Egymás kedvéért

"Teremtő gondolatokkal, érző szívvel, igazságszeretettel és emberszeretettel jöttünk a világra. Így születtünk. Mégis, mikor utadat járod, találkozhatsz mindezek ellenkezőjével: törpe lélekkel és rideg szívvel. Tudod, hogy ők is Isten teremtményei és mivel egymás kedvéért jöttünk a világra, szeresd és tanítsd őket!"
(Tatiosz - Egymás kedvéért jöttünk a világra)

"Ha kísértést érzel arra, hogy korlátaidat ürügyként használd, hogy ne kelljen semmit kezdened az életeddel, ne feledd: >>Isten teremtett azzá, ami vagy, ... jó cselekedetekre, melyeket Isten tervezett...<< (Ef.2,10) Isten ismeri azt a különleges igényt, amelynek betöltésére születtél. Pontosan olyan körülmények közé helyezett téged, amelyre erőd fejlesztéséhez és életcélod teljesítéséhez szükség van. Nos hát, ahelyett, hogy azon merengenél, mivel nem rendelkezel, kezdd el használni azt, amid van!" (B. Gass)

Azt hiszem...

... a szüleim túlságosan elkényeztettek a múlt héten. Lesték minden óhaj-sóhajomat, szóval, annyira drágák voltak, hogy azon gondolkodtam: vissza fogom-e tudni adni mindazt, amit ők adnak nekünk... Nagyon hálás vagyok értük, egész életük az adásról szól.
Amikor hazamegyek hozzájuk, akkor vagyok igazán szabad a pihenésre. Valahogy olyan, hogy minden rendben van, nincs stressz, meg semmiféle elvárásnak való megfelelés, szóval náluk tudom igazán kipihenni magam. Csak aztán amikor már eléggé összeszedem magam, akkor kezd hiányozni a munkám, a gyerekek. Ez valahogy olyan, mint a sejtek szaporodása a Petri csészében. Jópárszor megfigyeltem, hogy miután elér egy bizonyos koncentrációt a sejtek száma, egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. Szóval úgy hét közepén már hiányoltam a feladataimat.
Na, de kárpótolt a mai délután, igazi, felfordulós napunk van, rohangálunk meg minden. De a gyerekek tündérek. Itt van Bogi, aki visszajáró betegünk, már csecsemőként is ismertem. A kolléganőim szerint utána jöttem, miután ő kinőtte a Csecsemő osztályt, engem meg áthelyeztek ide. Hát, ja. Csakis miatta vagyok itt. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változnak.
Remélem én is. Hogy türelmesebb leszek, reményteljesebb és még sorolhatnám.

Folytatás

Ami ismét megerősödött bennem, az az, hogy Isten ért hozzánk. Gondolok itt arra, hogy amikor a múlt vasárnap hallgattam a tanítást az istentiszteleten, Dávid jelleme is szóbakerült. Az a 16 hónap is, amikor a filiszteusok földjére menekül Saul elől, és igazából az van benne, hogy biztos meg kell halnia Saul kezétől. Az ember azt gondolná, hogy mélyebb már nem jön, erre elrabolják családtagjaikat, az emberei kezdenek lázadni ellene, amikor erőt kap Istenétől és mindenüket visszaszerzik. Ez a gondolatsor határozta meg az egész hetemet, rögtön asszociáltam (mindig is ez volt az egyik kedvenc tesztféleségem) és rájöttem, hogy épp 16 hónapja, hogy totál nem értem Istent és hogy merre tart az életem.
Teljesen úgy éreztem magam, hogy Isten az elmúlt héten engem is kivezetett a pusztába és a lelkemre beszélt (lsd. Hós.2,13). Igaz, furcsa puszta volt, mert anya állandóan leste még a gondolataimat is, hogy mit szeretnék enni, de más szempontból meg az volt. Jó volt Istennel lenni, időt tölteni vele és megerősödni abban, hogy számontart. Hogy nem felejtett el. Hogy terve van velem és a terve tökéletes. Azt is tudom, hogy valamire készít, mert nagyon komoly edzést tart. Talán itt soha nem fogom megérteni, amikor meg végre Nála leszek, akkor meg már mindaz eltörpül, ami most annyira fontos a számomra...

És valahogy most ez a dal fejezi ki mindazt, ami bennem él...

Na, ismét vagyok,

habár különösképpen senki sem jelezte, hogy mennyire hiányzom. Igaz, akik közel állnak a szívemhez, azokat előre felkészítettem, hogy nem leszek, sőt még netem sem lesz. De be kell vallanom: jólesik, ha hiányzom valakiknek...
Az egész úgy kezdődött, hogy rajtakaptam a főnővérem, amint az októberi beosztást szerkeszti és megkockáztattam azt a kérdést, hogy hazautazhatom-e ezen a héten. Hát, annyira drága volt, hogy szabit adott. Azt már le sem merem írni, hogy márciusban voltam otthon a szüleimnél, szóval az államvizsgám miatt elég gázos volt ez az évem szabadságügyileg.
Azért elég kalandosan kezdődött a hetem, mert kitaláltam, hogy Apa jöjjön elém Csengerig és így nem a szokásos nemzetközivel utaztam, ami úgye Szatmárig vitt volna. Ennek az lett az eredménye, hogy elaludtam a vonaton (ne éjszakázzatok annyit, amennyit én tettem az elmúlt héten) és noha kinyítottam a szemem Debrecenben, de már nem volt időm leszállni. Így csak néztem a tovatűnő tájat és gyorsan felhívtam Jona tesómat, hogy nézzen nekem egy vonatot Nyíregyházáról, ha már "ismerjük meg országunkat" körútra vetemedtem. Lényeg a lényeg, hogy Apáékat is értesítettem, hogy később érek Csengerbe, erre ők meg kitalálták, hogy egész Mátészalkáig eljönnek értem, így jóval hamarabb otthon voltunk, mint ahogy az én kanyarulatomból következett volna...
Folyt. köv.

Teljesen nyugodtan...

...léptem be a tegnap Jonáék lépcsőházába. Meg voltam győződve, hogy noha a tesóm éppen ügyel egy gyógyszertárban, de nekem úgyis van kulcsom, szóval majd lesz egy kis időm, hogy regenerálódjam az utazás után. Ámde Budapesten úgye az emberek több zárral az ajtójukon élnek, és Jona valamelyik lakótársa azt is bezárta, amit egyik kulcs sem nyitott a kulcscsomómon. Aztán persze kiderült, hogy amióta nem jártam errefelé, zárcsere történt. Na, gondoltam, ez is jól kezdődik: Jona még nem jöhetett haza, és totál nem értette, hogy miért éppen ma zárták be azt a zárat, amit egyébként nem szoktak, a lakásban meg senki nem volt.
Amikor néhány éve ideköltözött, meglepődtünk Isten humorán, mert történetesen egyik legjobb barátnőm kb. 5 percre lakik tőle. Számtalanszor örültem ennek, hogy két, számomra fontos ember ilyen közel lakik egymáshoz. A tegnap főleg, mert a barátnőm otthon volt, így megoldódott az a néhány, Jona-várakozással töltött óra. Sőt, azt hiszem, éppen így kellett történnie.
A mai nap meg teljesen különleges volt a számomra. Nem tudom, ki, hogy van vele, de a mai, nagy technikai csodáknak köszönhetően az ember lánya olyan embereket is "megismerhet", akiket egyébként nem. Az emberek régen találkoztak, aztán talán úgy gondolták, hogy a kapcsolatot ápolni kell, ma meg sokszor már személyes találkozás előtt kezdünk megismerni valakit és olyan jó, ha lehetőség nyílik arra, hogy személyesen is megismerjük. Valahogy mégis más, ha a szemébe nézhetünk, hallhatjuk a hangját és élvezhetjük a mosolyát...

Szeptembertől...

... indult a női bibliaóra a mi kis gyülinkben. Ma este volt a második alkalom, amikor a vágyainkról, gyülekezetről, szolgálatról beszélgettünk. Van, akinek egyik része könnyebb, és a másik nehezebb vagy éppen fordítva. Az tény, hogyha az ember elkezd szolgálni, új dimenziókban éli meg az Istennel való kapcsolatát. Ami a gyülekezetet illeti, van bőven szolgálat, jó, ha mindnyájan megtaláljuk a személyre szabottat.
Azt hiszem a vágyaink a legnehezebb téma. Legalábbis a számomra. Része az életemnek, hogy vannak. Baj lenne, ha nem így lenne. A kérdés nekem sokkal inkább az, hogy hogyan élem meg...
Van egy nagyon bölcs nagymama, akitől az 50 éves házassági évfordulójukon azt kérdezték, hogy melyik szakasz volt életének legszebb időszaka. Többek között a következőket válaszolta:
- életem egyik legszebb időszaka az volt, amikor fiatal lány voltam és úgy szolgálhattam a gyülekezetben
- életem legszebb időszaka volt, amikor megtalált a férjem és együtt szolgáltunk
- életem legszebb időszaka volt, amikor kicsik voltak a gyerekek
- amikor felnőttek
- amikor kirepültek
- jelenleg is életem legszebb időszakát élem
Engem a Nagyika hozzállása nagyon sokszor helyretett.

És még valami:
Kedves Lili! Köszönjük, hogy a feladataid mellett vállaltad azt, hogy felkészülsz, hogy tanítasz minket, ilyen módon is szolgálva felénk. Hálás vagyok érted (is)!

Mielőtt esetleg...

... úgy tűnne, hogy alább hagyott a lelkesedésem, már ami a írást illeti, elárulom, hogy ez egyáltalán nem így van. Lenne bőven mondanivalóm. Van, ami érik, aztán majd leíródik, és vannak olyan dolgok is, amiket leírna vagy világgá kürtölné az ember, de nem teheti. És előfordul, hogy éppen arról nem tudunk a legkevésbé írni, ami pedig a legjobban foglalkoztat bennünket. Hát, így vagyok ezen a héten. Gondolkodtam, hogy vajon meg fogom-e tudni élni minden egyes napját, mert úgye gondolatban már otthon járok, a szüleimnél, tervezem, hogy mit is vigyek magammal, amit mindenképpen vinnem kell. Azt már tudom, hogy angol könyvet mindenképp.
Gyorsan telik ám a hét, mert beszerveztem mindenféle találkozót, gyerekprogramot, beszélgetéseket. Azt írja Pilinszky: "nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk, és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi meglepetés, csak itt lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és hazatalálnunk.
Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van." Valahogy így vagyok ezzel én is...

Morzsák

"It's most important to believe, when it's hardest to believe."

A növekedés nem jár lármával. - beuroni felirat

"A mostani fájdalom a majdani boldogság része." (C. S. Lewis)

"Nem biztos, hogy a legjobb történik veled, de aki megengedte, az nem felelőtlen vagy feledékeny, ez tutti. (...) Lehet, hogy nem is te kell irányítsd az életed, van Valaki, aki jobban ért hozzá és mindent céllal enged meg." Köszi, Iru!

Ma tisztára...

... nagy meglepetés ért. Felvettünk az osztályra egy gimis lányt és amikor bementem hozzá, éppen egy nagyon jó kémia tesztkönyv feladatait oldotta. Hát, kiderült, hogy orvos szeretne lenni. Teljesen be vagyok zsongva, hogy van valaki a gyerekek között, aki nem azt mondja, hogy utálja a kémiát és csak azért tanul, hogy ne kapjon rossz jegyet, vagy éppen ne bukjon meg.
Egyébként azt hiszem, még soha nem írtam erről bejegyzést (csak valamelyik dolgozatomban, amit még az irka-firkák legelején találtok), hogy a kórházunkban ún. Kórháziskola működik. Alapítvány formájában az a célja, hogy felzárkóztassa vagy éppen segítséget adjon azoknak a diákoknak, akik hosszabb-rövidebb ideig nálunk töltik a tanévet. Hát, még egyetemista koromban elkezdtem résztvenni a munkájukban, igaz, önkéntesként, de nagyon élveztem. Az az érdekes a Kórháziskola munkájában, hogy teljesen a beteghez igazodunk, ha éppen tanulni szeretne, akkor tanulunk, ha meg beszélgetni, vagy valami mást végezni, akkor ahhoz is alkalmazkodunk. Na, de a poén az, hogy a gyerekek mindig örömmel várják a pedagógusokat és tanulnak. Volt olyan diákunk, akinek évet kellett volna ismételnie a kórházi bentfekvések miatt, aztán teljesen a Kórháziskola diákja lett és év végén nagyon jól teljesített. Megkönnyeztem, amikor írt arról, (merthogy újság is megjelenik, amiben ők írhatnak a betegtársaknak), hogy mennyi mindent köszönhet az ilyen formában tevékenykedő pedagógusoknak. Szóval, tényleg csodás, hogy az országban egyedülállóan Pécsen, működik egy ilyen "iskola".
Na, messze kanyarodtam... A szorgalmasan tanuló nagylányhoz, azt hiszem, holnap ha lehet, sokszor bemegyek, mert kiderült, hogy lenne pár kérdése és igencsak felcsillant a szeme, hogy van, aki tudna neki segíteni. Nekem meg persze arra csillant fel a szemem, hogy kémiát fogok magyarázni :)))

Álmok

Az előbb olvastam egy mondatot, ami igencsak szeget ütött a fejemben. "Az élet tűrhetetlen lenne álom nélkül." (Perlaky) Aztán meg eszembe jutott az Eddának egy dala, valahogy így van: "ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg." Mennyire igaz...
Tudom, hogy már többször írtam erről, aki úgy érzi, hogy elege van ebből, ne olvassa tovább. Valahogy akkor élünk, ha álmodunk és a megvalósítás útjára lépünk. Vannak olyan álmok, amelyek személyiségünkből fakadóan könnyű álmok, egyszerűen és természetesen megéljük. Aztán vannak "hitléptékű" álmok, amelyek megélésére akkor kerül sor, ha kilépünk a sötétbe, elhiszünk Istennek valamit, amit személyesen nekünk mondott és kitartunk, amíg valósággá nem válik. Azt hiszem, ez nagyobb kihívás az álmoknál. Mert lehet, hogy Isten sokkal inkább hisz bennünk, az álmainkban, mint mi magunk. Lehet, hogy útközben sokszor azt gondoljuk, hogy annyira lehetetlen álom, hogy feladjuk. Aztán Isten meg nem adja fel. Felállít és újra megerősíti az álmot. Egyszer valaki azt mondta, hogyha Istent követem és Hozzá ragaszkodom, lesznek közös titkaink. Amiket csak nekem mond Isten. Amiket nekem lehet / szabad meghallanom. Aztán ha meghallom, attól kezdve nem szabad feladnom...

Kezek

Sok helyen láttam már ezt a képet. Mindig az imádságban való kitartást juttatta eszembe, meg sokszor az édesapámat, akinek a kemény munka megkérgesítette a kezét.
Csak a héten szembesültem azzal, kiről is mintázta művét Albrecht Dürer. Albrecht egy 18 gyermekes család egyik sarja volt, és nagyon szűkös anyagi körülmények között éltek. Jómaga és egyik testvére azonban művészi pályáról álmodozott. Nem lévén más megoldás, kitalálták, hogy míg az egyikük dolgozik, addig a másik tanul, aztán majd cserélnek. Egyik vasárnapi istentisztelet előtt fel is dobták a pénzérmét, hogy ki kezdheti a tanulmányait és a sorsvetés Albrechtre esett. Így a fivére, Albert, nem lévén más lehetősége, egy bányában kezdett el dolgozni, hogy finanszírozza testvére tanulmányait. Albrecht annyira tehetséges volt, hogy munkáival még a tanárait is túlszárnyalta. Aztán eltelt a 4 év és egy ünnepi ebéd keretében mondott köszönetet azért az áldozatért, amit Albert érte hozott és egyezségükhöz híven közölte, hogy mostmár ő fogja fivérét támogatni. Albert könnyes szemmel köszönte meg Albrecht szeretetét, de aztán elárulta, hogy a 4 év kemény munka annyira tönkretette a kezét, hogy képtelen lenne tollal vagy ecsettel finom vonalakat húzni.
Albrecht egy nap hódolatát akarta kifejezni testvére áldozatáért, lerajzolta megdurvult, összetört kezeit és "Kezek"-nek nevezte el művét.
És nem akarom befolyásolni olvasóimat, hogy milyen gondolatmeneten haladjon tovább...

Egy nevetős este margójára

Hát, egész este ilyen vidámak voltunk: a volt csoporttársaim és én. Szóval jó volt együtt :)) Természetesen meséltünk a mostani életünkről, de azért nagyrészt az egyetemi évek nagy poénjai, eseményei voltak terítéken, dehát, kár lenne elfelejteni...
Túl szépek voltak a nagy terepgyakorlatok, a hosszú laborok, a jegyzőkönyvírások és még sorolhatnám. Adrinak üzenem, hogy a medvefül kankalinért másztunk föl a meredek lejtőn Veszprém környékén :))) Kukucskának és haverjának meg üzenem, hogy Charlienak hozhatnának néhány láda almát, mivelhogy azt is tettem a gyümölcssalátába :)))
Magdinak meg azt, hogy köszönjük, hogy nálad lehettünk! :))

Van-e ott valaki?

A héten késő éjszakába nyúlóan vagy éppen hajnalban szólalt meg a főorvosnőnk szobájának a telefonja. Ahhoz már hozzászoktam, hogy az éjszaka csöndjében hallom, hogy jönnek a faxok, meg minden, már szinte hiányérzetem lett volna, de ezek a telefoncsöngések teljesen kikészítettek. Egyrészt, mert tehetetlenül álltam a bezárt ajtaja előtt, másrészt meg föl nem tudom fogni, hogy vajon mi lehet a baj, ha valaki kitartóan éjszaka csönget egy kíváló szakembert. Elképzeltem a kétségbeesett szülőt, amint ott ül gyermeke betegágya mellett, tudja, hogy a főorvosnőnk hajnalba nyúlóan dolgozik, ha éppen a kórházban van, és persze csakis őt hívja, mert már ismeri, meg megbízik benne, meg tudja, hogy a legjobb kezekbe kerülne a gyermeke. És csak csörög, de senki nincs a vonal végén, csak egy nővérke tördeli a kezét az ajtó előtt, és azon gondolkodik, hogy már be kellene törni és megmondani a hívónak, hogyha valaki az éjszaka csöndjében nem veszi fel a telefont, nagy valószínűséggel messze van a szobától...
Persze evidens módon mennyei Apukámra gondoltam, aki ha azonnal nem is válaszol, de mindig hall és Neki tényleg mindent kiönthet az ember, mint legjobb barátnak. Soha nem fogja azt mondani, hogy na, mostmár elég legyen, eleget mondtad, sőt, épp arra vár, hogy végre...

Azért...

...örülök, hogy kora reggel nem egy kétségbeesett nővérke szólalt meg. Igazából az egészségügyben meg az oktatásban bekövetkezett változásokat nézve sokszor nagyon kétségbeesem. Ha az ember arra tette fel az életét, hogy maximálisan helytáll a betegágy mellett és a legjobbat akarja kihozni egy diákból, akkor sokszor ledöbbent a tehetetlenség érzése, hogy a saját elvárásaimnak sem tudok megfelelni, mert annyi olyan feladatot is el kell végeznem, aminek nem sok értelmét látom. Nem beszélve arról, hogy egyik hivatás sem szólhat a profitról. Az emberek felé való szolgálat soha nem szólhat erről (legalábbis az én definícióm szerint).
Szóval igencsak feldühített az, hogy még azt a kevés időt is, amit tényleg a gyerekekkel való foglalkozásra szánhat az ember, elveszik és még plusz adminisztrációval terhelik. Ma este azért kicsit lecsitultam, mert egy igét találtam: "Ha a nyomorúság idején gyenge vagy, kevés az erőd." (Péld. 24,10) és angolul nekem most még kifejezőbb: "If you give up when trouble comes, it shows that you are weak." Szóval igaz, hogy mostanában még inkább túlterheltek vagyunk, de ha végiggondolom, még mindig volt lehetőségem arra, hogy megszeretgessek egy-egy manócskát, megvigasztaljak egy-egy kétségbeesett anyukát, vagy letöröljek egy, szülő után síró, könnyes szemet. Ezekről nem fogok lemondani ezután sem...