megszólalnom, ámbár nem találom a szavakat. Van, hogy néha nagyon eltűnnek...
Ott kezdődött az egész, hogy Gabus még anno júliusban felhívott, hogy nem csatlakoznék egy lelkes csapathoz, akik Kárpátaljára készülnek egy gyermektáborba. Én meg azt válaszoltam, hogy "de". Aztán már benne is voltam a sodrásban és miután még arra is igent mondtam, hogy én is tanítani fogok, már nem lehetett kiszállni. Persze nem is akartam.
Vasárnap indultunk, aztán megérkezésünkkor rögtön egyértelművé vált, hogy nagyon nem fogunk éhezni. Olyan fejedelmi ebéd volt, meg annyi finomság az egész héten, hogy képtelen voltam ellenállni. Meg talán most nem is kellett. A társaság sodorta magával az embert.
Na, miután megszemléltünk mindent, készítettük a tábort a gyerekek fogadására. Nem kis meglepetés volt számomra, hogy hány ember szeretete van abban, hogy Kárpátalján évek óta folyik a misszió és minden évben lehet gyerektábor is.
Hétfőn meg is érkeztek a gyerekek, kicsit félszegen szemléltek minket, aztán amikor sor került a játékokra, már teljesen önmaguk voltak. Élveztük őket. Mindennap kijutott bőséggel mindenből: játékból, tanításból, beszélgetésből, kreatívkodásból, éneklésből és még sorolhatnám.
Egyszerűen Isten ajándéka volt ez a hét cakum pakk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése