Az úgy volt...

hogy már reggel csörgött a telefonom valami ismeretlen számról. Nos, amióta átirányítottam a munkahelyi hívásaimat a saját telefonomra, eléggé visszafogott lettem a telefonálást illetően. Egy-egy nap után úgy érzem, hogy csak meg ne szólaljon, mert mindjárt világgá megyek. Na, ott tartottam, hogy hívtak és egy kétségbeesett nagypapa ecsetelte, hogy már várnak a Heim Pál kórházban és hogy hol vagyok. Ez a számonkérés kicsit rosszul esett, mert direkt azért keltem korábban, meg mentem korábban dolgozni, mert tudtam, hogy ők jönnek vérvételre. Aztán félre is értette amit a múltkor megbeszéltünk, én meg aztán ott agyaltam a villamoson, hogy most mit is csináljak, hisz maximálisan igyekeztem nekik segíteni. Aztán a Heim Pál közelében meg egyszercsak feltűnt a nagypapa és az unoka, és annyira nagyon megsajnáltam őket. Addigra a nagypapa is végiggondolhatta a beszélgetésünket, mert nem győzött bocsánatot kérni, én meg enyhén szólva megnyugodtam. Aztán minden jól sikerült, most meg nem győzök hálát adni azért, hogy van egy Atyám, aki kegyelmes volt hozzám és értem adta egyetlenegy, becses Fiát. Engem is az Ő kegyelme tart, így lehetek elég empatikus azokkal szemben, akiket naponta az utamba küld...