"Menedékház a szívem / hogy túlélő legyél / itt elbújhatsz, amíg tart a tél... itt átmelegít a remény" - hallgatom Friderika dalát már nem tudom hányadjára. Eszembe jutott néhány szív: a szüleimé, testvéreimé, barátoké és persze Istené. Vannak, akiknek ilyen szívük van: az ember elbújhat benne, átmelegíti a remény és egyszerűen csak otthon lehet. Nem kell magyarázkodnia, védekeznie, csak engednie, hogy szeressék.
Néha megtapasztaljuk azt is, amit József Attila fogalmazott meg: "Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de jól gondold meg: bántana, ha aztán sokáig elkerülnél." Van, ahol hiába kopogtatunk vagy ahol már nem kell kopogtatnunk, hanem megbocsátani és továbblépni. Hagyni, hogy meggyógyuljunk, újat kezdjünk.
Mostanában gyógyulok Isten és jópár ember szeretetében. Menedékházakra találtam és a remény már nem szégyenlős...
És köszönöm, hogy vagytok néhányan, akik nem féltek a menedékházamtól. Féltve őrzöm a kincseiteket :)))
1 megjegyzés:
Na hát nagyon jó, hogy magad is bele raktad a menedékházak közé. És hát köszi a bíztatást!
Megjegyzés küldése