éppen a lányaimmal beszélgettem, mert ugye volt kiscsoportom, amikor Nóri fogta magát és házat épített fűszálból. Egész héten kreatívok voltak amúgy, még a fiúk is beálltak és pl. nyakláncot fűztek, meg ilyenek, pipacsot talán csak a lányok készítettek, de ezt már meg nem tudom mondani. Lényeg, hogy olyan jó volt köztük lenni! Végiggondolva nagyon nehéz a sorsuk. Kisebbségként igazán nem könnyű megmaradniuk. Talán kevesen tudják (eddig én legalábbis nem tudtam), hogy pl. az ukrán nyelv elsajátítása nem kötelező. Nagyon elszántnak kell lennie ezek után annak a diáknak, akinek esze van és tovább szeretne tanulni. Ha nem tanulja meg az állam nyelvét, képtelen lesz nagyobb feladatokra felkészülni. Persze szídhatnánk Trianont meg persze fáj a szívünk, de nagyon törekedtünk arra, hogy ezek a gyerekek, akik kis, eldugott és elhanyagolt falukban nevelkednek meglássák azt, hogy Isten szemében ők is értékesek és Vele nagy utat lehet bejárni (majd írok Udvarnoki Andrásról, akinek az élete lenyűgöző).
Nagyon sokat jelentett számomra, hogy voltak kisebbek, akik pl. minden este esti mesét kértek. Krisztina és Panni igazán megszínesítették ezzel az estéimet. Nem tudom, hogy, de valahogy megérezték, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy időt tölthetek velük és hogy azzal is megtisztelnek, hogy mesét mondhatok.
Egyik este nagyon szomorú voltam. Éppen az esti együttlét volt és csak úgy elvoltam. Két ének közt egyszercsak Panni felpattant a helyéről és az ölembe telepedett. A közelünkben ült Krisztina, ő is közelebb ült és megfogta a kezem, mindenféle magyarázat nélkül. Csak akkor este tették, máskor teljesen jól elvoltak a többiek közt.
Meg vagyok győződve, hogy akkor Isten rajtuk keresztül vigasztalt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése