Vannak olyan...

...dolgok az életünkben, amik elkerülhetetlenek. Nincs más lehetőség: túl kell lenni rajtuk. Hát, így vannak azok a gyerekek is, aki az osztályunkra kerülnek, tudják, hogy sajna vérvétel is lesz. Ehhez azért mi, nővérek is így állunk hozzá, hogy sajna túl kell esni ezen is. Ha akarjuk, ha nem, meg kell tennünk. Izgatottan vártam a gyerekeket a kezelőben ma reggel, és miközben felhúztam a kesztyűt nagy nagy sóhajokat küldtem Istennek, hogy minden rendben legyen és egyből sikerüljön az összes vérvétel. Nagyon nehéz számomra, ha különféle okok miatt többször kell megböknöm a gyerekeket. Jöttek is sorra a nagyobbak, aztán jött egy nagyon kis apróság és miközben próbáltam a legmegfelelőbb vénát megtalálni, édesanyja elmondta, hogy eddig mindig sokadjára sikerült, ahol megfordultak. Elképzelhetitek, hogy mekkorára növekedett a sóhajom. Megduplázódott Isten felé ezek száma, gondolom, nem leptem meg :))) És hála Neki, egyből sikerült és az összes többi picinek és nagynak.
Aztán utána az egyik kislány eléggé a lelkére vette a történteket és csak panaszkodott, én meg nem győztem bocsánatot kérni, meg biztosítani, hogy bármennyire is szeretem, sajna meg kellett tennem. Na, erre megnyugodott és biztosított, hogy nem haragszik és ő is szeret.
Ilyen kis kedves élményeim voltak ma az osztályon, aztán a buszon mellém telepedett a szomszéd kisfiú. Nagyon kis lelkes szokott lenni, de most nem volt önmaga, aztán ahogy próbáltam kifaggatni, hogy mi is történt, elkezdtek potyogni a könnyei, mert elkerülte az édesanyját, aki várta valahol. Hála Istennek tudta fejből a számát, így gyorsan a kezébe nyomtam a telefonomat, aztán rövidesen már a régi, lelkes kissrác lett belőle.
Hát, ma igencsak gyakorolhattam, hogy "töröljétek le a gyermekkönnyeket, mert a hosszú eső árt a virágoknak." A hosszú eső valóban árt, mint a vigasztalhatatlanul potyogó gyermekkönnyek is...