Szobafogságra...

ítéltek. Tegnapelőtt éreztem, hogy valami nem stimmel, éppen titokban mértem volna meg a lázam, amikor a doki leleplezett. Persze akkor már az arcom is tiszta piros volt, meg minden. Az első reakciója az volt, hogy fejezzem be a munkámat és jöjjek haza pihenni. A második meg az, hogy van-e már Pesten háziorvosom. Hát, nincs, vagyis keddig nem volt, mert fogta magát, felhívta egyik volt iskolatársát, aki háziorvos is és kérte, hogy egy nagyon kedves munkatársát nézzen meg és írja ki táppénzre. Komolyan mondom, még fél év után is újra is újra rácsodálkozom, hogy micsoda nagy szíve van a főnökömnek. Na, így itthon ücsörgök meg próbálom legyőzni azt a fránya vírust, ami azt gondolta, hogy most jól kiszúr velem. Hát, én meg úgy szúrok ki vele, hogy most az egyszer nem azt teszem, mint évek óta, hogy lábon hordom ki, hanem tényleg szótfogadok és pihenek. És belül nagyon-nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt megtehetem...