Aztán megszokta, hogy ide tartozom, csak köszönt és ment a tornaterembe. Egyik nap viszont mielőtt elment volna, adott egy nagy-nagy ölelést. Csak úgy. Rendesen megdöbbentette az anyukáját is. Nekem meg nosztalgiám lett és elkezdtek nagyon hiányozni a gyerekek a kórházból. Ott sokkal természetesebb volt, hogy anyahiány esetén van egy Noémi. Vagy Dia, Niki, Ildus, Marika nénik és még bőven sorolhatnám. Na, mielőtt elpityeredném, gyorsan itt hagyom abba. Szerintem tudjátok, miről beszélek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése