Komolyan...

mondom, hogy ma tisztára az az érzésem, hogy Isten elkényeztet. Nemrég lejött Éva, hogy ebédeljek velük, aztán amikor mondtam, hogy nem szeretném megfertőzni őket, akkor hozott le ebédet. Nagyon finom! Aztán elhervadni sem fogok, mert Bence is lejött és meglocsolt, annyira aranyos verset mondott, hogy teljesen kész voltam... Ja, meglepetést is kaptam, hát, igen, ez évről-évre ismétlődik. Ez a pótgyerekek sorsa, hogy nem ússzák meg még a Húsvétot sem ajándékügyben. :)) Gyorsan elhesegetem a gondolatot, hogy itt kell hagynom őket, bevallom, nagyon fájdalmas lesz...
Sokkal jobban vagyok (köszönöm Betti a kedves érdeklődést :))), és örülök, hogy elfogadtam a kolléganőm segítségét. Ezt még bőven tanulnom kell, hogy elfogadni is tudni kell, nemcsak adni. Jól leleplezett Simon Andrásnak ezzel kapcsolatos írása, azóta igyekszem gyakorolni...
"Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni - és ami annál sokszor nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusainak elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. (...) Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében."
(Simon A.: Szeretetközelben)